A Fudzsi-san vulkánmorfológiai jellemzése

A FUDZSI-SAN (FUJI) VULKÁNMORFOLÓGIAI JELLEMZÉSE


A Japánban, Honshu szigetén található Fudzsi-san (Fuji-san) az egymásra települt tűzhányók iskolapéldája. Tulajdonképpen három egymásra települt vulkángeneráció. A két idősebb tűzhányója is csak pleisztocén. A legöregebb az Ős-Fudzsi, a Komitake, mintegy félmillió évvel ezelőtt kezdett működni, s 2300 méter magas kúppá növekedett. Az utolsó jégkorszakban, 50-60 ezer éve az Öreg-Fudzsi (Ko-Fudzsi) működése kezdődött, s kb. 20 ezer évvel ezelőtt fejeződött be. Rövid 10 ezer éves szünet után, a jelenkor kezdetén, mintegy 10 ezer éve felújult erős tűzhányó tevékenység során a két kúp között kialakult a jelenlegi, szabályos tűzhányókúp, az Új-Fudzsi (Sin-Fudzsi). Kitöréseinek termékei betakarták az elődöket, mégpedig az Ős-Fudzsit csaknem teljesen - csupán apró eróziós ablakban bukkan felszínre -, az Öreg-Fudzsi viszont alacsonyabban nagyobb területen látható. Az egybeolvadt hármas vulkán a Fudzsi-san hatalmas vulkáni tömege, 1400 km3.

Az elmúlt 12 évszázad folyamán 13 nagyobb kitörését jegyezték fel. tehát egy évszázadra kb. egy működés esett, ezek azonban nagyon egyenlőtlenül oszlottak el. A legnagyobbaknak a 800-as, a 864-es és az 1707-es kitöréseket tartják. A IX. századi két működés alkalmával rengeteg bazaltláva ömlött ki, az 1707-es utolsó nagy kitörés során viszont meredek DK-i lejtőjén a Hoei-zan oldalkráterét robbantotta ki, amely így erősen féloldalas, felső pereme 2702 m magasan fekszik. A parazitakrátereknek ezt a típusát lejtőkráternek nevezem. Ezzel a robbanással a kráter peremén és attól keletre nagy mennyiségű salak halmozódott fel. A hatalmas csúcskráter (800 méter átmérőjű, 200 méter mély) függőleges belső fala nagyobbrészt piroklasztikumot tár fel. ezek rétegfejei - főleg a tartós fagyaprózódással - viszonylag gyorsan pusztulnak, mégpedig szelektíven, a rétegek ellenálló képessége szerint, s ennek megfelelően rétegesen. Ezért a fal nagyon egyenlőtlen. A néhány méterre bemélyedő párkánytetőkön - az északra néző oldalon - még augusztus végén is fél m-es, de már csak vékonyabb jégcsapok sora függ, amelyek egész nyáron lassan olvadnak. Olvadékvizük a repedésekbe csöpög, s biztosítja a folyamatos faggyal aprózódást nyáron is. A kráterben a hó is sokáig marad meg, csak lassan olvad. Mindez a tartós és hatékony kifagyásnak kedvez. 3000 m fölött - hónapokon át a 0° körüli fagyváltozékonyság idején - jelentős a fagyaprózódás. A nagyobb tömbök egyre kisebb törmelékké fagynak szét. Közben a törmeléktömeg nagyon lassan lefelé húzódik, elsősorban a gravitáció hatására, de főleg a nagyobb tömbök - alámosásuk következtében is, amelyek 60-80 cm átmérőjűek is lehetnek, elsősorban magasabban találhatók, s lefelé általában egyre kisebbek lesznek. Közben a durvább, nagyobb darabok kerülnek felszínre - minthogy a finomabb anyagot a víz lemossa - és ott tovább aprózódnak. Ahol viszont láva- vagy agglomerátumpadok bukkannak felszínre, ill. felszínközelbe (pl. 3000 m táján), ott pár méteres lejtőréteglépcsők alakulnak ki, és ismét megjelennek a nagyobb, éles tömbök, s újból kezdődik a szétfagyás egyre kisebb törmelékre.

A folyamatot az is gyorsítja, hogy a sok zarándokok ezeket a mélyedéseket használják ösvényként, s kitapossák. Az erős olvadás, majd a nagy esők alkalmával a barázdákkal felszeletelt, felárkolt felső piroklasztikumréteg átázik, majd hirtelen megcsúszik, elsősorban a mélyebb és szélesebb árkok felé, s ezeket összenyomja. Ottjártamkor - 1980 szeptemberében - az egyik ilyen barázdában vezetett ösvényen a megcsúszó piroklasztikumköpeny tíz zarándokot halálra nyomott. Ha nagyobb árkokká mélyülnek és szélesednek, akkor elősegítik a csuszamlásokat, amelyet betemetik azokat, de nem nyom nélkül. Ezért általában az újabb árkok is ugyanazokon a helyeken alakulnak ki. Ahol, és amikor a bevágódás a piroklasztikum alatt lávapadot ér el, akkor ott az árokmélyülés megtorpan, és a szélesítés válik uralkodóvá. Ahol pedig a láva felszínre, illetve egészen a felszín közelébe jut, ott kevés az árok, ritkábban és lassabban alakulnak ki. Amikor átvágják a lávapadot, akkor több 10 m, majd hamarosan 100 m és még annál is mélyebbek lesznek a völgyek.

2400 méter táján a háromszintes sűrű erdőkbe érve az árkok tovább mélyülnek, s így vándorlásuk megszűnik. A monszunesők területén tehát a felül laza anyagú, meredek tűzhányókúpok az erdőhatár fölött lineáris erózióval, felárkolással, majd areális jellegű rétegcsuszamlással pusztulnak ritmusosan váltakozva. Az erdőövben pedig főleg lineáris fölárkolás folyik.

Néhol a felszakadt lávabarlangok csatornaként előrejelzik az árkok, illetve völgyek helyét és elősegítik mélyítésüket. Eddig 80 nagyobb barlangot fedeztek fel, de még sok barlang lehet a lávatakaró alatt, és számuk szinte évről évre növekszik.

(Dr. Székely András: Vulkánmorfológia -
ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 1997. nyomán)

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu