A Kárpátok vulkánjai

A KÁRPÁTOK VULKÁNJAI


A Kárpátok vulkáni vonulata túlnyomórészt miocén, ezért jobbára lepusztult vulkánromok és -roncsok jellemzik, csupán egy csorba- és két maradékvulkán akad. A fiatalabb bazalthegyek nagy része viszont rom, de kevesebb roncs és még néhány csorba is előfordul.

A Kárpátok legfiatalabb, belső öve a vulkáni öv. Ez Európa legszebb összefüggő vulkáni koszorúja, amely a Dunától az Oltig belülről szegélyezi a Kárpátokat, és elhatárolja a belső medencéktől. A vulkánosság az újharmadidőszakban több szakaszban térben is időben DK felé haladt, végül a Hargita DK-i sarkában az utolsó, negyedidőszaki kitörésekkel végződött. Már maga az időbeli eltolódás is nagy változatosságot jelent a vonulat formakincsében. ÉNy-on nagyrészt erősen pusztult vulkáni roncsok vagy romok maradtak vissza. Éppen az erős lepusztulás következtében viszont sok helyen felszínre kerültek a szubvulkánok telérek vagy lakolitok formájában. DK felé azután egyre több és épebb az elsődleges vulkáni formák - a kitörésközpontok kúpjai, lávaárak, kalderák - maradványa. Sőt, a legfiatalabb DK-i szögletben még egy kettős kráter is megmaradt. Jelentősebb különbségek mutatkoznak a formákban a különböző kőzetek szerint is, elsősorban az egykori lávák és a piroklasztikumok között, másrészt kémiai összetételüknek megfelelően. Uralkodóak a különböző andezitek.

A Kárpátok különböző szakaszai

Legszélesebb, leghosszabb és ezért legterjedelmesebb szakasza az Északnyugati-Kárpátok, ahol a különböző eredetű morfológiai szintek délről, a belső vulkáni vonulattól észak felé a Magas-Tátráig fokozatosan - mintegy 800-1000 m-rel - emelkednek, majd tovább északra a Lengyel-Kárpátok külső flis vonulatáig hasonló módon és mértékben - ugyancsak fokozatosan - alacsonyodnak. Ez a szelvény példásan bizonyítja a Kárpátok fokozatos - szintenként is különböző mérvű - felboltozódását. Ezt hasonlóképpen kell elképzelnünk, miként a Duna egyes teraszai a Visegrádi-szorosban a tektonikus emelkedésnek megfelelően különböző mértékben felboltozódtak. Valamennyi szerkezeti öv az Északnyugati-Kárpátokban fejlődött ki a legjobban, s ez vonatkozik a vulkáni övre is, ami szintén itt a legnagyobb kiterjedésű. Eredetileg a szarmatában a belső vulkáni vonulat déli előteréről szinte megszakítás nélkül folytatódott egészen a Garam felső - Besztercebánya és Breznóbánya közötti - szakaszáig, ahol jelenleg is csupán kisebb területen nincsenek vulkáni képződmények. A miocénban viszont a hatalmas vulkánok közötti térszíneket is legalább vékony piroklasztikum-takarónak kellett borítania. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy a hatalmas a működő vulkánok közötti néhány tíz kilométer széles sávokat ne borította volna be legalább vékonyan piroklasztikum. Ez azonban később könnyebben lepusztult, mégpedig észak felé az egyre erősebb emelkedés következtében mindjobban. Így északon a Vepor és a Felső-Garam völgye között már csak kisebb-nagyobb foltokban maradt meg. A szerkezeti árkokban viszont keskenyebb sávokban megsüllyedt és a fiatalabb üledékek betemették. Délen, az Alföld északi részén pedig sokkal szélesebb sávban lényegesen vastagabb üledéksor fedi. Ez Európa legnagyobb összefüggő vulkáni területei közé tartozott.

A vulkáni öv kettős vonulatban jelenik meg. Külső vonulata - a Madarastól (1346 m) a Jávorosig (1044 m) - magasabb és tagoltabb, felépítése is változatosabb a savanyú vulkanitok dagadókúpjaitól (Újbányai-hegység) a bázisos bazaltkúpokig, de legtöbb az andezit. A legtagoltabb a változatos Selmeci-hegység, ahol az erős hidrotermális hatások következtében lebontott kőzeteken kikopott kis medencék a fiatalabb kitörésközpontok kúpjaival váltakoznak. ezek közül legjellegzetesebb a legfiatalabb és legmagasabb Szitnya (1009 m). A belső vonulat pedig a magyarországi Északi-középhegység.

A két vonulatot az Eperjes-Tokaji-hegylánc kapcsolja össze, amely felépítését és formáit tekintve is a legváltozatosabb. A Szalánci-hágótól északra az Eperjesi-hegység kitörésközpontjai - éppúgy, mint a Tokajié - hasadék mentén sorakoznak. Az űrfelvételeken is jól láthatóan alacsony környezetéből öt szabályos kúp - főleg rom - emelkedik ki hirtelen sugarasan kifelé tartó patakhálózattal, amely szabályosabb, mint a Tokaji-hegységben. A kúpok 10-12 millió éve működtek. Egykori kráterüket ágas vízhálózatuk kis kalderává tágította, s jól kirajzolja. A legmagasabb Simonkáé a legnagyobb (1092 m). A Makovicáé (979 m) pedig a legszebb, keletre nyitott, sűrű ágas vízhálózattal csorba állapotban.

A Polyána (1458 m) fiatalos kúpja különbözik az idősebb vulkánroncsoktól és -romoktól. A legújabb K/Ar kormeghatározás szerint 13-16 millió éves (Repock, I. 1981), a korábbi 11 millió éves koradat (Bagdasarjan, G. P. 1977; egyik Véges környéki feltárásból) részben geológiai viszonyainak, s főleg morfológiai állapotának jobban megfelel. Kalderája a Börzsönyére emlékeztet, annál csak kevéssel fiatalabb. Méreteiből és formájából következtetve mély üstjének beszakadása explózióval is járhatott, amely egyúttal csúcsát is szétrobbantotta.

A kaldera pereme felé haladva jól megfigyelhető a breccsa-, tufa- és lávapadok váltakozása. A kalderába leereszkedve még jobban tanulmányozható a rétegvulkáni szerkezet, a váltakozó láva-, breccsa- és tufapadok körös-körül kifelé dőlnek. A külső lejtőkön konzekvens völgyek futnak le a vulkáni kúpról, többnyire már mélyre bevágódva. A kaldera szabályos, kör alakú peremét még csak egyetlen pataknak, a Hučavának sikerült a Szalatnya-völgy felől átvágni, hiszen ennek a pataknak volt legmélyebben az erózióbázisa, s ez az oldal kapja a legtöbb csapadékot is. Ennek következtében forrásvidékét már egészen a kaldera keleti pereméig tolta hátra, a Polyána-csúcs nyugati lábáig. A 800-900 m magas kalderafenékbe már mélyen bevágódott, ebben forráságai és mellékpatakjai is követték, így az eredetileg üst alakú kalderát jelenleg már jól tagolt dombsággá szabdalták. Itt nagyszerűen tanulmányozható mérsékelt övi éghajlaton a hatalmas vulkáni kúp lepusztulásának menete (Sz.A. 1957). Tehát a Börzsönyhöz hasonló vulkánromban hasonló csorbakaldera alakult ki. Mindkettő nagyon hasonlít a sokkal fiatalabb Mező-havasra. Állapotuk tehát, bár nagyrészt koruktól függ, de korántsem csak attól (pl. helyzetüktől, felépítésüktől). Ez a három legszabályosabb kaldera a Kárpátok vulkáni vonulatában

A Polyánától keletre a Vepor (1341 m) kristályos tönkjének csupán a tetején dacol egy kis andezitláva-sapka az erózióval az egykori vulkáni tevékenység bizonyítékaként. Főleg az oldalai pusztulnak a meredek lejtők felé, s így kiterjedése csökken. A Polyánától északra a Kis-Vepor (1277 m) emelkedik. Délebbre pedig a Jávorosnak (1044 m) a Kékesre emlékeztető lávatetejébe szakadt be a kaldera.

A Polyána, a két Vepor, valamint a Jávoros tufájukkal és törmelékükkel betakarták a kristályos fennsíkot egészen a Garam völgyéig, amit az andezitagglomerátum-maradványok bizonyítanak.

Az Északkeleti-Kárpátok elkeskenyedő vulkáni vonulata fiatalabb (szarmata-pliocén korú), helyenként riolittal és bazalttal tarkított andezitvulkánból áll. Ezek nyugaton még kevéssel 1000 m fölé emelkednek: a Vihorlát (1076 m) meredek falú, mély kalderaromjával, majd a Szinyák, az Antalóci-Polyána (971 m), keletebbre pedig a Szrednyij (981 m) nagyobb, ágas patakhálózatú kalderájával, Munkácstól ÉK-re a Borló (1022 m) és a Gyil (1086 m) ágas vízhálózatú csorbakalderájukkal.

Kelet felé kisebb és alacsonyabb vulkáni kúpokra bomlik: A Nagyszőlősi-hegység (878 m) a Fekete-heggyel (586 m; kb. 10 millió éves) kezdődik, ÉK felé a Tupojban (837 m) folytatódik, majd a huszti Vár-hegy szabályos, meredek kúpjában végződik. Ezektől délre az Alföldből is a mélybe süllyedt vulkáni hegyek csúcsai emelkednek ki 200-400 m-es szelíd dombok formájában, déli oldalukon rendszerint szőlőkkel, északon pedig erdőkkel. Legnagyobb a beregszászi Nagy-hegy (367 m; riolit és andezit), ÉK-i szabályos kis kúpja a Kelemen-hegy, majd ÉK-en a legmagasabb a Salánki-hegy (368 m) erdős andezitkúpja. Ezt követi a Tiszától délre a fennsík jellegű Avas és Kőhát, majd a legmagasabb, legtagoltabb és legváltozatosabb Gutin (1445 m; 13,3 millió éves) dél felé nyíló sűrű, ágas patakhálózatú kalderájával, kitörésközpont-maradványaival és a jelentős utóvulkáni működés során lebontott kőzeteken kialakult kis medencékkel.

A Keleti-Kárpátok vulkáni vonulata az egész Kárpátokban a legfiatalabb andezithegységekből áll. A vulkáni működés ugyan itt is megkezdődött a miocén derekán még a sekély tengerben, de a harmadidőszak végén (a pliocénban) volt a legerősebb, s csak a negyedidőszakban halt el. Ezért az eredeti vulkáni formák maradványai itt a legépebbek, a legszebbek: sok vulkáni kúp, terjedelmes lávatakarók, tágas, mély kalderák, sőt mégy egy kettős kráter romja is jellemzi. Az utóvulkáni működés utolsó tanúi a Székelyföld sok száz savanyúvíz-forrása, a borvizek (Borszék, Csíkszentkirály stb.).

A csaknem 150 km hosszú vonulat tulajdonképpen három nagy andezithegységből áll. Északon a Kelemen-havasok a legmagasabb. A Belső-kárpáti-vulkáni vonulat csak a Központi-Kelemen-havasokban emelkedik 2000 m fölé, mégpedig négy csúcsban is. Ezek közül a legmagasabb a Pietrosz (2102 m), ezért a würmben északi oldalának kárfülkéjéből jégár nyomult le észak felé. A kb. 10 km átmérőjű beszakadásos kalderája eredetét méretei és formája is bizonyítják, a Kárpátok vulkáni vonulatában csak a Mátra kirívóan nagy beszakadásos kalderaszerkezete nagyobb. A kalderát övező 1800-200 m magas egységes peremgerincet csak a Fekete-patak réselte át. A kaldera északi kijárati völgyét a gleccser kiszélesítette. Eredetileg mintegy 1500 méteres fenékszintjébe forráspatakjainak ágas hálózata 300 m mélyen bevágódott. A folyóvizek és a jégár tehát már jelentős mértékben átformálták. Így alakult ki eróziós jellege. A hatalmas központi kaldera peremén minden irányban lávaárak folytak kifelé - hasonló módon, mint a Nyugat-Mátrában -, a legjelentősebb nyugat és kelet felé. így alakult ki a két jellegzetes piroxénandezit lávatakaró, nyugaton a kisebb Moldovánka, keleten pedig a nagyobb Lomás mintegy 1500 m magas lapos lávafennsíkja.

A Marostól délre a Görgényi-havasok, majd a Hargita gerince széles, lapos andezittufán, agglomerátumon és láván kialakult fennsíkból emelkedik ki. Mindkét hegység gerincét a fennsíkra telepedett meredek lejtőjű, fiatal vulkáni kúpok sora alkotja, amelyek többnyire még jól megőrizték kalderájukat.

A Görgényi-havasokban a legjelentősebbek: a Fancsal (1684 m) félkalderája, amelyeknek déli felét fiatalabb vulkáni robbanás pusztította el a Mező-havas kialakulása során (7,39 millió éves), ezt a korrelatív piroklasztikum is bizonyítja. A Mező-havas (1777 m) meglepően ép, csorba állapotú, mély, kerekded kalderájának peremét még csak a Székely-paatk tudta átréselni szűk szorosban. Fennsíkjának az erdélyi-medenceség felé tekintő nyugati pereméről a sóöv felboltozódása kis sasbérc-sort szakított le (Bökecs, Siklódkő, Firtos). Ezek meredek lejtőinek lábánál suvadások buckái, mögöttük pedig a kis sódombok sorakoznak.

A Hargita északi részén az előbbiekhez hasonló korú, a kelet felé nyitott Ostoróc (vagy Ostoros; 1386 m) nagyon szabályos krátere, délebbre pedig a Fertő-tető (1589 m). Tovább délre az 5 km átmérőjű nagy központi kaldera 1700-1800 m magas peremén emelkednek a legmagasabb kúpok: a Madarasi- (1801 m), a Rákosi- (1758 m) és a Madéfalvi-Hargita (1709 m). Ezt a peremet a Vargyas-patak szűk regressziós völgye vágta át, és csapolta le a kalderát, majd gyöngén bevágódott a mintegy 1500 m-es fenékszintjébe. Délebbre a Nagykőbükk (1231 m) kisebb kalderájának mintegy 1200 m magas pereméről minden irányban egykori lávafolyásokat követhetünk, amelyek kráteréből ömlöttek ki. Két oldalról két patak vágódott hátra, nyugatról a Kormos-pataknak sikerült lecsapolnia, bizonytalan lefolyású központját még láp (Lucs-mejjéke) üli meg. Északi meredek fala beszakadt kalderára utal. Az Olton túl a nagyrészt piroxénandezit-piroklasztikumból álló Csomád (1295 m) meredek kúpjának ikerkráterében a Szent Anna-tó és a Mohos-láp vize gyűlt össze, az utóbit a peremen hátravágódott Veres-patak csapolta le. Az utóvulkáni jelenségekben gazdag, kicsiny Büdös-hegy (a torjai Büdös- és a Gyilkos-barlang) és a Bálványosvár merész kúpja a nagy vulkánosság utolsó tanúi. A nagy andezitvulkánoság mellett a főleg pleisztocénkorú bazaltvulkánosság eltörpül, de itt is a DK-iek a legfiatalabbak, és ezért formái a legépebbek.

(Dr. Székely András: Vulkánmorfológia -
ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 1997. nyomán)

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu