Új-Zéland vulkánjai

Az Északi-sziget tájainak kiformálásában a jégnél nagyobb szerepet játszott a tűz. A vulkanikus tevékenység különösen az utóbbi néhány millió évben erősödött meg, s tart jelenleg is. A Tongariro-vulkáncsoport és a Bay of Plenty partja között húzódó vonal mentén a pleisztocénban nagy tömegű andezitláva és –tufa került a felszínre, és ezek 2000-3000 méter magas kúpokat építettek fel. Több mint 5000 km3 izzó riolitmagma tört elő a mélyből, és hatalmas ignimbrittakarót képez a sziget középső részén.

A legnagyobb vulkáni kitörés az európaiak letelepedése óta a Tarawera 1886. évi működése volt, amely 15 km hosszan a kráterek egész láncolatát hozta létre. Ezek a kirobbanások pusztították el Új-Zéland világhírű természeti ékességét, a Rotomahana és az Otukapuarangi nevű tetarata-képződményeket. Közvetlenül az európaiak megjelenése előtt Rotorua és Taupo között történt nagyobb erupció, ami tekintélyes horzsakőszórással járt. A legnagyobb ilyen típusú kitörés 1800 évvel ezelőtt zajlott le, anyagai kb. 20 ezer km3-nyi területet borítottak be.

Az aktív vulkanikus vonal legészakibb tűzhányója a Bay of Plenty vizéből kiemelkedő White-sziget. Aktív kráterében igen erős fumarola-tevékenység figyelhető meg.

Az Északi-sziget DNy-i csücskén a Mount Egmont magányosan álló, hatalmas andezitkúp. A Waikato-folyó mellékén több kihűlt andezites vulkáni kúp emelkedik, köztük legnagyobb Pirongia (900 m). Auckland városa körül viszont bazaltlávaömlések voltak, és bazalttufa kúpok keletkeztek a pleisztocénban és a holocénban. A sziget É-i lapos félszigetén is több helyen viszonylag fiatal bazaltlávamezők láthatók.

A Déli-szigeten csak egyetlen említésre méltó, látványos vulkanikus képződmény található: a Banks-félsziget két hatalmas bazaltdómja. Az erősen pusztuló, felnyílt kráterükben épült ki Akaroa és Lyttelton tengeri kikötője. Jóval idősebb vulkanizmus maradványai alkotnak hegyeket a sziget É-i részén, Nelson körzetében.

Szinte magától értetődik, hogy a jelenleg is tartó, nagyon aktív kéregmozgás erős szeizmikus jelenségekben nyilvánul meg. A legerősebb földrengéseket az Északi-szigeten észlelték, míg a Déli-Alpok vidékén – amelyet a geológusok a Föld egyik legnagyobb és legaktívabb fiatal törésének tartanak – viszonylag gyengébbek a rezgések. A földrengéseknek csak kis százaléka kapcsolódik a jelenlegi aktív vulkanikus sávhoz, ezek sekély mélységű, nem sok kárt okozó mozgások. Annál veszélyesebbek az Északi-sziget élő törései mentén jelentkező földmozgások, amelyek hipocentrumai általában 50-100 km mélységben helyezkednek el. (Észak-Taranakiban észlelték eddig a legmélyebb földrengést 1960. március 23-án, amelynek fészke 590 km mélyen volt. Ez 130 km-rel kevesebb, mint a Földön eddig megfigyelt legmélyebb hipocentrum.) Az utóbbi másfélszáz esztendő legpusztítóbb földrengése az 1855. évi wellingtoni katasztrófa volt, amely az ún. Wairarapa-törés kőzeteinek elmozdulásából származott. Emberéletben több áldozatot követelt az 1931. február 3-i Hawke-öbölben történt földrengés. A Richter-skála szerinti 5-6 fokozatok közötti erősségű földrengésekből évente több is előfordul, de ezek komolyabb károkat nem okoznak.

Új-Zéland látványos tájformáit hatalmas vetődések alakították ki, amelyek a kevésbé részletes domborzati térképekről is jól leolvashatók. Legmarkánsabb az Alpesi-törés (Alpine Fault), amely a Déli-szigeten Milford Soundtól a Nelson vidékéig terjed. Nagyobb belső törések szabják meg a Kaikoura-hegység peremeit is. Több aktív törésvonal darabolja fel az Északi-szigetet is. Ezek közül legtisztábban kivehető a Wellington-törés, amely a Cook-szorostól Wellington városán és a Hutt-völgyön át húzódik ÉK felé. Ez a törésvonal, bár helyenként eltűnik, nyomokban tovább követjető a Tararua-, Ruahine- és Huiarau-hegységek mentén. Másik, idősebb törésvonal mentén alakult ki a Coromandel-félsziget és a D-i folytatását képező hegység.

Új-Zéland felszínét a nagy aktív törésvonalak mellett kisebb vetődések sokasága teszi változatossá. Ezek alacsony, meredek töréslépcsők, amelyeket az új-zélandi geológusok fault scarpletnek vagy cicatrice-nek neveznek. Közülük néhány olyan fiatal, hogy az európaiak letelepedése után keletkezett. Ezek a több párhuzamos vonalban elhelyezkedő fiatal vetődések 50-100 km hosszan is követhetők. Az Északi-szigeten éles, folyamatos vetődési lépcsők alakultak ki a Rimutaka- és a Tararua-hegységek mentén. 1855-ben ezek elmozdulása okozta az emlékezetes wellingtoni földrengést, amely a partokat helyenként több méterrel emelte meg.

A geológiai közelmúlt eseményeinek és különösen a fiatal szerkezeti hatásoknak kihangsúlyozása után, most már szinte látatlanban is el tudjuk képzelni, milyen domborzat uralja Új-Zéland két nagy szigetét.

Az Északi-sziget (eredeti maori neve: Te Ika a Maui, vagyis Maui hala) felszínének nagy része hegyvidék, vagy legalábbis dombság. A legnagyobb kiemelkedéseket a vulkánok jelentik. Közöttük első helyen áll a Ruapehu 2797 m-es magasságával. Alacsony nyereg választja el tőle ÉK felé a Tongariro-vulkáncsoportot, amelynek D-i oldalán emelkedik a szép, szabályos kúpot alkotó Ngauruhoe (2290 m). Igen tevékeny vulkán, nem sokkal ottjártam előtt is működött (1972), lapillit és vulkáni bombákat röpített a magasba. Maga a Tongariro-vulkán idősebb krátermező, több helyen az erős utóvulkáni működés jeleivel, de aktív krátere is van (1986 m). A három vulkán és környezete Új-Zéland egyik nemzeti parkja (Tongariro National Park). Tőlük ÉK felé folytatódik a vulkanikus takaró, amelyből több kúp emelkedik, többek között az 1886. évi váratlan kitöréséről nevezetes Tarawera. Ezt a vidéket az új-zélandiak termális övezetnek is nevezik, mivel vulkanikus vonal mentén a magma közelsége miatt sajátos hőjelenségek figyelhetők meg (hévforrások, iszapvulkánok, forró vizű tavak, gejzírek stb.). A vulkáni kitörések anyaga számos tavat zár közre. Legnagyobb a Taupo-tó, amelyről ezt az egész központi vulkánvidéket Taupo-fennsíknak nevezik.

Az Északi-sziget K-i oldalán, a Runaway-foktól Wellingtonig 450 km hosszan nyúlik el a sziget gerincét alkotó hegységrendszer. Nem emelkedik nagy magasságba, csak néhány csúcsa éri el az 1500 métert. A sziget középső részén a Kaimanawa-hegység több mint 100 km szélességben terpeszkedik el. ÉK felé a Raukumara-hegségben folytatódik, s itt található az egész hegységrendszer legmagasabb pontja, a Hikurangi-csúcs (1754 m). Wellington irányában húzódik DNY felé a Ruahine- és a Tararua-hegység. A hegységeket K felől váltakozva tágas medencék, alacsony dombságok és parti síkságok határolják, amelyek a Hawke-öböltől a Palliser-öbölig nyúlnak. A D-i részen tágas síkság hosszában helyezkedik el a sekély vizű Wairarapa-tó, tőle DK-re emelkedik ki a partvidék legmagasabb része, az Aorangi-hegység (983 m). Ezt az egész K-i partvidéket, hegységeivel és síkságaival együtt, összefoglalóan Eastlandnek nevezik.

A Tararua-hegységtől ÉNy-ra helyezkedik el a tágas Wanganui-Taranaki-síkság. Felszíne É felé fokozatosan mind magasabbá válik, és széttagolt dombsággá alakul át. A Ny-i oldalon magányos óriásként emelkedik ki e szelíd tájból a Mt. Egmont 2518 m magas kúpja. A vulkanológusok osztályozása szerint „alvó tűzhányó”.

A központi vulkánvidéktől, a Taupo-fennsíktól É-ra, a tengerpartig felszaabdult alacsony vulkanikus fennsíkok maradványai helyezkednek el. Ezt a vidéket a Kaimai-hegység és a Coromandel-félsziget középmagas hegyei választják el Auckland D-i vidékétől. Itt síkságok és dombvidékek váltogatják egymást. A táj É felé a zegzugos partvonalú, alacsony fekvésű Northlandben folytatódik.

Nemcsak Northland, hanem az Északi-sziget többi partvonala is elég tagozott ahhoz, hogy jó kikötőknek adjon helyet. Auckland városa például olyan földszűkületen fekszik, melynek két irányba is van tengeri kijárata: Ny felé a Manukau-öblön át, K felé pedig a Waitemata-öbölből. Messze D-en, Wellintgonnál a Port Nicholson szintén mély vizű, jól védett kikötőhely.

A Déli-szigeten (maori neve: Te Wai Pounamu, vagyis a zöld kő lelőhelye) sokkal több a hegyvidék, de a Canterbury Plain formájában nagy síksági területei is vannak. A sziget kb. 800 km hosszú és 180-250 km széles szögletes, egyszerű formát alkot. Domborzata is látszólag egyszerű, hiszen egyetlen hegységrendszer húzódik végig rajta teljes hosszában, a Tasman-öböl partvidékétől a Fiordland DNy-i csücskéig. Ez a hegységrendszer egyben vízválasztóvonal is a Tasman-tenger és a Csendes-óceán között.

A Déli-sziget keleti partjainak érdekes színfoltja a Banks-félsziget, melynek vulkánjai valaha szigetként emelkedtek ki a tengerből, s csak nemrégen forrtak össze a kelet felé terjeszkedő Canterbury-síksággal. valamivel kisebb bütyök a Dunedinnél előreugró Otago-félsziget, amely egy idősebb (miocén) vulkán bazaltláváiból épült fel.

(Balázs Dénes: Ausztrália Óceánia Antarktisz;
Gondolat – 1978)

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu