Pelée istennő tűzfolyosói - a lávacsőbarlangok

Az emberek többsége a barlang szó hallatán a mészkőhegyek belsejében található, cseppkövekkel díszített páradús folyosókra, termekre gondol. ez természetes is, hisz a világ barlangjainak többsége a mészkövekben keletkezett karsztbarlang. De a barlangok nemcsak mészkövekben, vagy egyéb savasan oldható kőzetekben keletkeznek, hanem számos egyéb hatásra a gyakorlatilag oldhatatlan kőzetekben is. Ez utóbbiak az úgynevezett nemkarsztos barlangok. Számos típusuk, fajtájuk van a befoglaló kőzet milyenségétől, a barlangképző hatások változatosságától függően. Ezek egyike a kitörésük során híg bazaltlávát adó vulkánokra jellemző lávacsőbarlangok.

A lávacsövek elhelyezkedése a Földön

Földünk bazaltvulkanikus vidékein, Olaszországban, a Kanári-szigeteken, Izlandon, Kenyában, Japánban a Hawaii-szigeteken - és még sorolhatnánk - bőségesen találhatók lávacsőbarlangok. Tovább az egyre fejlődő bolygókutatás a Vénuszon, a Marson, a Holdon is kimutatott ilyen képződményeket. A lávacsövek világa azonban még a vulkánok közelében élő szélesebb közönség körében is meglehetősen ismeretlen. Ez még inkább így van hazánkban, ahol egyáltalán nem találkozhatunk ezekkel a geológiai formákkal. Mindezek ellenére a lávacsőbarlangok megismerése, ha szűk körben is, de meglehetősen régen elkezdődött. Ezt mutatják a bennük talált régészeti leletek és ősi rajzok. De az ókori római írásokban is találunk említéseket az Etna lávacsöveiről. A vulkáni alagutakról a legrégebbről ismert térképet Eggerts Olaffssonar és Bjarna Pálssonar dán utazók készítették 1752-ben az izlandi Surts-barlangról. Átgondolt kutatásra utalnak Bethencourt de Castro szerzetes 1776-ban a Tenerife-szigeti San Marcos-barlangról írt sorai: "A barlangot boltíves folyosók és termek alkotják, ezek nagyon szépek és fölöttébb szabályosak, mintha egy építész vésője alkotta volna. Mennyezete szilárd és magas, némely helyen 15 könyököt (1 könyök 83, 6 cm) is eléri, csaknem minden boltozatról kúpos kőcseppek sokasága csüng alá, ez nem hagy kétséget afelől, hogy a barlangot föld alatti tűz égette ki. Nemkülönben csodálatos az a sok különféle edény, melyek némelyike törött, mások pedig művészien díszítettek és egészben vannak. Az északra mutató bejáratnál a régi lakosoknak temetkezési helye, vagy panteon volt. nekünk szándékunk a barlang folyosóit egészen a hegycsúcsig, vagy a Teide lábának széléig követni, ahol összekapcsolódást vélünk felismerni más barlangokkal, így a Viento-val is".

Csak a hígan folyó bazaltláva, a polinéz eredetű szakszóval pahoehoe lávának nevezett massza képes enyhe lejtőn sok kilométeres lávafolyásokat alkotni, mert ez a lávaféle saját bekérgeződött felszíne alatt is tovább tud folyni, hisz a bekérgeződés mint szigetelő réteg sokáig megőrzi az alatta lévő magas (1000 °C) feletti hőmérsékletét és ezáltal viszkozitását is. Így az enyhe lejtőjű (nagyjából 1,5-6° közötti) kúp- és pajzsvulkánok oldalában a pahoehoe lávában alakulnak ki lávacsőbarlangok. A láva összetétele, utánpótlása és a terep mezoformáinak megfelelően háromféleképpen jöhetnek létre a lávacsőbarlangok.

1. A mozgó lávaár felszíne lehűlve bekérgeződik, ezért mozgása egyre lassul, míg az alul levő forróbb és folyékonyabb láva a kéreg alatt tovább folyik. Saját súlyánál fogva, vagy egy sziklaakadálytól felsértve átszakítja az alsó részen lévő frontot és egy folyosót hátrahagyva kifolyik a kéreg alól.

2. A lávanyelv eleinte nyitott árkában áramló láva felszíne kérgeződik be és az ár felszínén sodródó héjtöredékek a szélekhez forradnak, torlódásos dugókat alkotnak, vagy a gyorsan örvénylő, erősen ingadozó áramlatoknál a partra sorozatosan kifröccsenő és ott megszilárduló láva záródik tetőként.

3. A már valamely módon kialakult lávacsövek alján áramló lávafolyások a termoerózió által egyre mélyebbre kerülnek, miközben a felszakadásokon beáramló levegő hatására bekérgeződik az alagútban mozgó lávafolyás felszíne, szintekre osztva ezáltal az egyre mélyülő lávacsövet.

Üreg nyilvánvalóan csak abban az esetben keletkezik akármelyik barlangképződés esetében is, ha a csőben (árokban) áramló olvadék utánpótlása kevesebb, mint az elfolyó mennyiség. A lávacsövek mindig az eredeti felszínhez közel, azzal többé-kevésbé párhuzamosan futnak. Lehetnek egyszerű csövek, vagy több egymás melletti, illetve egymás alatti ágra szakadó labirintusok. Hosszúságuk a néhány tízméterestől a többkilométeresekig terjedhet. Szelvényük többnyire ellipszis formájú, de legalább is boltíves, a termetesebbek átmérője elérheti a 20-30 métert is.

A Föld legnagyobb lávacsőbarlangjai a következők:
Kazumura Cave [USA, Hawaii - 65 000 méter], Kula Kai Caverns [USA, Hawaii - 19 956 méter], Sistema de la Cueva del Viento-Sobrado [Kanári-szigetek - 18 249 méter], Hualalai Runch Cave [USA, Hawaii - 16 093 méter], Pahoa Cave [USA, Hawaii - 16 000 méter], Emesine Cave [USA, Hawaii - 14 935 méter], Leviathan Cave [Kenya, Chyulu-hg.- 12 500 méter], Billemot Gul [Korea, Csezsu-sz. - 11 749 méter], Mt. Suswa Cave System [Kenya, Suswa-hg. - 11 000 méter], Hue Hue Cave [USA, Hawaii - 10 800 m]

Lávacsőbarlangokat azért Európában is találunk, még ha nem is hawaii méretűeket. A hosszúsági toplista harmadik helyén említett Viento-Sobrado barlangrendszeren kívül van még néhány jelentősebb méretű lávacső a Spanyolországhoz tartozó Kanári-szigeteken, mint a 6315 méteres Cueva de Don Justo, a 6100 méteres Cueva de los Verdes. A Kanári-szigeteken mintegy ezer lávabarlangot tartanak számon, és ezek jelentőségét nemcsak méretük adja. Hadd utaljak itt a már említett San Marcos-barlangnak a guancso kultúrából származó régészeti leleteire, aztán említést érdemel még a Jameo de Agua, melynek földalatti tava egy szifonon át összeköttetésben van az Atlanti-óceánnal és különös endemikus rákok élnek benne.

Az Azori-szigetek lávacső-kínálata alig marad el az előbbiektől. Itt is vannak méretesebbek, mint az 5439 méteres Gruta das Terres, és formakincsekben gazdagok, mint a Furna d`Agua, vagy ritka élőlények lakóhelyéül is szolgálók, mint az Água de pau, vagy a Gruta das Agulhas.

Az európai vulkánbarlangok körképéből Izlandot semmiképp nem illik kihagyni. Földrészünknek ez az egyik legaktívabb vulkáni vidéke, ahol jelenleg 250 lávabarlangot tartanak nyilván. Köztük a legnagyobb és legrégebben ismert 4300 méteres Surtshelir-Stepanshellir rendszerét. A Leidorendshellir és a Vidgelmirhellir pedig változatos lávacseppköveivel tűnik ki, és persze se szeri, se száma a kisebb, jégképződményekkel illetve termálvízzel rendelkező lávacsőbarlangoknak.

A hozzánk legközelebb eső lávacsőbarlangok Olaszországban szemlélhetők meg. Az Etna hozzávetőleg 230 barlangjának 60%-a lávacső, a legjelentősebb a 700 méteres Grotta dei Lamponi és az 500 méteres Grotta dei Tre Livolli, melyekben jó néhány lávaképződményt is megtekinthetünk, valamint a kisebb, de jeges Grotta del Gelo. A Lipari-szigetek vulkánjain és a Vezúvon található üregek viszont más típusúak, nem lávacsövek.

Különleges lávaképződmények

A lávacsőbarlangokban, noha erre kevesen gondolnának, igen sokféle képződmény fordul elő. Itt vannak például a lávafolyásokból visszamaradt, illetve ezekből továbbalakult bélésképződmények, a diafragmák. A csövek alsó részében áramló folyásokból tapadtak az aljzatra és az oldalfalakra a félhengerek, a párkányok és az erkélyek. Ha a félhenger a későbbi folyások hőhatására elválik az oldalfaltól és felcsavarodik, úgy egy sajátos roládszerű képződmény, az ún. "cső az alagútban" jön létre. Amennyiben a csőben áramló lávafolyások felülete a felszakadt nyílásokon, a tetőablakokon vagy jameokon bekerülő levegő hatására megdermed, és alóla kifut a híg láva, úgy szintekre tagolják a csövet vagy hidakat képeznek. A lávaárból a csövek aljzatán a láva struktúrájától függően fonatos láva, vagy vonszolásos rögláva marad vissza. Ezekben alkalmasint az egykor görgetett nagyobb szögletes tömböket, vagy lekerekített lávalabdákat lehet találni. Van, amikor a már megszilárdult aljzat alulról újra áthevül, ilyenkor akár ember által is járható duzzadásos boltozódás, ún. tumulusz alakul ki.

A kékesfekete színű, fényes lávacseppkövek a barlangot magába foglaló bazaltból alakulnak. A függőcseppkövek egy része, a különböző kúpos formájú kónuszok, teták, ubrék az üreg kialakulásával egy időben keletkeznek. Előfordulnak persze olyan sztalaktitok is, melyek a másodlagos, vagy harmadlagos lávafolyásoktól újraforrósodott falak megolvadása következtében képződnek. Ilyenek a hosszú (30-60 cm), vékony (kb. 6 mm) gilisztaszerű sztalaktitok, a szinuszok. Ezek belül méhsejtszerűen üregesek, elágaznak, de egymásba is nőhetnek, és szabad végük gomolyagba csavarodhat. Aztán vannak mindkét végükön a mennyezethez tapadt csészefülek, a szakadt gumilabdára emlékeztető cicatrizek, a rongyszerűen alácsüngő vezikulárok és irregulárok, az oldalfalakra tapadt drapériák és lávabordák. Az állócseppkövek mindegyike újraolvadásos eredetű, a megolvadt mennyezet aláhullott csöppjeiből képződtek. A sztalagmitok közül minden bizonnyal a legkülönösebbek a megdermedt galacsinokból álló, toronyszerű képződmények, a fürtöskövek, vagy sztafilitek. Ezek néhány cm átmérőjűek és akár 40 cm magasak is lehetnek. Némelyik sztafilit teteje az utólagos hőhatásra virágszerűen szétnyílik, melyeket lávarózsáknak nevezünk. Ha a megolvadt cseppek a mennyezetről nem egy pontba hullanak, hanem kisebb kupacokba, úgy lávagilisztákról beszélünk.

A lávacsőbarlangokban az utólag bekerült anyagokból is alakulnak ún. allochton képződmények. Ilyenek a lávacsövek létezésének első periódusában a gázokból kicsapódó, főleg kéntartalmú, színes ásványképződmények, ezek a forró hőmérséklethez kötődnek, így alaposabban megvizsgálva, sajnos a lehűlés után eltűnnek. Vizes oldatokból válnak ki a szilikátcseppkövek, melyek megtévesztésig hasonlítanak a karsztbarlangok kalcitcseppköveire. Némely barlangban előfordulnak fényes, vörös limonitcseppkövek.

A lávacsőbarlangok között gyakoriak a jegesbarlangok és nemcsak a sarkvidékeken vagy a magashegységekben, hanem a mérsékelt öv középhegységeiben is. Az eljegesedés a bazalt sűrű repedéshálózatával, vagy salakos szerkezetével, illetve az ebből következő erőteljesebb párologtatással függ össze. Ez magyarázza, hogy a napfényes, meleg Kalifornia, vagy a Japán déli szigetein lévő lávacsövek jelentős része is jeges.

A lávacsövek és más vulkáni barlangok megismerését, megismertetését a vulkánszpeleológusok (a vulkáni barlangok vizsgálatára szakosodott kutatók) végzik. A jelentősebb vulkanikus vidékeken, Kaliforniában, Hawaiin, Kanári-szigetekeken, Szicíliában stb. az 1960-as `70-es években alakultak az első vulkáni barlangokkal foglalkozó "tudományos műhelyek", majd másutt is sorra egymásra találtak a vulkánbarlangok kutatói, így Magyarországon is már húsz éve tevékenykedik a Vulkánszpeleológiai Kollektíva. A tapasztalatcsere igénye, a tevékenység összehangolásának szükségessége felvetette egy világméretű szervezet létrehozásának gondolatát. Majd 1993-ban Pekingben, a Nemzetközi Barlangtani Kongresszuson az UIS-en (Nemzetközi Barlangtani Unió) belül megalakult a Vulkánbarlangok Bizottsága.

Eszterhás István

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu