A tűzből született Kamcsatka

A csendes-óceáni tűzgyűrű északi részén, a szibériai jégmezők szélén, a Bering-tó, az Ohotszki-tenger és a Csendes-óceán által határolva helyezkedik el az orosz Kamcsatka-félsziget. Kevesen ismerik, mert a hidegháború idején zárt övezet volt, nem lehetett a közelébe sem menni. Noha a félszigeten több száz kutató figyeli, tanulmányozza a tűzhányókat, mégis alig tudunk valamit az itteni kitörésekről. Pedig Kamcsatka nemcsak a Föld legaktívabb és leglátványosabb, de a legváltozatosabb vulkáni területe is. Explozív kitörésektől a csendesen hömpölygő lávafolyamig, a fumaroláktól a szolfatárákig és gejzírekig minden megtalálható itt, amit csak vulkanizmusnak nevezünk.

Az 1200 kilométer hosszú és a legszélesebb pontján 480 kilométer széles földdarabon élő alig félmillió ember kétharmada a főváros, Petropavlovszk környékén lakik. Megélhetésük fő forrása a halászat és a hajóépítés. A félsziget többi része egyetlen hatalmas erdőség, ahol mocsarak és végeláthatatlan tundrák váltakoznak. Néhány kisebb települést leszámítva emberi életnek nyomát sem látni, a táj teljesen érintetlen, ezért is nem okozott komolyabb károkat a százhatvan tűzhányó, amelyek közül harminc napjainkban is működik.

Kamcsatka valamennyi működő vulkánja a félsziget keleti partvidékén, egy 700 kilométer hosszú és 80 kilométer széles sávban helyezkedik el, ahol a csendes-óceáni lemez évente tíz centiméterrel csúszik be az eurázsiai lemez alá. A Kamcsatka előtti szubdukciós zóna ezért a Föld egyik „leggyorsabbika”. A csendes-óceáni rög az Emperor-szigetek maradványait húzza magával a mélybe. Ezek a szigetek a tenger alatt helyezkednek el, és a hawaii szigetgyűrű folytatását jelentik. Évmilliókkal ezelőtt haladtak át azon a forró ponton (hot spot), amelyen ma a vulkánokban gazdag Big Island található.

A félsziget őslakói, az itelmenek, korjákok, evenkik és csukcsok mindig is távol tartották magukat a parti vulkánoktól, nem akarván megharagítani a könnyen hevülő és tüzet okádó szellemeket, így a korábbi kitörésekről semmit sem tudunk.

A változás 1750-ben következett be, amikor Nagy Péter cár két expedíciót küldött ki birodalma keleti vidékeinek felderítésére. Mindkettőt a dán Vitus Bering vezette, s a résztvevők közé tartozott a fiatal természettudós, Sztyepan Petrovics Krasenyinyikov, akitől a Kamcsatkáról szóló első útleírás származik. A beszámoló olyan részletes, hogy az orosz vulkanológusok még ma is felhasználják megállapításait. „Mintha az egész hegy egyetlen izzó szikla lenne” – írja Krasenyinyikov a legnagyobb kamcsatkai tűzhányóról, a 4750 méter magas Kljucsevszkojról. „A láng, amelyet egy hasadékon keresztül láttam, időnként izzó folyamként, rettenetes zajjal zúdult alá. A hegy mélyéről dörgés, recsegés-ropogás hallatszik, s hangjában minden beleremeg a közelben.”

A Kljucsevszkoj egyben Ázsia legmagasabb vulkánja is. Óriásként tornyosul egy hatalmas lávafolyamokkal és hamulerakódásokkal tarkított mező fölé. Formája szinte tökéletes, mindig jégpáncél alá rejtőző kúp, kráteréből szünet nélkül fumarola árad. Ez az összkép teszi a Föld legszebb vulkánjává. 1982 óta rendszeresen, minden évben kitör. 1993 nyarán napokig izzó olvadékszökőkutakat köpött a magasba, meredek oldalain sűrű lávafolyam hömpölygött. A fekete nyelv élesen emelkedik ki a jég borította hegyoldalból. A dermedt, de még mindig meleg láván nem marad meg a hó.

Közvetlenül mellette magasodik az alattomos Bezimjannij. Egy 1956-os kitörése – a Mount St. Helens 1980-as kitöréséhez hasonlóan – itt is szétrobbantotta a kúp legnagyobb részét, de a kitörésről csak beavatottak szerezhettek tudomást. A lávautánpótlás – csakúgy, mint amerikai rokonánál – a Bezimjannijnál is eltömte a krátert. Alig néhány héttel a Kljucsevszkoj 1993. évi kitörése után hamufelhők szálltak fel belőle egészen tizenöt kilométeres magasságig.

A szomszédos, inkább kráterekkel tarkított hegységnek, mintsem explozív vulkánnak látszó Tolbacsik Kamcsatka egyetlen valóban ismert tűzhányója. híressé az 1976. június 16-án bekövetkező kitörése tette, amelyet előre jeleztek, s amelynek alkalmából kivételesen külföldi tudósítókat is beengedtek a zárt területre. A készült fényképek aztán az egész világot bejárták.

Napjainkban az orosz és amerikai tudósok Tolbacsik különös lávamezőin próbálták ki annak a Mars-mobilnak a prototípusát, amely a távoli égitestek felszínét tanulmányozza.

Hasolóan jelentős tűzhányó a működő Mutnovszkij. Kráterekkel barázdált hátán hatalmas gleccser található. Első pillantásra erről a hegyről sem mondanánk, hogy tűzhányó. Amint azonban felkapaszkodunk az oldalán, azonnal érzékeljük, hogy az orosz félsziget egyik legaktívabb vulkánján járunk. Mintha a Föld életre kelne: egyenként vagy nagyobb tömegben sziklák válnak le a hegyoldalról, és zuhannak le nagy robajjal a völgybe. Az ember által nem érzékelhető mikrorezgések hozzák őket mozgásba, és ehhez járul még az éjszaka és a nappal közötti nagy hőmérsékleti különbség, amely egyedül is képes meglazítani és mozgásba hozni a málló kőzetet.

Közvetlenül a gleccser különös jégtornyai mellett forró, szúrós szagú gáz tör föl sziszegve a Föld mélyéből. A kilépési nyílás körül sárga kénlerakódás látható, amely gyakran kürtő alakú. A több méter széles iszapkatlanban forró víz bugyborékol, amely időnként több méternyi távolságba is kilövell.

Az egyetlen tűzhányó, amely veszélyeztetheti a kamcsatkaiak életét, a 2725 méter magas Avacsinszkij. A Koriakszkij-jal együtt Petropavlovszk házi hegyének számít, és csak 25 kilométernyire fekszik a tengerparttól. 1991 januárjában tört ki legutóbb, a város lakói napokon át lesték ablakaikból a kifolyó lávát, amely azonban szerencsére nem érte el a települést.

(Edmaier/Jung-Hüttl: Vulkánok;
Alexandra Kiadó – Pécs)

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu