Az Örmény-felvidék vulkánmorfológiai jellemzése

AZ ÖRMÉNY-FELVIDÉK VULKÁNMORFOLÓGIAI JELLEMZÉSE


Az Örmény-felvidék fejlődésében a harmadidőszak derekától fokozatosan erősödő földrengések és vulkánosság következtében gyökeres változás állt be. Ettől kezdve az Északkeleti-örmény-felföld lényegesen átformálódott, mégpedig kétféleképpen is. Magaslatain különböző nagyságú tűzhányókúpok épültek, völgyeit és medencéit pedig nagy mennyiségű vulkáni anyag töltötte fel. Az a korábbi felfogás tehát, amely szerint a tűzhányó-tevékenység a felföldet egyértelműen tagoltabbá tette, helytelennek bizonyult. Ezt a látszatot a hatalmas vulkánkúpok sora keltette, holott sokkal tetemesebb volt a vulkánosság hatalmas feltöltő tevékenysége, amely a domborzatot egyengette.

A szerkezeti mozgások és a tűzhányók működése a harmadidőszak végén és a negyedidőszak elején tetőzött. Az újharmadidőszaki heves vulkánosságot vastag lávapadok és tufarétegek tanúsítják, amelyek később maguk is tektonikusan deformálódtak. sőt meg is gyűrődtek. Ezzel szemben a negyedidőszaki tűzhányó-tevékenységre főleg a különböző magasságú vulkánkúpok jellemzőek.

A vulkáni formák a kitörés kora, jellege és anyaga szerint lényegesen különböznek. A fiatal, negyedidőszaki tűzhányókat rendszerint még szabályos vulkánkúpok, ép kráterek, elevennek tűnő lávafolyások jellemzik. Az idősebb, pliocén végi-pleisztocén eleji kráterek viszont már - többnyire későbbi beszakadásokkal, robbanásokkal vagy erózióval nagyobb és mélyebb kalderává alakultak át. A több csapadékban részesülő, magasabb kráterek, illetve kalderák peremét gyakran patakok, a legmagasabbakat pedig a jégkori gleccserek mély völgyükkel be- vagy átréselték. Egyébként az Örmény-felvidéken a féligszáraz éghajlat az eredeti vulkáni formákat bizonyos mértékig tartósította, azok főleg csak aprózódással - elsősorban kőfolyásokkal - pusztultak. Így eredeti formájukat sokkal jobban megőrizték, mint más, csapadékosabb vidéken.

A vulkáni működés jellegének, formájának és anyagának is sokféle változata fordul elő: a felszínalatti (szubvulkáni) benyomulástól (intrúzió, lakkolitképződés) a felszíni kiömléses és robbanásos vulkánosságig, illetve ezek kapcsolódása révén a vegyes vulkáni tevékenység is. A hasadék- (labiális) vulkánok főleg a harmadidőszakban, a tűzhányókúpok pedig főképpen a pleisztocénban működtek. Gyakran ezek is kombinálódtak kürtősoros (centrolabiális) vulkánosság formájában. Az Örmény-felvidéket a pleisztocénban a sok, de kisebb kúpos tűzhányóműködés jellemezte. Sajátos vonása, hogy a kitörésközpontok helye gyakran változott, s ezért egy-egy központ aránylag rövid ideig működött. Az egymást követő kitöréssorozatok szomszédos kúpjai gyakran össze is olvadtak, ezért ezek hosszan elnyúló, élénk domborzatú hegy-, helyesebben kúpláncot alkotnak.

Anyagukat tekintve: lávából, salakból, törmelékből, tufából álló és vegyes felépítésű rétegvulkánok egyaránt előfordulnak, éppúgy, mint kémiai összetételüket nézve: az ultrabázisos ofiolitoktól a bazalt és andezit különböző változatain át a savanyú dácitig és riolitig, sőt az obszidiánig mindenféle változatban. A vulkánosságnak ez a nagy változatossága korántsem jelenti azt, hogy a sokféle variáció egyformán jellemző. A felszínalatti vulkánok a tartós, nagymérvű vulkánosság következtében még csak a peremeken bukkannak a felszínre. Formákban a kürtősoros vulkáni kúpsorok, illetőleg takarók, anyagukat tekintve pedig bazalt- és andezitváltozatok uralkodnak. Legjellegzetesebbek az oszlopos bazaltok.

Az Örmény-felvidék arculatát tehát a fiatal vulkánosság határozta meg. Egyes kutatók újabban arra a meglepő eredményre jutottak, hogy a jelenlegi domborzat kialakításában a vezető szerepet a szerkezeti mozgások játszották. Sokoldalú, irányító hatásukkal magába a vulkáni működésbe is beavatkoztak. Mindenekelőtt az általuk életre keltett szerkezeti vonalak jelölték ki a tűzhányók kitörési helyét. Ez különösen a negyedidőszaki tűzhányókúpok, főleg pedig a kúpsorok esetében feltűnő, amelyek ráadásul még rendszerint e szerkezeti mozgásokkal kialakított redőboltozatokon sorakoznak. Sőt, a pleisztocénban az egész felvidéket általánosan megemelték, s ezért V alakú völgyek és függőleges falú kanyonok vágódtak be, mégpedig a legnagyobbak természetesen a legjelentősebb törésvonalak mentén.

Három különböző magasságú lépcső alakult ki. A felső lépcsőt 2500-4000 m magas vulkánkúpok jellemzik magashegységi formakinccsel. A két fiatalabb jégkorszakban el voltak jegesedve. Ennek emlékei a függőleges falú kárfülkék és gleccservölgyek, valamint a morénák. Az el nem jegesedett térszíneket főleg a periglaciális folyamatok formálták. Jellemzőek a kisebb-nagyobb tömbökre szétfagyott lávaárak és kőfolyásaik.

Az 1300-2000 m magas középső lépcső voltaképpen lávafennsík, s mély völgyek, illetve szűk kanyonok szabdalták fel. Az alsó szinthez a folyóvízi és tavi üledékekkel feltöltött 600-1000 m magas síkságok és agyonszabdalt peremi dombságok tartoznak. Felszínüket ritka száraz-sztyep borítja.

Az Ararát alföldjétől az Aragác tetejéig a 4000 m-es magasságkülönbség és a domborzati adottságok következtében szépen kifejlődött a függőleges övezetesség, ahol a félsivatagi alföldtől az örökjégfoltokig minden öv megvan, miként a Kelet-európai-síkságon a Kaszpi-alföldtől a Novaja Zemljáig.

A feltűnő háromszintes függőleges tagoltság mellett az Északkeleti-örmény-felföldet vízszintesen négy különböző jellegű párhuzamos övre oszthatjuk. Ezek közül a legjellegzetesebb és legterjedelmesebb a Központi-vulkáni-öv, amely NyDNy-KDK irányban széles sávként szeli át a felföldet. Ez az igazi vulkanikus Örmény-felföld! Az újharmadidőszaki lávatakaró beborította. A nagyobb óriáskúpok 3000 m fölényúlnak, sőt a legnagyobb 4000 m-nél is magasabb; vegyes felépítésű rétegvulkánok, a lávaömlés túlsúlyával. A lejtőket az egymás fölötti lávapadok különböző magasságú és szélességű lépcsői tagolják. Legvaskosabb és legmagasabb, uralkodó bástyája az Aragác (4095 m) kupola alakú tömege. A kitörésközpont - a felföld többi tűzhányójával ellentétben - több tízmillió év alatt sem vándorolt tovább. Így az Aragác - az Etnához hasonlóan - egyre magasabbra tornyosult, miközben anyaga fokozatosan savanyodott. Fő tömege hasadékokon kiömlött bazalt- és andezitláva, amit a pleisztocénban dácitláva követett. A lávaömlések közé törmelék- és hamuszórás is iktatódott. Az Aragác tehát óriási, sokemeletes rétegvulkán. A 2500-3000 m magas tetőfennsíkból emelkedik ki a tetőkupola. Ez az egykori főkráter - amelyből a pliocénban rengeteg bazalt- és andezitláva ömlött ki - későbbi felrobbanással kitágult, s nagy központi kaldera keletkezett. Ennek pereme élesre fogazott. A legmagasabb az Aragác csúcs (4095 m). A 400 m mély, csaknem függőleges falú kaldera a fiatal jégkorszakokban hatalmas természetes jéggyűjtő üst volt, s peremét nagyszerű gleccservölgy réselte át. A jégárak 2000-2200 m-ig ereszkedtek le. A leghosszabb kb. 15 km volt. Ezek utolsó, elkorcsosult maradványai a pár száz méteres, s csak néhány méter vastag minigleccserek. Az állandó jégfoltok mindössze 5 km2-t tesznek ki. A jégkorban a fiatal kitörések már nem tudtak a magas tetőre felemelkedni, ezért az óriási vulkán oldalában kijáratot olvasztottak, illetve robbantottak maguknak. E kitörések emlékei a fennsík lejtőin az alacsonyabb parazita salak- és lávakúpok. A hegység kupola alakjának megfelelően fiatal kanyonhálózata is sugarasan vésődött be.

Az Északkeleti-örmény-felföld északi szegélye a kb. 20 km széles aszimmetrikus ofiolitöv. Eocén vulkáni (nagyrészt porfír, porfirit, néhol andezit és tufa is) és mélységi (gránit, granodiorit, gabbró) kőzetekből épül fel, amelyek kevés üledékes réteggel (mészkő, márga, konglomerátum) is váltakoznak. A Központi-övvel ellentétben itt csak az anyag vulkáni eredetű, amelyen közönséges lepusztulásformák alakultak ki.

Az újharmadidőszaki szerkezeti mozgások során hatalmas vulkáni működés kezdődött, amely az Elbrusz és a Kazbek vidékén még a negyedidőszakba is átnyúlot

(Dr. Székely András: Vulkánmorfológia -
ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 1997. nyomán)

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu