A Mount Saint Helens 1980-as kitörése, Stanley Williams vulkanológus nyomán

...A kitörés előtt a Mount St. Helens fenséges vulkánkúp volt Washington állam nyugati részén, a Cascade-hegységben. Szimmetrikus, kereken 2900 méter magas hófödte kúp, örökzöld erdők fölé emelkedve – nyugodtan összevethető a japán Fudzsival. A csendes-óceáni Tűzgyűrűbe tartozó St. Helens 123 éve hallgatott, nem mutatott életjelenségeket. 1979-ben azonban az Egyesült Államok Geológia Szolgálata (USGS) már jól ismerte a St. Helens múltbeli tevékenységét, és felhívta a figyelmet arra, hogy a Cascade-hegység vulkánjai közül a század végére ennek a kitörése a legvalószínűbb.

1980. március 27-én megtörtént a Mount St. Helens első kitöréseinek egyike, s e folyamat május 18-án végül katasztrofális robbanásos kitörésben csúcsosodott ki. Dartmouthban Stoiber és én délután egy óra körül hallottuk meg a hírt az első kitörésről. A Geológiai Szolgálat még aznap felkérte Dicket, hogy utazzon oda és segítsen a vulkán megfigyelésében. este Bostonból mindketten az Oregon állambeli Portlandbe repültünk, 14-féle mérőeszközzel, arra is készülve, hogy felhasználjuk a COSPEC-et a vulkánból kiáramló kén-dioxid mérésére.

Március 29-én egy az NBC News által bérelt repülőgépről Dick és én először pillantottuk meg a vulkánt. Óránként egyszer tört ki, olyankor szürke hamufelhőket eregetett úgy másfél kilométeres magasságba. A Mount St. Helens nagy tömegű volt, és elsőként azt vettem észre, hogy a lejtőit borító szűz havat bepiszkította az ismétlődő hamuszórás. Ahogy köröztünk, az életre kelő vulkán látványa fölkavarta a gyomromat.

A kis gép ablakába kitettük a 75 centis COSPEC-et és teleszkópját ráirányítottuk a gáz- és hamufelhőre. Kutatási célunk egyszerű volt. Vajon ez az aktivitás csupán egy példája annak, amit Stoiber a „természet hangjának” szokott nevezni, amikor a vulkán mormog és pöfög, de nem veszélyeztet nagyobb kitöréssel? Vagy éppen felkészül egy nagy kitörésre? Minden új aktivitási jelenséget figyelembe véve Stoiber azt gyanította, hogy egy magmatest mozgolódik a vulkán alatt, ami nagy mennyiségű kén-dioxid kibocsátásával jár együtt. A COSPEC azonban, az ismételt mérések ellenére, ennek semmi nyomát nem jelezte. Elromlott volna a műszerünk? Talán mi csináltunk rosszul valamit? Mi voltunk az első kutatók, akik megfigyelhettük egy szinte gázok nélküli kitörést.

A következő napokban tucatnyi alkalommal tértünk vissza a vulkánhoz. Március 30-án kilencvenhárom kis kitörése volt. Több mint hetven repülőgép körözött aznap a St. Helens fölött, riporterekkel, geológusokkal és nézelődőkkel a fedélzetükön. Köztük voltunk mi ketten is a COSPEC-kel, s a kapott eredmény mindig ugyanaz volt; gyakorlatilag egyáltalán nem került a levegőbe kén-dioxid. Végül is Stoiber és jómagam is arra az elkerülhetetlen következtetésre jutottunk, hogy bár a magmatest kétségkívül ott van a vulkán alatt – Geológiai Szolgálat mély, rejtett „harmonikus rezgéseket” észlelt a St. Helensben, ami a magma mozgását jelezte –, de a jelenlegi kitöréseket nem a magma robbanása okozta. Határozottan freatikus, azaz gőz hajtotta kitörések voltak, e folyamat akkor zajlik le, amikor a talajvíz behatol a vulkán belsejébe, érintkezésbe kerül a forró kőzetekkel és kis robbanásos kitöréseket okoz. Olyan ez, mintha egy maroknyi vizet öntenénk izzó parázsra.

Miután tizenhat napot töltöttünk a Mount St. Helensnél, Stoiberrel együtt visszatértünk Dartmouthba és cikket írtunk a Science folyóiratnak azzal a következtetéssel, hogy a kitörések freatikus jellegűek. A cikket azonban figyelmeztetéssel fejeztük be. Az utolsó jelentős kitörés a Cascade-hegység vulkánjain – a Lassen Peak Kaliforniában 1914-ben – ugyancsak egy sor freatikus kitöréssel kezdődött, de végül egy sokkal beszélyesebb magmás kitörésbe ment át. Ugyanez megtörténhet a Mount St. Helens esetében is.

David Johnston, a szikár, energikus harmincéves vulkanológus a Geológiai Szolgálat munkatársa volt. Mint a gázok szakértője, a mis COSPEC-ünkkel akarta vizsgálni a vulkánt, s meg is egyeztünk, hogy nála hagyjuk, ha visszatérünk Dartmouthba.

Amikor először összefutottunk vele, éppen letolták főnökei, mert egy tévéstábbal együtt repült a St. Helens körül és elmondta nekik az igazságot a veszélyekről. A hegy, amint mondta, képes lehet egy hatalmas robbanásos kitörésre, több kilométeres körzetben pusztítást okozhat. Mindannyian veszélyben vannak, és jobban tennék, ha eltűnnének innen.

„Ez különösen veszélyes hely lehet – nyilatkozta Johnston a Portland Oregonian című lapnak. – Ha most törne ki, mindannyian meghalnánk. Egy dinamittal teli hordó mellett állunk, és a gyújtózsinór már ég. Csak azt nem tudjuk, hogy milyen hosszú a gyújtózsinór.”

A fiatal geológus tudta, hogy mit beszél. Doktori értekezését az alaszkai St. Augustine magmáinak evolúciójáról írta. Ez a vulkán 1976-ban igen erős kitörést produkált. Egy ilyen jellegű kitörés veszélyeinek ecsetelése során olyan szavakat használt, melyek bizonyos módon felhívták a figyelmet azokra az erőkre, melyek akár meg is ölhetnék őt a Mount St. Helensnél.

„A magas hőmérsékletű és nagy sebességű lökéshullámok jóval tovább terjednek a látható törmelékek határainál – mondta. – A veszélyzónák, amiket a korábbi törmelékek elterjedése alapján határoznak meg, önmagukban nem tükrözik e sokkal nagyobb hatósugarú lökéshullámokkal járó veszélyt. Ez a távolság a St. Augustine esetében több kilométerrel a partvidéken túlra is kiterjedt.”

Johnston ismerte a kamcsatkai Bezimjannij (Névtelen) vulkánt is. 1956. március 30-án a 3036 méter magas Bezimjannij egyik instabil része beomlott, ami egy horizontális, „irányított kitörést” eredményezett, és szabályosan lefejezte a hegyet. Közel két kilométer átmérőjű krátert hagyott maga után, a kitörési felhő több mint 30 kilométer magasságba emelkedett, kereken 25 kilométeres körzetben letarolta a vidéket, körülbelül két és fél köbkilométernyi anyagot robbantott ki, és több mint 500 négyzetkilométeres területen szórta szét a hamut és egyéb törmeléket, melynek vastagsága helyenként elérte az öt métert. Senkinek nem esett baja, de csak azért, mert a Bezimjannij távol esik lakott vidékektől. Ilyen kitörés, mint említette, előfordulhat a Mount St. Helens esetében is.

Johnston az egyik leglelkesebb, legodaadóbb vulkanológus volt, akit valaha is ismertem. Mint szakterületének egyik legjobbja, igyekezett mindig magukon a vulkánokon dolgozni. Semmibe vette a veszélyt. Még csak nem is idegesítette magát emiatt. Akár jól érzi magát az ember egy vulkánon, akár nem, azok, akik állandóan amiatt aggódnak, hogy valami történhet, gyorsan más szakterületet keresnek.

Johnston ugyanabban az államban, Illinoisban született és nőtt fel, ahol magam is. A Washington Egyetemen szerzett PhD fokozatot és a hetvenes évek végén többnyire Alaszkában és az északnyugati államok vulkánjain dolgozott. 1979 nyarán Wes Hidreth-tel – egyik kollégája a Geológiai Szolgálatnál – közel két hónapot töltött Alaszka egyik távoli vidékén, a Tízezer füst völgyében, azon a helyen, ahol a XX. század leghevesebb vulkánkitörése lezajlott 1912-ben. A „Tízezer füst” elnevezés onnan származik, hogy a Novarupta vulkán robbanásos kitörése után keletkezett hatalmas, vastag törmelékmezőn fumarólák tömege működött. E kitörés huszonötször annyi horzsakövet és hamut szórt ki, mint amennyit a St. Helens 1980-ban. Hildreth és Johnston tanulmányozta a hamuhullás és az izzófelhők lerakódásait, amelyek közel 20 kilométerre lefelé, az Ukak folyó völgyében is megtalálhatók, valamint gázmintákat vettek az ugyanahhoz a vulkáncsoporthoz tartozó Mount Mageiknél.

A Geológiai Szolgálat kutatócsoportja a kráter fumaróláiból kisüvítő gázokból próbált mintát venni. Kötéllel összekötve fölmásztak a 2200 méter magas vulkán gleccserén. A kráter szájánál egy gőzölgő tóba pillanthattak alá, melynek vize sárgává vált a Mageik által kibocsátott kéntől. A tó alatt és körülötte működő erős fumarólák hullámokat keltettek a vízfelszínen, és a gázok fülsiketítő süvöltéssel áramlottak ki. Le akartak ereszkedni a kráter aljára, hogy gázmintákat gyűjtsenek az erősen savas vizű tó környezetében, de tartottak attól, hogy megfulladhatnak a halálos koncentrációjú kén-dioxidtól és a szén-dioxidtól. Johnston vállalkozott rá, hogy elsőként megy le a kráterbe.

„Dave volt a mi kanárimadarunk” – emlékezett vissza Hildreth. (Régebben a bányászok kanárimadarat vittek le a bányába, s ha csivitelése abbamaradt – mert a gázoktól elpusztult –, jelezte a veszélyt az emberek számára.) – Leereszkedett a kötélen, és mivel nem patkolt el, mi is mentünk utána. Kiderült, neki van igaza. Olyan erős szél fújt, hogy nem halmozódhatott föl annyi gáz, amennyi megölhetett volna bennünket.”

Dave Johnston volt az első geológus a St. Helensen, aki a vulkán föléledésekor megjelent, és gázokat vizsgált a csúcs körüli fumaróláknál. Áprilisban Stoiber egy másik tanítványa repült a helyszínre, hogy betanítsa Johnstont a COSPEC kezelésére, ő pedig a következő hónapban a műszer segítségével figyelte a vulkánt. Csupán elenyésző mennyiségű kén-dioxidot lehetett kimutatni.

Dartmouthba visszatérve Stoiberrel együtt figyelemmel kísértük a St. Helens tevékenységét. A vulkán fölső, északi olldaában keletkezett kidudorodás, amit március végén észleltek először, tovább növekedett. Washington állam kormányzója, Dixy Lee Ray április 3-án szükségállapotot rendelt el, és megtiltotta a krátertől számított 12 kilométeren belüli zónába való belépést. Amikor a kitöréses tevékenység április végén, május elején lecsendesedett, a fakitermelők, a túrázók és mások keserűen vették tudomásul, hogy távol kell maradniuk a „vörös zónától”. A geológusok azonban tudták, hogy valami rossz készülődik; csak a bolond venné semmibe az egyre dagadó kúpot, mely április végére immár közel 3 kilométer széles volt és csaknem 90 méterre púposodott ki.

Mindeközben Johnston tovább figyelte a gázokat és tanulmányozta a vulkánt a Geológiai Szolgálat megfigyelőpontjáról, amit Coldwater II-nek neveztek. Ez 9 kilométerre északra feküdt a Mount St. Helenstől. Az állomás a Coldwater-gerincen volt, 450 méterrel a völgytalp fölött. Eleinte biztonságos megfigyelőhelynek tűnt, az izzófelhők a Geológiai Szolgálat szerint nem érhetnek föl ilyen magasra. Az északi oldal azonban tovább dudorodott, és a kutatók aggódni kezdtek, hogy a 9 kilométeres távolság talán mégis túl közeli, ha a vulkán kitör. A szolgálat még azt is tervezte, hogy egy páncélozott járművet küld a Coldwater II-höz, hogy Johnstont és a többi geológust megvédje, ha a vulkán működésbe lép.

Johnston is részt vett azon a vitán, melyet a Coldwater II biztonságáról folytattak. Néhnyuk fejében ott motoszkált a Bezimjannij esete. Johnston úgy érvelt, hogy a Bezimjannij-típusú kitörés elképzelhető a St. Helens esetében is, és ezt a nézetet osztotta Jack Hyde, a Tacoma Community College geológusprofesszora is.

„Gyomorforgató érzés látni, mint folytatódik a dudor növekedése; valami drámai esemény van készülőben – mondta Hyde a Tacoma News Tribune-nak, tizenkét nappal a kitörés előtt. – Bekövetkezhet hirtelen is, mindenféle gázkiáramlás nélkül… A szovjetunióbeli vulkán robbanásos kitörése 1956-ban még a vulkántól 23 kilométerre is letarolta a fákat.”

Azután figyelmeztetett arra, hogy azok a kutatók, akik olyan helyről vizsgálják a vulkánt, mint a Coldwater II, csak a szerencséjükben bízhatnak. Azt mondta: „Remélem, nem a várható kitörés közvetlen vonalában vannak. Olyan ez, mintha valaki egy töltött puska csövébe nézne.”

Egy héttel később Johnston eljött a Coldwater II-ről – ahol egy lakókocsifélében lakott – és átadta a megfigyelőhelyet terepi segédjének, Harry Glickennek, a Geológiai Szolgálat egyik fiatal munkatársának. A kitörés előtti napon Johnston és Glicken helikopterrel a Mount St. Helens csúcsára repültek, ahol teleobjektívvel egy sor felvételt készítettek, többek között arról is, amint Johnston a dudorodó lejtőn a fumarólák körül dolgozik.

Azon az estén, május 17-én Johnston fölváltotta Glickent a Coldwater II. állomáson. Másnap korán kelt. Tiszta, hűvös vasárnap reggel volt. 8 óra 32 perckor a Richter-skála szerinti 5,2-es magnitúdójú földrengés rázta meg a vulkánt, aminek következtében leomlott az instabil, kidudorodó északi oldal. A vulkán egyik oldala egy hatalmas csuszamlás során szinte szétporladt. A hegyoldal nyomásától megszabadulva a magmatest elképzelhetetlen erővel robbant föl. A hegytől 15 kilométerre készített fényképeken látszik, amint a hegyoldal lecsúszik. Ezt követte egy dühös, sötétszürke felhő, ami olyan gyorsan terjedt ki – 500 kilométeres óránkénti sebességgel –, hogy a tornyosuló alakzat rövidesen eltakarta az egész látóhatárt. Johnston, aki egyedül volt a megfigyelőponton, nyilván érezte a földrengést. Nyilván azt is látta, amint a vulkán szétnyílik, és tisztában volt azzal, hogy őt is elpusztítja. Rádióján keresztül kiabálva jelentette a Geológiai Szolgálat irányítóállomásának a Washington állambeli Vancouverbe: „Vancouver, Vancouver! Ez az!”

Egy önkéntes megfigyelő, aki úgy 2800 méterrel Johnston mögött tartózkodott, látta, amint a geológust elnyeli a felhő, aztán jelentette a saját közelgő halálát: „Az egész északi oldal eltűnik” – mondta Gerald Martin a rádióba. „Tőlem délre a kocsit és a tábort már elérte. Betakarja a szolgálat embereit és engem is.”

Johnston földi maradványait sohasem találták meg. Igazából szinte minden, ami a Coldwater-gerincen volt, megsemmisült, eltűnt. Eltörölte a föld színéről a robbanás, ami másfél méter átmérőjű fákat szaggatott ki, és egészen az anyakőzetig letarolta a tájat. Hasonlóan a Bezimjannijnál történtekhez, a pusztítás zónája mintegy 600 négyzetkilométerre terjedt ki, a hegytől nagyjából 25 kilométerre északra. A kitörés szinte lefejezte a hegyet, fölső része, kereken négyszáz méter, eltűnt. A vulkán kilenc órán keresztül dühöngött, a kitörési felhő magassága elérte a 25 kilométert és több centiméter vastagságú hamuval fedte be Washington állam középső és keleti részeit. Összesen ötvennyolc ember halt meg.

A kitörés egy 19x30 kilométeres, ék formájú területen teljesen letarolta az erdőket. Hatvanöten voltak ebben a zónában – fakitermelők, táborozók, túrázók; negyvennyolcan haltak meg közülük. További tíz ember a zónán kívül vesztette életét. Huszonhárom áldozat holttestét sosem találták meg.

Huszonöt személyen végeztek boncolást. Ezekből a vizsgálatokból és a túlélő szemtanúkkal való beszélgetésekből egyértelműen kiderült, hogy a Mount St. Helens kitörése az áldozatok egy részénél fulladásos halált okozott. A huszonötből tizenheten megfulladtak, öten megégtek, három embert a lehulló kő- vagy fadarabok öltek meg. A megfulladtak többsége azonnal meghalt, ahogy a sűrű hamufelhő eltömte torkukat, légcsövüket, és tüdejüket; szabályosan eldugaszolta a torkukat, nem tudtak levegőt venni. Egy orvoscsoport a New England Journal of Medicine című lapban beszámolt arról, hogy akit egyszer befedett a hamufelhő, alig néhány perc leforgása alatt megfulladt. Mások még 16 napig is éltek, tüdejük azonban a hamu és az erős hőhatás miatt végül is fölmondta a szolgálatot.

Négy fakitermelő a csúcstól mintegy 20 kilométerre dolgozott, amikor a kitörés bekövetkezett. Hallották az izzófelhő süvöltését, az áradat a földhöz vágta őket, érezték a perzselő hőséget és sötétség borult rájuk. Nekik is az volt az érzésük, hogy szinte megfulladnak a hamutól. Mind a négy – harminc év körüli – férfi súlyosan, testük felén-harmadán megégett. Miután a kitörési hullám áthaladt rajtuk, és kivilágosodott, átküzdötték magukat egy törmelék borította patakon, és vízzel locsolgatták testüket, hogy enyhítsék az égés okozta szörnyű fájdalmakat. Segítségért igyekezve elindultak kifelé az erdőből, de egy földcsuszamlás elzárta az útjukat. Hamarosan egy forrásra leltek és mohón ittak, de pokoli szomjukat ez sem csillapította. Ketten a forrásnál maradtak őket helikopter mentette meg, és tíz órával sebesüléseik után az oregoni Égési Központba kerültek.

A két másik férfi ismételten megpróbált továbbmenni, egyikük azonban nem bírta, és meghalt. Tetemét hetekkel később találták meg. A mentőalakulatok 13 órával a katasztrófa után ráakadtak a társára, akit ugyancsak az Égési Központba szállítottak.

A fakitermelők harmadfokú égési sérüléseket szenvedtek, karjukon, lábukon és hátukon. nyelvük és torkuk ugyancsak megégett. Egyikük, egy harminchat éves férfi rendkívüli módon túlélte sebesüléseit, miután többszöri bőrátültetést végeztek rajta. Esetében az orvosoknak nem kellett lélegzőtubust használniuk. A két másik férfi légzési nehézségekkel küzdött, néhány órán belül intubálni kellett őket, hogy oxigént juttassanak megégett tüdejükbe. Egyikük tíz, a másik tizenhat nappal élte túl a robbanást. Külső sérüléseiket talán túlélték volna, de tüdejük annyira súlyosan károsodott, hogy nem volt képes ellátni funkcióját.

A Mount St. Helens egymilliárd dollár körüli anyagi kárral járó pusztítását geológiai értelemben csekélynek tekinthető kitörés okozta. Azok a kataklizmaszerű kitörések, melyek megváltoztatták a Föld arculatát, a klímát és talán tömeges kihalásokhoz vezettek, százszor vagy tán ezerszer nagyobbak voltak, mint ez, amelyik hónapokon keresztül foglalkoztatta az amerikai közvéleményt.

A kitörést követő napon, reggel ót óra körül Stoiberrel visszatértünk Portlandbe, ahol néhány napot töltöttünk, és elemeztük a Washington állam középső területeire hullott hamu mintáit.

A vulkanológusközösséget sokkolták az események. Nem csupán az, hogy egyik társuk odaveszett, hanem a kitörés igazi ereje is. Megvitattuk egy „szektorösszeomlásnak” a lehetőségét, de csak kevesen gondolták, hogy egy ilyen hatalmas erejű horizontális kitörés végbemehet.

A következő hetekben szomorúságunk bűntudattal és dühvel vegyült, hogy miért nem voltunk képesek előre jelezni egy ilyen nagy eseményt. Amint a vulkanológusok tanulmányozni kezdték a hatalmas törmeléklavinát és a nyomában járó iszapfolyásokat, melyeknek nyomai – a hegyből kirepült, nemritkán ház nagyságú tömbök – több kilométeres körzetben is szétszóródtak, különös dologra jöttek rá. A törmelékáradat igen hasonló volt a világ más vidékein előfordulókhoz, amikor egy vulkán instabil lejtője lecsúszik egy gigantikus explózió során. A kamcsatkai Bezimjannij, a japán Bandai, a mexikói Colima, az indonéziai Galunggung uaynolyan jeleket hagytak maguk után, amilyenek a St. Helenst a mostani kitörés után körülvették.

Fiatal vulkánkutatóként megbabonázott annak az erőfeszítésnek a komplexitása, mely a természeti erők eme rejtett, elemi erejű és pusztító hatásainak előrejelzésére irányult. Annak megállapítása, hogy mi folyik egy vulkán belsejében, arra emlékeztet, mint amikor egy igen összetett, háromdimenziós kirakósjáték elemeit próbáljuk összerakni, egy olyan puzzle-ét, melynek elemeiből csupán egynegyedük áll rendelkezésünkre, ami azt kívánja meg a kutatótól, hogy a lehető legjobb hipotézisek segítségével töltse ki az üres részeket.

A Mount St. Helensnél tapasztalt szeizmikus aktivitásból megtudtuk, hogy a magma mozgásban van. A levegőben mért gázok azt árulták el, hogy az erupció hajtómotorja nem a magma, hanem a gőz volt. A felszínen pedig azt figyelhettük meg, hogy a vulkán oldala kidudorodik, még e folyamat sebességét is mérni tudtuk. Mégsem volt senki, aki ezeket az elemeket összerakta volna – azt, hogy a magma nyugtalankodott, hogy a vulkán bedugaszolódott és a St. Helens hatalmas kitörésre készül, mely még 25 kilométerrel távolabb is embereket pusztít el. ha mindezekre rájövünk, Dave Johnston és a többi ötvenhét ember még ma is élhetne. Mint olyan gyakran megesik a vulkánkutatásban, a megismerés, a haladás gyakran a pusztításból fakad.

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu