Pápua Új-Guinea vulkánjai

Új-Britannia területe 36 519 km2. 490 km hosszú és 60-80 km széles, alakja kiflihez hasonlít. Geológiai szempontból fiatal képződmény. Megszületését az eocénban megindult tenger alatti erős vulkanikus tevékenységnek köszönheti. Az eocén vulkáni agglomerátum meggyűrődött, és összetöredezve kiemelkedett, majd a felső oligocénban egyenlőtlenül újabb vulkáni anyagok fedték be. A vulkanikus szigetek környezetében a miocén korban sok száz méter vastagságú korallanyag halmozódott fel, amely a későbbi pliocénban a felszínre került. Ezekből a mészkőrétegekből alakultak ki tömbös vetődések és helyi felemelkedések útján a sziget karsztos fennsíkjai.

A vulkanizmus ma sem szünetel, Új-Britannia legmagasabb kiemelkedései aktív vulkánok. A sziget Ny-i csücskén emelkedik a Talawe-vulkán, melynek két aktív parazita kúpja működik. A kifli alak homorú É-i oldalának közepéből nyúlik ki a keskeny Willaumez-félsziget, amely vulkáni kúpok sorozatából áll. A félsziget csúcsát egy tóval kitöltött, tágas vulkáni kaldera alkotja. sok helyen szolfatárák, fumarolák és iszapfortyogók működnek. Valamivel keletebbre emelkedik a sziget legmagasabb tűzhányója, az Ulawun, vagy angol nevén: The Fater (az Apa). A japán Fuji-sanra emlékeztető szabályos kúpja 2305 m magas.

Legveszélyesebbek azok a vulkánok, amelyek Rabaul városa mellett találhatók. Maga a város is egy idős vulkáni kaldera belső oldalán helyezkedik el. A kaldera DK-i oldala, mely a passzátszél hullámverésének útjába esett, hamar lepusztult, s a tenger benyomulásával így jött létre a mai Simpson-öböl. A kaldera ÉK-i oldalán több vulkáni kúp magasodik. A Kombiu („Anya”, 658 m), a Tuvanumbatir („Északi leány”, 545 m), és a Taranguna („Déli leány”, 481 m) már kihűlt kúpok, de délebbre három alacsonyabb társuk (a Rabalankaia, a Tavurvur vagy Matupi és a Vulcan) aktívnak számít. A legutóbbi kitörésük 1937-ben volt. Előbb a Vulcan, majd a Matupi lépett működésbe, és kirobbanásaik csaknem teljesen elpusztították a várost. Azóta a kaldera peremén épült vulkanológiai állomáson állandóan figyelik a vulkanikus jelenségeket, hogy a várható kitörésről előre tudomást szerezzenek.

Új-Írország nagyságban a Bismarck-archipelágus második szigete. 360 km hosszan elnyúló alakját bunkósbothoz hasonlíthatjuk, hiszen átlagos szélessége alig 10 km, csak a DK-i vége terebélyesedik ki jobban. A sziget területe 8650 km2. Új-Britanniától való különállását 1767-ben Philip Carteret bizonyította be, és tőle származik az „Új-Írország” elnevezés is. A sziget földtani szempontból Új-Britanniánál is fiatalabb. Az oligocénban elkezdődött vulkáni működés hozta létre a „bunkó” alak kőzettömegét, amelynek legmagasabb pontja 2399 méter. Jelenleg nincs vulkanikus tevékenység a szigeten, csupán a tőle keletre fekvő Ambitle- és Lihir-szigeteken figyeltek meg szolfatárákat. A sziget hosszú, vékony törzsét korallmészkő építi fel, amely a pliocén korban keletkezett, és a pleisztocén kéregmozgások emelték ki. Ennek legszélesebb része a sziget derekán elhelyezkedő Lelet-karsztfennsík.

Új-Írország folytatása nyugat felé Lavongai vagy Új-Hannover (New Hannover) szigete. Kiterjedése Ny-K irányban 50 km, erre merőlegesen 25-30 km. A sziget magvát a Tirpitz-hegység 960 m magasságba emelkedő vulkanikus hegyei képezik.

Az Admiralitás-szigetek szerkezetileg Lavongai és Új-Írország nyugati folytatásai. Manust, a legnagyobb szigetet felépítő bazalt- és dácitlávák egykorúak az új-írországi vulkanikus kőzetekkel. A nagy szigeten már szünetel a vulkanikus tevékenység, a tőle D-re fekvő Lou-sziget közelében azonban nagyon aktívan dolgozik egy tenger alatti vulkán. Manus-sziget középső és É-i részét felemelt meszes tengeri üledékek teszik változatossá. Az Admiralitás-szigetek összterülete 2070 km2.

A Salamon-szigetek hosszan elnyúló sorozatából két nagyobb sziget, Bougainville és Buka tartozik Pápua Új-Guineához. Két gyarmatosító hatalom, Nagy-Britannia és Németország érdekei ütköztek össze ebben a szigetcsoportban. London és Berlin először 1886-bn egyezett meg az Új-Guineától K-re eső szigetvilág felosztásában. Eszerint német gyarmatterületté nyilvánították Buka, Bougainville, Choiseul és Santa Isabel szigetekről, cserébe Nyugat-Szamoáért. Így csak Buka és Bougainville maradt német gyarmat, majd a fél évszázados ausztrál igazgatás után Pápua Új-Guinea állam része lett.

Bougainville-sziget 10050 km2 nagyságú. A sziget gerincét egy 200 km hosszú, mély szakadékos völgyekkel felszabdalt hegység alkotja. A hegyvonulat É-i részét Emperor-, a D-folytatását Crown Prince-hegységnek nevezték el. Bougainville hegyeit főként vulkanikus kőzetek (andezittufa és bazaltláva) építik fel. A vulkanizmus az oligocén korban indult meg, és megszakításokkal jelenleg is tart. Legaktívabb a sziget közepén elhelyezkedő, 2000 m magas Bagana-vulkán. Valamivel északabbra emelkedik Bougainville legmagasabb hegye, a Balbi (2743 m), amely szunnyadó vulkáni kúp. A sziget D-részén a Lololu-vulkán krátertava és fumarolái nevezetesek. Bougainville É-i partjai, valamint Buka-sziget nagy része felemelt koralltáblákból áll.

(Balázs Dénes: Ausztrália, Óceánia, Antarktisz;
Gondolat – 1978)

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu