A Mont Pelée kitörése, St.-Pierre katasztrófája (1902)

St.-Pierre, 1902-ben, a híres, hírhedt vulkánkitörés idején, a virágzó karib-tengeri francia gyarmat, Martinique szigetének fővárosa volt. A várostól északra, 6 kilométerre emelkedtek a Mont Pelée lankás lejtői. Az 1397 méter magas hegy nem tartozott a különösebben lenyűgöző méretű vulkánok közé. A sziget és a hegy híres volt szépségéről. Az egykori leírás szerint, amely leginkább valami modern bedekkerhez hasonlít: „a mezők és domboldalak felett nyári szellők fújdogálnak, a síkságot s az erdőt gyors folyású patakok szelik át, s a hegyek olyan magasságokba emelkednek, ahol csúcsuk körül már össze tudják gyűjteni a sziget minden páráját. A kókuszdió-, mangó- és kenyérfák árnyékában, tündöklő hibiszkuszok és bougainvilleák között gyönyörű zsúpfedeles házikók bújnak meg.”

A Karib-tenger partján 3 kilométer hosszban végignyúló St.-Pierre városa nem kevésbé vonzó látványt nyújtott. Számos impozáns középülete volt: városháza, katedrális, katonai kórház, színház, sőt – ami akkortájt ritkaságszámba ment – villanyvilágítással is büszkélkedhetett. A város nagyobb része festői kis közökből, öreg házakkal szegélyezett girbegurba kis utcákból és sok-sok meredek, piros cseréptetőből állt. Az 1849-es hivatalos népszámlálás adatai szerint ennek a kedves kis városnak 19 722 lakosa volt. Többségük martinique-i – kreol-mulatt keverék –, kevés francia kormányhivatalnokkal és közalkalmazottal.

A Mont Pelée – akárcsak a Krakatau – már működött egyszer a szerencsétlenség bekövetkezte előtt is. Amíg azonban a Krakatau újabb kitörése 200 éves nyugalom után következett be, a Pelée utolsó kitörésére St.-Pierre legöregebb lakói még jól emlékeztek. Ez az 1851. évi enyhe kis kitörés, némi hamuszórástól eltekintve, nem sok gondot okozott. Az újabb kitörés első jeleit 1902. március 23-án egy kirándulócsoport észlelte. A csoport megmászta a hegyet, és amint a csúcsról letekintettek, azt látták, hogy egy kis kráter, amelynek fenekén egy pocsolya van, több pontos is kénes gőzöket ereget magából. A kráter neve Etang Sec (Száraz Tengerszem) volt. Érdemes megjegyezni a a nevét, mert ez lett később a kitörés fő centruma. Április 25-én a hegy egyre jobban feléledt. Az Etang Secből kisebb robbanások kíséretében hamu és kőzettörmelék repült a levegőbe, s a kitörés intenzitása egyre fokozódott. Április 27-én St.-Pierre-ből egy felderítő csoport indult útnak, hogy kivizsgálja, mi történik a hegyen. Az Etang Secben most egy tavat találtak, amelynek közepén egy kis vulkáni kúp nőtt. A felfedezést követő napokban a vulkáni tevékenység egyre hevesebb lett, St.-Pierre városára könnyű hamueső szállongott, és kellemetlen kénes gőzök szagát lehetett érezni. Mrs. Prentiss, a St.-Pierre-i amerikai konzul felessége a következőket írta haza: „A kénszag olyan erős, hogy a lovak az utcákon megtorpannak tőle, horkantanak, sőt egyik-másik összerogy, s kínkeservek közt elpusztul. Sokan kénytelenek nedves zsebkendőket kötni az arcuk elé, hogy valahogy védjék magukat az erős kénes gőzöktől.”

Május 3-áról 4-ére a gyakori hangos robbanások s az utcákon összegyűlő vulkáni hamu miatt a helyzet már valóban nagyon rossz volt. A St.-Pierre-i helyi újság, a Les Colonies egyik cikke szerint: „A hamueső egy percre sem szűnik… már nem lehet hallani az utcán haladó kocsik zaját – a kerekek hangját letompítja a hamu… a szélrohamok lefújják a hamut a háztetőkről és verandákról, s a gondatlanul nyitva felejtett ablakokon át behordják a szobákba.”

Az 1902-es események első nagy fordulópontja május 5-én következett be, amikor az Etang Sec krátertava a kráterperemet átszakítva lezúdult a Riviére Blanche nevű folyó völgyébe. A kráter fenekén felfelé nyomuló friss, forró kőzettömeg egyrészt forrpontig hevítette a vizet, másrészt segített neki a perem áttörésében is, úgyhogy az zubogó áradatként rohant végig a völgyön, sebessége elérte az óránkénti 90 kilométert. Lefelé haladtában törmeléket, sarat, hatalmas görgetegeket gyúrt magába, némelyiknek a súlya a jelentések szerint elérte az 50 tonnát. Ez a különlegesen kellemetlen összetételű keverék iszapárrá állt össze, és mindent elsöpört, ami csak az útjába került – többek között az Usine Guerin nevű nagy cukorfinomító üzemet is, amely cukornád-ültetvényektől övezetten a Riviére Blanche völgyének egy laposan kinyúló hegyorrán állt. A gyárban, amelyből a kéményét kivéve semmi sem maradt, 30 munkás lelte halálát. A kémény csonkja mementóként emelkedett ki a forró, párolgó-sistergő fekete hamusivatagból. S mintha mindez még nem lett volna elég, a hatalmas iszapár továbbhömpölygött a tenger felé, s a Riviére Blanche torkolatánál olyan hullámokat vetett, hogy az egyik ilyen hullám képes volt elborítani a folyótorkolat előtt horgonyzó Précheur nevű jachtot is. A jacht fedélzetén mindenki elpusztult. Egyes beszámolók szerint ezek a hullámok St.-Pierre-nek a vízszinthez közel eső, alacsonyan fekvő részein is végigsöpörtek, és több sérülést – sőt halálesetet is okoztak.

A tovább romló helyzetet a hegy közelében élő lakosság egyre kevésbé tudta elviselni, és sokan megpróbáltak a várost elhagyva, Martinique második legnagyobb városa, Fort-de-France felé menekülni. A helyi hatóságok azonban nem nézték jó szemmel a város ilyen arányú kiürülését. Amellett, hogy a nagyszámú, megrémült menekülő elhelyezése problémát jelentett, közeledett a május 10-i választások ideje is, s a város politikus klikkjei, a részvétel hiánya miatt aggódva, mindent elkövettek a kockázat csökkentésére. Felállítottak egy „tudományos bizottságot”, amelybe a sziget legtanultabb embereit választották be, s ezek egy, a rettegőket megnyugtatni hivatott jelentést hoztak nyilvánosságára. A bizottság egyik tagja, a líceum elöljárója, bizonyos M. Landes az eseményeket ugyan elég aggasztónak találta, a helyi lapnak adott interjúban mégis csupán óvatos, diplomatikus nyilatkozatot mert tenni, melyben arra figyelmeztette a lakosságot, hogy a tűzhányóhoz legközelebb eső helyek egyikét-másikát ki kell majd üríteni. M. Landes gondolatmenetének az a kitétele, mely szerint a Mont Pelée nem jelent nagyobb veszélyt St.-Pierre-re, mint annak idején a Vezúv jelentett Nápolyra, kifejezetten kétértelmű volt! A Les Colonies kiadója azonban lapjának utolsó kiadásában ennek ellenére, M. Landes kijelentésére támaszkodva, arra buzdította a népet, hogy maradjon St.-Pierre-ben. „Hol is lehetnének nagyobb biztonságban, mint St.-Pierre-ben – teszi fel a kérdést –, azok, akik Fort-de-France-ba mentek, talán azt hiszik, ott jobb lesz nekik, ha esetleg elkezd rengeni a föld? Oly bolond tévedés ez, amely ellen óva inteni kell a lakosságot.” Felhívása visszhangra találhatott, mert bár néhány százan átmentek Fort-de-France-ba, a környező vidékről viszont több százszor többen kerestek menedéket St.-Pierre-ben, úgyhogy május 8-án reggel valószínűleg legalább 30 ezer ember nyüzsgött a városban. Mrs. Prentiss, az amerikai konzul felesége, utolsó levelében azt írja, hogy megvolt a lehetősége rá, hogy férjével együtt egy amerikai schooneren elhagyja St.-Pierre városát, úgy határozott azonban, hogy a helyzet nem annyira súlyos, tehát maradt. másnap – alig néhány órával azután, hogy megírta levelét – férjével együtt meghalt.

Május 8-án reggel, St.-Pierre-i idő szerint 752-kor a St.-Pierre-i távírász egyetlen szót kopogott le fort-de-france-i kollégájának. A szó – „Allez” – azt jelezte, hogy a távírász készen áll a vételre, s ez volt a St.-Pierre-ből érkezett utolsó szó.

Soha nem fogjuk pontosan megtudni, mi történt St.-Pierre-ben azon a reggelen. A romok tárgyi bizonyítékai, valamint a szemtanúk beszámolói alapján azonban elég jó képet alkothatunk magunknak a katasztrófáról. A város pusztulásának pontos idejéről legalábbis biztos tudomásunk van, mert a távíróvonal hirtelen megszakadásán kívül a katonai kórház füstölgő romjai alól épen előkerült óra mutatói is pontosan 752-kor álltak meg.

Május 8. Jézus mennybemenetelének ünnepe, ezért a hithű katolikusok a katedrálisban gyűltek össze, hogy megünnepeljék a napot, s hogy imádkozzanak az Úrhoz, szabadítsa meg őket a tűzhányótól. Körülbelül 750-kor egy sorozat fülsiketítő robbanást hallottak, s látták, hogy a Mont Pelée csúcsa közeléből fekete felhő indul el. A felhő könnyedén és könyörtelenül gördült lefelé a lejtőn, legyezőszerűen szétterült, gyors ütemben beborította St.-Pierre városát, és 2-3 perc alatt két ember kivételével mindenkit megölt, a várost pedig egyik végétől a másikig lángba borította. A szemtanúk elbeszélései sok részletben eltérnek egymástól. Magának a felhőnek a kitöréséről a legmegbízhatóbb beszámoló Roger Arnoux-tól, a francia Csillagászati Társulat tagjától származik. Arnoux egy, a várostól elég távoli és magasan fekvő ponton végzett megfigyeléseket. A 7-éről 8-ára virradó éjjel egy kisebb földlökés hatására felriadt, de azután visszafeküdt aludni, s nem is észlelt az éjszaka folyamán semmit. A következő reggel azonban, úgy 8 óra körül: „... amint a krátert figyeltem, egyszerre észrevettem, hogy egy kis felhő jelenik meg, amelyet vagy két másodpercre rá egy nagyobb követ. Ez a második felhő nagy sebességgel gördült lefelé a lejtőn St.-Pierre felé. Szorosan a földhöz tapadva mozgott, ugyanakkor azonban fölfelé úgy megnőtt, hogy már majdnem olyan magas volt, mint amilyen hosszú. A gőzök és gázok színe ibolyásszürke volt, s láthatóan nagyon sűrű lehetett, mert bár szinte kifogyhatatlan intenzitású felhajtóerő hajszolta egyre feljebb, gömbded formái mind lefelé kavarogtak. számtalan elektromos villanás fénye világította át a kavargó gőzök káoszát, s az egészet fülsiketítő zaj tette félelmetessé.”

A M. Arnoux által jól észlelt és leírt jelenség a tudomány számára új volt, s később, amikor a Mont Pelée-n több ilyet is észleltek, „nuée ardent”, azaz izzófelhő néven kezdték emlegetni őket. Ezek a túlhevített gázokból és izzó szilárd részecskékből álló örvénylő tömegek számos problémát felvetettek a vulkanológusok számára.

A Roraima nevű vitorlás hajó május 8-án csütörtökön, kora reggel érkezett St.-Pierre elé, és a part közelében vetett horgonyt. Rosszabbkor nem is jöhetett volna. Érkezése után néhány órával menthetetlenül lángoló roncs volt csupán, utasainak és legénységének nagy része pedig meghalt. A néhány túlélő azonban be tudott számolni tapasztalatairól. Hogy a tűzhányó működik, azt már látták, mielőtt lehorgonyoztak volna, többen fel is jöttek a fedélzetre, hogy megnézzék a látványosságot. hajóidő szerint 745-kor hatalmas robbanást hallottak, amely után néhány perccel sistergő, forró légroham dübörgött át St.-Pierre és a part mentén horgonyzó hajók felett, felborította a Grappler nevű gőzhajót, majd a Roraima felett is áthömpölygött úgy, hogy az elvesztette árbocait és kéményeit. A tűzforró légroham mindenkit megölt, aki a fedélzeten tartózkodott, csak a kapitány maradt valamivel tovább életben, végül aztán ő is eszméletlenül bukott át a korláton, és a vízbe zuhant. A robbanás ereje a világítóablakokat is betörte, úgyhogy a fedélzet alatt levőkre is tüzes sár és hamu záporozott. Sokan meghaltak, mások égési sebeket szenvedtek. Maga a tűzfelhő – vagy nué ardent – nem volt hosszú életű, St.-Pierre-t azonban lángra lobbantotta. A kár egy részét a városban tárolt több ezer hordó rum okozta, amely a hő hatására felrobbant, és azonnal tüzet fogott. A Roraima megmenekült utasainak leírása szerint az utcákon egészen a tengerig folyt a lángoló rum, elérte a hajót is, és kisebb foltokban megégette. A tűzvész órákon keresztül nem szűnt a városban – sebesen átterjedt az izzófelhő által már felperzselt házakra is, amelyekben már senki nem maradt, aki megakadályozhatta volna tovaterjedését. Lehetséges, hogy a városban olyasféle „tűzvihar” jelenség alakult, mint az elmúlt háború alatt számos németországi városban, ahol a szőnyegbombázások olyan sok helyen gyújtották fel a házakat, hogy a város gyakorlatilag egyetlen hatalmas összefüggő tűzzé vált, és a pokol közepe hurrikán erősségű szél formájában szippantotta magába az égéshez szükséges oxigént.

A St.-Pierre-i tűzfelhő-katasztrófa egyik következménye az is, hogy utólag igen nehéz megmondani, hogy a károk mely része írható közvetlenül az izzófelhő számlájára, s mely része köszönhető az izzófelhő által gyújtott tüzeknek. Ennek azért van külön fontossága, mert nyilvánvaló, hogy az izzófelhőkben uralkodó viszonyokról jó lenne megtudni, amennyit csak lehet. A szerencsétlenség után St.-Pierre-ben először M. Parel, Martinique plébánosa szállt partra. 28-án reggel Parel Fort-de-France-ban tartózkodott, St.-Pierre-t csak az előző nap délutánján hagyta el. Csatlakozni tudott egy mentőosztaghoz, amely Fort-de-France-ból hajón indult útnak, s így 24 órával azután, hogy elhagyta St.-Pierre-t, ismét partra léphetett a városban. Nézzük most meg, mit ír, milyen látvány tárult a szeme elé:

„Május 8. csütörtök. A Mennybemenetel napja. Vérrel kellene írni ezt a napot… Az utolsó szirtet, amely elválasztott minket attól, amit egykor St.-Pierre lenyűgöző panorámájának neveztek, délután 3 óra körül kerültük meg. S ekkor a kikötő túlsó oldalán egyszerre megláttuk a Riviére Blanche-ot, amint tajtékozva, őrjöngve rohant a tenger felé. Kissé távolabb egy nagy amerikai roncs [Roraima] lángolt. Még épp időben érkezett ahhoz, hogy a katasztrófa áldozatául eshessen. A parthoz közelebb két másik hajó állt lángokban. A partot roncsok, felfordult, gerincükkel felfelé álló csónakok borítják – ez maradt az előző nap még itt horgonyzó 20-30 hajóból. A rakpartok mentén 200 méter szélességben mindenütt égnek a farakások. A város körül, itt-ott, a füstfelhőn át lángok villódznak. A hajnali élettől lüktető, nyüzsgő St.-Pierre azonban nincs többé, hamu- és füstfelhőbe burkolózó romjai nyúlnak csak el előttünk. Komor és csendes – halottak városa. Szemeink menekülők vagy halottakat keresgélő visszatértek után kutatnak, de semmit nem lehet látni. Nincs sehol egy árva lélek sem ebben a sivár sivatagban, amit beborít a döbbenetes csend.”

A St.-Pierre-i kitörési felhő pusztító hatásához nemcsak a felhő égető melege, hanem mechanikai ereje is hozzájárult – méter vastag házfalakat fújt el, nehéz ágyúkat szakított le talpukról, s egy háromtonnás szobrot 16 méteren keresztül cipelt magával. Angelo Heilprin amerikai geológus, aki pár héttel később látogatott el a katasztrófa színterére, a tragédiáról írott könyvében „össze-vissza csavarodott vastömbökről” ír és „rengeteg tetőfedő bádogról”, amelyek „rongyként összegyűrten lógtak az oszlopokon”. „Vasgerendákat” emleget, amelyeket, mint a kötelet, „girlandokká csavart” a felhő ereje. E határtalanul pusztító erőhatás közepette azonban mégis voltak olyan háborítatlan, kisebb „szélvédett” helyek, amelyekben említésre méltó dolgoknak sikerült túlélniük a katasztrófát – finom porcelán csészéket, bedugaszolt vizesüvegeket, amelyeknek tartalma iható maradt, kis csomag keményítőt találtak, amelyben a szemcsék érintetlenek voltak, sőt egy teljesen ép utcai kútból friss hideg víz csordogált a romba dől utcák egyikére.

Mivel tényleges fizikai kár mértéke egyáltalán nem volt egyenletes, már a legelső kutatók előtt teljesen nyilvánvaló volt, hogy az úgyszólván 100 százalékos halálozási arány nem kizárólag a robbanás erejének következménye, ez esetben ugyanis a kevésbé érintett helyeken feltétlenül maradniuk kellett volna túlélőknek. Olyan bizonyítékok, amelyek azt igazolták, hogy a halál oka a robbanás hőhatása lehetett, lépten-nyomon előfordultak. sok volt a megrendítő jelenet, egész családokat találtak holtan, annak ellenére, hogy a szobában az üvegpalackok, vizeskancsók, tálak, evőeszközök érintetlenül álltak az asztalon. A romok között lelt holttestek ezrei egyazon szomorú történetről tanúskodtak: - szörnyethaltak abban a pillanatban, amikor a Mont Pelée tüzes hurrikánja elérte őket. Az idő kevés volt bármiféle menekülési kísérlethez vagy akár a legkisebb ellenálláshoz is. A forró gáz gyorsan végzett velük: 2-3 perc alatt ezrek életét oltotta ki. Az áldozatok jelentős részét a városon végigsöprő tűz, már a halál beállta után, rettenetesen összeégette. Érdekes módon azonban azok is tele voltak égési sebekkel, akik szabad ég alatt pusztultak el, bár ruhájuk szemmel láthatólag még csak meg sem pörkölődött. ez arra mutat, hogy noha a gyilkos fuvallat rendkívül magas hőmérsékletű volt, legfeljebb néhány másodpercig tarthatott, ezért arra már nem volt idő, hogy az anyag lángra lobbanjon.

A történtek fenti értelmezése a város néhány túlélőjének (számuk a különböző beszámolókban nem egyezik – egy helyütt kettőről, másutt négyről beszélnek) elbeszéléseivel jó összhangban van. A leghíresebb történet egyébként a „St.-Pierre-i fogoly” meséje. A fogoly – egy gyilkos – a szerencsétlenség idején a városi börtönben töltötte büntetését. Szerencéjére cellája nagyon biztonságos helyen volt, részben a föld alá beásva, ablak nélkül – egyetlen apró rácsos nyílással az ajtó felett. A fogoly, egy Augustus Ciparis névre hallgató néger rakodómunkás, St.-Pierre pusztulása után még négy napig hevert cellájába zártan, élelem nélkül, az égési sebektől és a sokktól félholtan, míg végre segélyt kérő kiáltásait meghallotta két fekete, aki a romok között turkált. Ciparis azután, attól kezdve, hogy a megpróbáltatásokat kiheverte, és képes volt elmondani, mi is történt voltaképp, egész hátralévő életében ezt mesélte mindenkinek. Kegyelmet kapott, csatlakozott egy vándorcirkuszhoz, és ünnepelt személyiséggé vált.

Május 8-án reggel Ciparis szokás szerint reggelijére várt, amikor hirtelen sötét lett, majd az ajtó feletti nyíláson át forró, hamuval terhes levegő kezdett befelé áramlani. Az áramlás nem volt túl heves, viszont rendkívül forró volt, és súlyos égési sebeket okozott Ciparis egész hátán és lábain. A rajta levő ingen és nadrágon azonban égésnek semmi nyoma nem maradt. A forróság legfeljebb pár pillanatig tartott, s mikor vége lett, Ciparis ott maradt szörnyű magányában, kiáltásaira a fölötte lévő városból nem érkezett felelet. Ha nem lett volna a cellájában egy csöbör víz, Ciparisra is holtan bukkantak volna rá megmentői.

Ugyanilyen szerencséje volt egy másik túlélőnek, Leon Leandre-nak, egy néger cipésznek is, csak túlélése körülményeit nehezebb megérteni, mint Ciparisét, hiszen ő nem a föld alatt vészelte át a tragédiát, s társai körülötte mind meghaltak.

„Május 8-án reggel nyolckor a ház előtti lépcsőn üldögéltem, amikor egyszerre szörnyű szélfúvás kerekedett, a föld remegni kezdett, s az ég hirtelen elsötétedett. Megfordultam, hogy berohanjak a házba, nagy nehezen felvergődtem azon a három vagy négy lépcsőfokon, amely a szobától elválasztott, s úgy éreztem, hogy kezem, lábam s testem is ég. Lerogytam az egyik asztalra. rajtam kívül ekkor még négyen kerestek menedéket a szobában, mind a négyen jajveszékeltek és vonaglottak a kínoktól, pedig ruházatukon semmiféle égési nyomokat nem lehetett látni. Úgy tíz perc múlva egyikük, az alig tízéves kis Delavaud lány holtan esett össze, a többiek pedig kirohantak. Ekkor felkeltem, és átmentem a másik szobába, ahol Delavaud papa tetőtől talpig felöltözködve, holtan feküdt az ágyon. Lila volt és felfúvódott, ruházata azonban érintetlen volt. Kimentem, és az udvaron két, egymásra borult holttestet találtam – az a két fiatalember volt, akik az imént még velem együtt voltak a szobában. Félőrülten az ágyra vetettem magamat, s tehetetlenül vártam a halált. Úgy egy óra múltán térhettem magamhoz, s azt vettem észre, hogy felettem lángol a tető. Maradt még elég erőm ahhoz, hogy vérző lábbal, égési sebektől borítottan a várostól hat kilométerre levő Fonds-Saint-Denisig fussak.”

Leandre történetében ugyan akadnak következetlenségek, egy azonban bizonyos: azt írta le, amit tapasztalt, úgy, ahogy emlékezett rá. Úgy tűnik, megmenekülését annak köszönhette, hogy házát, amely a város legdélkeletibb részén állt, az izzófelhőnek csak a széle érte el, így a legrosszabbtól megmenekült. Ráadásul jó felépítésű ember volt, így valószínűleg jó fizikai erőnléte is segítségére volt a katasztrófa túlélésében.

Ennyit St.-Pierre pusztulásáról. A kitörés a város lerombolása után tovább folytatódott, s a tragédiáért felelős izzófelhő tulajdonképp vulkanológiai szempontból viszonylag jelentéktelen epizódnak számított, s nem is ez volt az utolsó, amelyet a Mont Pelée kibocsátott magából. Május 20-án átsöpört a város felett a második izzófelhő is, és a föld színével tette egyenlővé azokat a romokat is, amit elődje épen hagyott. Emberáldozatot már nem tudott szedni, a városban egy eleven lélek sem volt már. Az ezt követő hónapokban még számos izzófelhő zúdult le a Riviére Blanche völgyén, kárt azonban már nem tudtak okozni. A halál augusztus 30-án jelen meg ismét Martinique szigetén. A Mont Pelée-ből erőteljes izzófelhő robbant ki, és az eddigiektől eltérő, új irányba hömpölyögve, a kicsiny Morne-Rouge városkát kebelezte be. Kétezren haltak meg, a St.-Pierre-i áldozatokkal közel azonos körülmények között. Ez után a végső, fatális epizód után a kitörés még mindig nem szűnt meg, hanem még 1903-ban is folytatódott. St.-Pierre romjait s a törmelék alatt fekvő testeket az 1902 májusa óta hulló, egyre vastagodó hamu lágy, szürke lepellel borította be. A természeti jelenségeket tulajdonképpen nem volna szabad emberi tulajdonságokkal felruházni, különös módon azonban az a gyengédség, amellyel a Mont Pelée saját áldozatait eltemette, mintegy a halálukért való engesztelésnek tűnt. Ami pedig ezt követte, az még különösebb volt. 1902 novemberében megszilárdult lávából álló hatalmas tű – vagy talán inkább oszlop – kezdett felfelé emelkedni az Etang Sec kráteréből. naponta 10 métert nőtt, s 1903 májusában már 310 méter magas emlékoszlopként tornyosult St.-Pierre felett, mintha csak a lábai alatt elpusztult sok ezer embernek akarna emléket állítani.

(Peter Francis nyomán)

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu