A Mount St. Helens - Két évtized múltán

Manninger Sándor – Lieber Tamás

A Mount St. Helens – Két évtized múltán
Túra egy hírhedett tűzhányóra

(Megjelent A Földgömb folyóirat 2004/2. számában)

A Mount St. Helens az USA északnyugati partjaival párhuzamosan húzódó Nyugati-Kordillerák részét alkotó Cascade-hegységben magasodik. A 200 km szélességű, 1400 km hosszúságú, Washington, Oregon és Kalifornia államok területére eső Cascade-hegységben vagy tucatnyi nagyméretű vulkáni kúp található. E jórészt szunnyadó tűzhányók – bár látni fogjuk, e kifejezéssel ugyancsak csínján kell bánni – a Csendes-óceánt övező, ún. Tűzgyűrű részei, s kialakulásukat annak köszönhetik, hogy a hatalmas Pacifikus-lemezhez kapcsolódó Juan de Fuca-lemez e sávban bukik az Észak-Amerikát is hordozó kőzetlemez alá. A Cascade vulkánjait – némi túlzással – alattomosan aluszékony tűzhányóknak is nevezhetnénk, mivel „régi rossz szokásuk”, hogy meglehetőst hosszú nyugalmi időszak után kelnek új életre. A kanadai határ közelében emelkedő Mount Baker utolsó kitörését a XIX. század közepe táján jegyezték fel, hogy aztán 1975-től szinte folyamatos gőzpöfékeléssel vétesse magát észre. A Mount St. Helens már Oregon területére eső déli szomszédja, a Mount Hood 200 éves nyugalom után rázta meg magát – szó szerint, mivel 1980-ban földrengések sorozatát követően jelentek meg a kráteréből felszálló gőzfelhők.

A Spirit Lake kitörés előtt

De ezek csak csöndes ébredezéseknek bizonyultak cikkünk „hőséhez” képest. A Washington állam déli határánál fekvő Mount St. Helens – 1857-től tartó pihenése, erőgyűjtése után – 1980 márciusában „tért magához”, de a vulkanológia történelmében is új lapot nyitó nagy kitörése 1980. május 18-án reggel játszódott le, akkor viszont röpke 5 perc alatt! A kitörés – melynek ereje ötszáz hirosimai atombombáéval volt egyenértékű – hatása révén valójában egy új kitörési mechanizmust fedezhettek fel a kutatók, és ez sok más korábbi kitörés újraértelmezését is lehetővé teszi.

Az első, március 27-i robbanásos kitörés után obszervatóriumot állítottak fel, és a megfigyelésekbe számos tudós kapcsolódott be.

A kitörés május 18-án, vasárnap reggel 8 óra 32 perckor bekövetkező paroxizmusáig, csúcspontjáig gyengébb robbanásos tevékenység zajlott anélkül, hogy friss magma került volna a felszínre. E periódus figyelemre méltó eseménye a hegy északi oldalán egy 100 m-es lávadóm felboltozódása volt. Ennek szilárd kőzetanyaga alatt a magmakamrából felnyomuló friss kőzetolvadék keresett kiutat magának a felszínre. A magma felszínhez közeli felnyomulása kisebb, jövendő beszakadásokat sejtetett, de nem a később ténylegesen bekövetkezett katasztrófát.

A vulkánnál történt eseményekről egészen pontos adatok állnak rendelkezésre, ugyanis több kutató is a helyszín közelében tartózkodott. De hitelt érdemlőek a közelben dolgozó favágók beszámolói is.

A Spirit Lake kitörés után

(Jóllehet a vulkánkitörés mondhatni szerencsés helyszínen, lakott területektől távol történt, mégis 57 ember, vulkanológusok, fényképészek, turisták életét követelte. Csak a lélekjelenlétüknek köszönhették életüket azok a turisták, akiknek sátra a közel 30 km-re lezúduló, farönköket és törmeléket magával hurcoló iszapár útjában volt. A leghíresebb, jóformán amerikai nemzeti hősnek kikiáltott, sőt még Hollywood érdeklődését is felkeltő áldozat egy idős erdőlakó telepes volt, aki egyszerűen nem volt hajlandó elhagyni szeretett környezetét, s azzal együtt pusztult el…)

De térjünk vissza 1980. május 18-a reggeléhez. Ezen az ominózus napon, miután a felnyomuló magma áttörte az északi lejtő lávapúpját, a hegy egész északi oldala megmozdult: óriási, 3 km3 tömegű törmeléklavina indult meg 250 km/h sebességgel, amely végül is 27 km-rel arrébb került csak nyugalomba. Ez a hirtelen nyomáscsökkenés a túlmelegedett víz gőzzé válásához és a magmából felszabaduló gázok robbanásához vezetett. Ennek nyomán apró törmelékből és gázból álló óriásfelhő jött létre, amely 1000 km/h (!) sebességgel áramolva egy évszázados erdő összes fáját gyökerestől kicsavarta. Még hosszú évekkel a robbanás után is kidőlt fenyőfák ezrei hevertek a tűzhányó oldalán.

A vulkán szabályos kúpja helyén ekkor már egy patkó alakú, észak felé nyitott, mély üreg tátongott: a hegy a kitörés következtében valósággal lefejeződött, 2950 m-ről 2550-re, azaz 400 m-nyit alacsonyodott! Az északnak nyitott patkó alakú üst, valójában egy félkaldéra sajátossága, hogy keletkezése mögött egyszerre érhetjük tetten a robbanást, illetve az iszonyú erejű lejtőcsuszamlást, mint kiváltó okot. Ezért alkalmazza a szakirodalom erre az esetre az avalanche, vagyis „lavinaszerű” csuszamlásos kaldéra kifejezést.

A rendkívül heves robbanás, amelynek során 40 millió tonna por lövellt 23 km-es magasságba, 9 óra alatt csengett le, azonban a környék már a reggeli órákban, percek alatt örökre megváltozott, felismerhetetlenné vált: 700 km2-nyi terület teljesen elpusztult.

Lávadóm

A következő években, az 1980 májusában kirobbant/lecsuszamlott kaldéra udvarában jellegzetes dagadókúp kezdett felépülni, lévén a magma a csúcs alatt mintegy 2 km-es mélységben fekvő magmakamrából, az 5–10 méter átmérőjű csatornán keresztül továbbra is folyamatosan fölfelé nyomult. Emiatt a hegy tömege havonta több millió köbméterrel gyarapodott. Napjainkban ez a sűrű lávából álló dagadókúp mintegy 300 m-es viszonylagos magasságot ér el, átmérője pedig több mint 1 km.

A ’80-as években egyébként még 17 kitörés történt, amelyek többségét a geológusok napokkal, hetekkel előre is jelezték. Különösen veszélyesnek tartották az 1982. márciusi robbanást, mert a vulkánt még vastag hósapka fedte, és attól féltek, hogy a kitörés megolvasztva a jeget, havat, tekintélyes mennyiségű iszapáradatot zúdíthat a környező völgyekbe. Az aktív periódus egy 1986 áprilisában bekövetkező robbanással ért véget.

A környéket 1982-ben vulkáni természetvédelmi területté (National Volcanic Monument) nyilvánították, de a tűzhányót csak 1987-ben nyitották meg a nagyközönség előtt, ám azóta is szoros megfigyelés alatt tartják, mivel mostani nyugalma is minden bizonnyal csak átmeneti.

Túra a tűzhányóra

A Mount St. Helensre vezető túrák első fontos állomása, „Jack boltja és fogadója”, Washington állam délnyugati részén, Portlandtól kb. 100 km-re található. Itt juthatunk hozzá a hegy megmászásához szükséges engedélyhez. A nemzeti parkoknak és ezen belül a tűzhányóknak külön internetes oldala van (Mount St. Helens National Volcanic Monument), ahonnan minden információ megszerezhető a heggyel és ezen belül a mászással kapcsolatban. Magam is innen tájékozódtam túrám előtt. A terület egyébként a Gifford Pinchot Nemzeti Park része. A Nemzeti Park számomra kissé furcsa és kellemetlen szabályt alkalmaz a látogatók számának kordában tartására, aminek, mint később meglátjuk, azért megvannak az előnyei is.

Kutatók a kráterben

A St. Helens tűzhányó egész évben megmászható, 1440 m fölött azonban már mászóengedély szükséges. November 1-jétől március 31-ig az engedély nem kerül pénzbe, április 1-jétől október 31-ig viszont 15 dollár az ára. Hogy tovább bonyolítsák a dolgot, május 15-től október 31-ig 100 darabban limitálják a napi kiadható passzusok számát. Ezek felét előre, kizárólag levélben, és csak az aktuális évre, és meghatározott dátumtól kezdve (február 1.) lehet igényelni. Persze mondanom sem kell, hogy megérkezésemkor már az idei összes hétvége és a nyári hónapok napjainak nagy része betelt (ezt egyébként az interneten lévő naptárban lehet ellenőrizni). A maradék 50 helyet Jack vendéglőjében osztják ki (itt lehet az előre megrendelt engedélyeket is megkapni), de ehhez az igénylőknek előző nap, este 6-ig kell megjelenniük. Amennyiben a jelentkezők száma meghaladja a kiadandó igazolványok számát, sorsolást tartanak. Minden kihúzott szerencsés maximum négy darab jegyet vehet. Ha időközben elfogytak a papírok, a hoppon maradottak csak legközelebb próbálkozhatnak újra.

Megjegyzem, túra közben nem nagyon ellenőriztek, bár találkoztam két egyenruhás mászóval, akik inkább a biztonság érdekében voltak ott, és elvileg számon kérhettek volna. Bár nem hiszem, hogy a hegy tetején sok mindent tudnak kezdeni az illetéktelen „behatolókkal”, ám – és itt jön az előbb említett engedélyeztetés jó oldala – kétségtelen, hogy a parkoló befogadóképessége is véges, és így egy időben viszonylag kevés turista tartózkodik fenn a hegyen. Ennek óhatatlan előnye, hogy nem akadályozzák egymást a helyenként szűk ösvényeken való közlekedésben, s ha netán probléma adódna – és hát egy működő tűzhányón megeshet az ilyesmi – a gondok kezelése is lényegesen egyszerűbb.

Természetesen engem nem sorsoltak ki, ám nem hiába „szocializálódtam” a kiskapuk kelet-közép-európai közegében, és így végül megszántak. Bár állítólag már így is hússzal több (70 db) engedélyt adtak ki a 130 jelentkezőnek.

Este 7-kor jutottam hozzá hőn vágyott igazolványomhoz, de lévén ekkor már erősen sötétedett, és szálláshelyem, a Climbers bivouac (bivak) nevű parkoló – a vulkánhoz legközelebb eső, még autóval elérhető hely, ahol engedélyezett az éjszakai tartózkodás – innen még 40 km-re volt, így ide már csak sötétben érkeztem meg. Itt aztán gyors vacsora után pokrócon, hálózsákban a kocsi mellett töltöttem az éjszakát.

Hajnali 4 körül kocsiajtók csapkodása, majd bakancsos léptek zaja ébresztett, jelezve, hogy van, aki már jó korán nekivág a vulkánnak. Hivatalosan a parkolótól, a hegy déli oldalán 8 km hosszú út vezet a kráter peremére, ami alatt 1350 m szintemelkedést kell leküzdeni. Az út első szakasza a 216-os számú erdei út (kb. 3,5 km) még nem engedélyköteles, ám az ennek a végétől induló Monitor Ridge nevű, csúcsra vezető út már csak a passzus birtokában járható. Az utat kezdetben a kövek közé szúrt karók jelzik, az utolsó pár száz méter viszont már jelöletlen, de itt már az irány is elég egyértelmű.

A tájékoztató szerint a mászáshoz különösebb képzettség nem szükségeltetik, és valóban, általános kondíció mellett a mászók többsége az oda-vissza utat kb. 7–12 óra alatt teljesítik.

LávatömbJómagam 7-kor indultam, az idő gyönyörűnek ígérkezett, felhőt nem lehetett látni, a szél éppen, hogy csak fújdogált. Az első könnyebb, még engedély nélkül is bejárható szakasz végére 8 óra előtt értem. Innen azután a fák hiánya és a kisebb-nagyobb lávadarabok megjelenése egyértelműsítette, hogy ezek már a legutóbbi kitörés nyomai. Megjelentek az utat mutató karók is. A törmelékes úton, egy rövid kezdeti köves rész után még időnként voltak ösvénynek nevezhető szakaszok is, aztán egyre följebb jutva már csak a kőrengeteg, amiben néha elég nehéz volt a legjobb utat megtalálni. Helyenként a nagyobb omladékok közötti szintkülönbség 3-6 lépcsőfoknyi volt, ami egy idő után igencsak fárasztóvá vált.

Végre elhagyhattam a kőtömböket, ami jóleső érzés volt a lábat jócskán próbára tévő lávamező után, de még korántsem értem a csúcsra, ugyanis az utolsó, vulkáni hamuval és apró salakdarabokkal borított szakasz még hátra volt. Az igen meredek és laza talajon nehéz volt a lábat megvetni, így szinte minden lépés után egy kicsit visszacsúsztam, ezért kezdetben reménytelennek tűnt az egyébként már látótávolságban lévő cél elérése.

Fél 11-re jutottam fel a csúcsot jelentő félkaldéra peremére. A látvány leírhatatlan, az élmény fantasztikus. Az óriási kaldéra méretei lenyűgözők: 600 m-es mélységben, és 2 km-es átmérővel tárul az ember szeme elé. A kaldéraudvarba leereszkedni szigorúan tilos, de nem is nagyon tanácsos. Egyrészt ehhez kötél kellene, másrészt a folyamatosan hulló kövek miatt életveszélyes is lenne.

A kilátás viszont minden megpróbáltatásért kárpótol. A kaldéra hatalmas, északi fele ugyebár az 1980. májusi kitörés révén nyitott. Látni a még mindig lepusztult hatalmas területet, melynek északkeleti vége a Spirit Lake-be (Szellem-tó) nyúlik. Érdekes, hogy a korábban túrázók, piknikezők ezreit vonzó kristálytiszta tó vizét a kitörés hatására fellépő légnyomás iszonyatos ereje teljes egészében kiemelte a mederből, amit nem sokkal ezután az iszapos áradat töltött meg ismét. A tóban a lesodort fákból és iszapból, valamint a törmelékből kialakult úszó félsziget jól kivehető. Amerre a szem ellát a Cascade-hegység vulkánjai láthatók, közülük igen közeli a tekintélyt parancsoló Mount Rainier (4391 m) és Mount Hood (3424 m).

Lefelé jövet útközben találkoztam egy csapattal – és minden elismerésem az övék –, akik egy mozgássérült gyermeket is cipeltek fölfelé.

A töredezett, érdes, salakos lávamezőn még beszereztem néhány horzsolást, de ez már különösebben nem zavart. Fölszabadultabban fotózgattam, majd az erdei ösvényen már csak raktam a lábam, és egyre türelmetlenebbül vártam, hogy leérjek. Negyed kettőre értem vissza a parkolóba.

Megcsináltam! Kimerülten, fáradtan, de jóleső örömmel néztem vissza a három hónapos ittlétem, no meg olvasmányaim alapján évek óta hívogató csúcsra.

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu