A Kilimandzsáró vulkánmorfológiai jellemzése

A KILIMANDZSÁRÓ VULKÁNMORFOLÓGIAI JELLEMZÉSE


A Kilimandzsáró három, közös alapon szorosan egymás mellé települt, nagy tűzhányóból áll - amelyek egybeolvadtak -, ezért olyan hatalmas és összetett. A többszintes vulkáni építményen határozott morfológiai szintek különülnek el. Ezek nem lepusztulásszintek, hanem a tűzhányók felépülése során keletkezett vulkánszerkezeti szintek. Tehát nemcsak három egymás melletti hatalmas tűzhányóról van szó - miként a szakirodalomban szerepel (Downie, C.-Wilkinson, P.1972) -, hanem egyúttal az egyes kitöréssorozatok folyamán egymásra települt többszintes tűzhányóról, amelyek egyes tagjai egyetlen hatalmas vulkáni hegyvidékké forrtak össze. Természetesen a legfiatalabb kitörések a felszínformálók, a korábbiak anyaga csak eróziós ablakokban kerül felszínre. A legmagasabb szintből emelkednek ki a kitörésközpontok kúpjai, ill. ezek maradványai.

Nyugaton a Shira a legidősebb, ezért a legjobban lepusztult és a legalacsonyabb (4403 m), jelenleg tulajdonképpen széles plató.

Keleten a Mawenzi (5067 m) fiatalabb. Kalderáját az erózió, főleg a fagyaprózódások a jégkorszakokban pedig a jég is erősen megtépázta, ezért az egykori kaldera déli peremét már csak gyöngén hajló, sűrűn fogazott gerinc jelzi. A kúp körül legtöbb a telér, ezek gyakran 30-50 m-rel is kimagasodnak. A nagyobb szurdokvölgyek 100-200 m mélységet is elérnek.

A legfiatalabb (felsőpleisztocén), ezért a legmagasabb és a legépebb középen a Kibo (5895 m) kúpja. A 850 m átmérőjű és 300 m mély kaldera alját hó és jég tölti ki, falát is több sávban jég borítja, ami a besugárzás hatására a déli órákban naponta olvad. Az olvadékvizek a kaldera belsejében a repedésekbe csurognak, de naplemente előtt már újra megfagynak. A napi fagyváltozékonyság hatékony kifagyást okoz. A kaldera függőleges falán jól látszik a rétegvulkáni szerkezet, amelyet a jégcsíkok még jobban kihangsúlyoznak. A fentről lefelé ható kifagyás hatására a kaldera fala lépcsőssé vált. A rétegvulkáni szerkezettel előrejelzett keskeny kifagyásos lépcsőket (szerkezetileg preformált krioplanációs lépcsők) jég fedi, a lépcsőfokok pedig többnyire szabadon sötétlenek. A naponta ismétlődő olvadás-újrafagyás következtében a repedések mentén kifagyás lép föl, így ezek függőleges csatornákká, majd egyesek keskeny szakadékká tágulnak. Ezért a fal egyes szakaszai oszlopszerűen leválnak. Az oszlopsorok közötti szakadékokat jég tölti ki. Idővel az oszlopok teteje ledől, ezt mutatják a fal alján heverő sziklatömbök, amelyeket rövidesen szintén hó takar be. A kaldera felépítésének megfelelően északon viszont csak 2-3, de széles (100-300 m) lépcső alakult ki a vastag lávapadokon. Ezeken az oszlopos szerkezetű jég vastag, de csak sávokban; szélesebb szakaszokon csak a sekély mélyedésekben, hajlatokban alakulhatnak ki kisebb jégfoltok. Ezért a kaldera belső aszimmetriája fokozatosan erősödik. A kalderaudvarban a nagyrészt hóval takart, lapos, pajzs alakú fonolithát tetején nyílik a kráter. Hans Meyer 1889-ben még zárt jégsapkát talált, de már erős olvadásformákkal. Azóta a jégsapka elolvadt. Jelenleg a hóhatár az északi falon éppen a kaldera peremén fut, másutt pedig magasabban. Ezért a kaldera oldalában csak szakaszokban maradt meg keskeny jégcsík. Ez az oldal kapja ugyanis a legkevesebb csapadékot, és itt a legtöbb a besugárzás. A jégtől mentes lejtőkön tehát nincs olvadékvíz, s ez lassítja a fagyaprózódást és az eróziót.

A Kibo kúpján északon ereszkedik le legalacsonyabbra a jég, 5000 m-ig, délen csak 5300 m-ig, néhány jégár ebből 4800-4900 méterig. DK-en viszont szélesebb jég nélküli folyosón lehet feljutni a peremre (Gillman`s Point 5695 m). Nappal az olvadékvíz meg a délutáni esők vize a meredek lejtőn lefolyik, s barázdákat, árkokat vág be, ezért a kúpot sugaras árok-, ill. völgyhálózat szabdalja. Nagy részük több 10 m mély, a legnagyobbak pedig 100-200 m mélységet is elérnek. Közöttük a gerincek keskenyre erodálódtak és sugarasan bordákként domborodnak ki a lejtőn. A jégkorszakokban a jégsapka és a jégárak mintegy 1500 m-rel lejjebb ereszkedtek. A kisebb jégárak széles talpú, függőleges falú, kisebb völgyeket, a nagyobb gleccserek viszont nagyobb U alakú völgyeket formáltak. Legszebbek, ahol a jégár a legjobban visszahúzódott. Itt a völgyek függőleges oldalfala szelektíven pusztul a kőzetpadok ellenálló képességének megfelelően. A lávapadokból nagy tömbök esnek le, majd a fal tövében továbbaprózódnak, s lassan szakaszosan lefelé csúsznak.

A külső lejtőn is a fagyaprózódás a leghatékonyabb. Nagy - 0,5-1,5 m átmérőjű - sziklatömbök válnak le a lávapadokból, s a gravitáció hatására lefelé csúsznak a meredek lejtőn. Ez a kráterperem alatti 100-200 m széles sávban a feltűnőbb, de mindenütt megfigyelhető. A kúp meredek lejtőjének alján ugyanis felgyülemlenek, s tartósan helyben aprózódnak tovább.

A Kibo és a Mawenzi lábánál szép 4000-4500 m-es szint alakult ki, amely a kúpok közti nyeregben, azok védelmében szélesen fejlett, lapos, másutt keskeny, lejtős völgyekkel szabdalt, roncsolt szerkezeti felszín. Az errefelé folyt lávaárak a két kúp között felduzzadtak, így alakult ki a nagyobb lapos plató. A délről és északról hátravágódó völgyfők középtájt már ezt a nyeregszintet is keskenyítik. Ezektől eltekintve lapos felszínéből csak néhány parazitakúp emelkedik ki.

A nyeregplatóm már nem olyan szabályosan sugaras a völgyhálózat, bonyolultabb, minthogy mindkét kúp felől kisebb völgyek, árkok vágódtak be, a fennsíkon azután hirtelen megtörnek az erősebb lejtésnek megfelelően. A nagyobb völgyek azonban északra és délre a legnagyobb lejtés irányába vágódtak be.

Ez a periglaciális öv hatékony erős fagyaprózódással. Emellett az erős közvetlen besugárzás a sötét kőzeteket fölmelegíti, ezért az inszolációs aprózódás is számottevő, bár a déli órákra rendszeresen kialakuló felhőzet éppen a legerősebb besugárzás hatását csökkenti.

Az egész szintet a legkülönbözőbb nagyságú törmelék borítja. A hatalmas lávatömbök helyben aprózódnak egyre kisebb darabokra, ezért azokat egyre jobban aprózódott törmelék veszi körül. A több méter átmérőjű tömbök körül félméteres darabok, ezek körül pedig egyre kisebb törmelék fekszik. Minthogy ez a szint lapos, a törmelék túlnyomó része helyben marad. Ennek köszönhető nagyobb területen teljesen lapos formája a lávapadokon (szerkezeti felszín).

4200 métertől kb. 3300 méterig eléggé egyenletesen lejt a felszín és egyre több fű borítja. Itt csak nagyon lassan húzódik lefelé a törmelék, és ismét megjelennek a 15-30 m mély árkok, illetve völgyek. A kúpok felől jövő nagyobb völgyeket általában a rétegvulkáni szerkezet nagyjából előrejelezte. Ott alakultak ki, ahol a láva és az alatta lévő piroklasztikum sekély mélyedésben folyt, s ezért befelé hajlik. E völgyek talpa mindig lávapad lapja, s ezen a völgy szélesedni kezd, mégpedig alulról, a 3300 m-es szintről hátraharapózva fölfelé. Ezért felső szakaszukon 50-100 m mély szűkebb völgyek, lejjebb, alsó szakaszukon már csak 10-15 m-es szélesebb völgyek jellemzőek a lávalejtő-felszínen.

3300 m és 3000 m között a DK-i oldalon újabb, nagyon enyhe lejtésű szint jelenik meg már zárt fűtakaróval, amely határozottan védi a felszínt, ezért itt a lepusztulásnak nagyon kevés nyoma van. Az előbbi lejtőről érkező néhány 10 m mély párhuzamos völgyön kívül csak ott alakul ki sekély, 0,5-1,5 m-es árok, ahol a fűtakaró megsérül, ezért ezek elsősorban a kitaposott turistaösvényeken vágódnak be. Az enyhe lejtésű szinten ugyanis gyakran vastagabb a fluvioglaciális üledék, amely csaknem 3000 m-ig lehúzódott, s itt jobban megmaradt, sőt a följebbről lemosódott anyaggal is gyarapodott, helyenként pedig vályogos takaró is kialakult rajta. Ebben az árkok mentén alagos (szuffóziós) mélyedések, több méter mély aknák, járatok mosódtak ki.

A lejtőn és a szinten egyaránt 50-100 m magas piroklasztikum-parazitakúpok sora emelkedik ki, többnyire szabályos kúpkráterrel. Ezeken csak csekély, enyhe esőbarázdák vágódtak be, minthogy felszínüket szintén zárt fűtakaró védi, s anyaguk többnyire salakos. A fűvel borított szinten tehát a patakerózión kívül a szuffózió is pusztít, mértéke azonban az előbbi gyér füves szint mellett eltörpül.

3000 m-től kb. 1800 m-ig a meredekebb lejtőn (12-20°-os) az 5 szintes sűrű esőerdők övében több a csapadék (kb. 3000 mm), sokkal nagyobb a nedvesség. Itt számos újabb patak ered, s a fentről érkezőkkel együtt jóval több vizet szállítanak. Ezért a nagyobb völgyek 100-150 m mélyen is bevágódtak, főleg nyugaton és délen. A sűrűbben sorakozó (700-1000 m-enként) kisebb völgyek viszont csak 50-20 m mélyek. Az enyhébb, nedves völgyoldalakat és gyakran a völgyek közi felszínt is gyep- és mohatakaró borítja, amelynek a nedves melegben erős a mállasztó hatása. A völgyekben a hordalékkavics többsége azonban ép lávakavics, amellyel a patakok bevágódásra képesek. Az esőerdők öve 7-20 km szélesen övezi a Kilimandzsárót, ahol a patakerózió felszabdaló, valamint a mállás felületi pusztítása a leghatékonyabb.

Körülbelül 1800 m alatt a sűrű esőerdőt kultúrnövényzet, ültetvények váltják fel, ezért jól láthatóan megerősödik az erózió, mindenekelőtt a talajpusztulás, de a felárkolás is. A természetes növényzet a déli oldalon a nedves, az északin pedig a száraz füves szavanna volt, amelyet a földművelés kedvéért nagyrészt kiirtottak.

Kb. 1300-1200 m-től a Kilimandzsárót több kilométer szélességben enyhén kifelé lejtő (5-6°-os) hegylábfelszín övezi. Ez azonban nem lepusztulással keletkezett valódi pediment, hanem a vulkán lábánál főleg lávafolyásokon kialakult hegylábi félsík, amely csak formáját tekintve hegylábfelszín (vulkánszerkezeti hegylábfelszín). Sok vulkáni hegységet övez ilyen szerkezetileg előrejelzett hegylábfelszín, főleg nagyobb vulkánok körül széles és jellegzetes (Fudzsi-san, Etna stb.)

Összefoglalóan tehát a Kilimandzsáró egymás mellé és egymás fölé települt vulkánokból áll, s ezt tükrözi összetett formája. Nagyrészt ehhez - mindenekelőtt az egyes szintekhez, ill. a lejtők meredekségéhez, hosszához stb. - igazodnak a lepusztulásfolyamatok is a magasság szerinti éghajlati öveknek megfelelően. A zárt növényzet határa - kb. 4000 m - fölött egyértelműen az aprózódás a leghatékonyabb, az esőerdők övében pedig a mállás. Emellett az árok-, ill. völgyképződés a legjellegzetesebb, amely - elsősorban a meredekebb lejtőket - felszabdalja.

A déli oldal - DK-től DNy-ig - bőséges csapadékot kap. Ehhez járul a Kibo D-i-DNy-i oldalán a legnagyobb jégárak olvadékvize. Tehát a déli oldal egész évben vízzel jól ellátott, sok a folyó, ill. patak. Ezért a völgyek, szakadékok, ill. árkok meglehetősen sűrűn vágódtak be. A jégárak is mindig itt voltak nagyobbak és hosszabbak. A völgyeket jobban átformálták, határozottabbak, magasabbak a végmorénák is. Az északi oldal - ÉNy-tól ÉK-ig - viszont vízben szegény, ezért sokkal gyöngébb az erózió. Kevés a völgy és az árok, s azok is kisebbek. A gleccserek már teljesen visszahúzódtak. Az erdőöv csak keskeny. A hegység délen és nyugaton meredekebb, ami az erősebb eróziót is elősegítette.

(Dr. Székely András: Vulkánmorfológia -
ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 1997. nyomán)

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu