Vulkánkitörések előrejelzése

A földrengések és a szeizmikus szökőárak mellett kétségkívül a tűzhányókitörések azok a jelenségek, amelyek a legnagyobb természeti katasztrófákat keltették az emberiség történetében. Érthető tehát, ha azokban az országokban, amelyeket a vulkánok fokozott mértékben veszélyeztetnek, a tudományos intézmények és a hatóságok minden lehetőt megtesznek annak érdekében, hogy a lakosságot időben figyelmeztessék, szükség esetén pedig ki is telepítsék arról a területről, amely egy-egy várható kitörés alkalmával részben vagy egészben elpusztulhat. A felelősség elsősorban a vulkanológusok vállán nyugszik. Részben terepi megfigyelésekkel, részben a különböző obszervatóriumokban lévő műszerek szolgáltatta adatok gyors és alapos értékelésével kell felmérniük a veszély nagyságát.

Az ember ilyen módon minőségileg új kapcsolatba került a vulkánossággal. A babonás és misztikus hiedelmek helyébe a tudományos elemzés és értelmezés lépett.

A vulkanológus munkája

Némely tűzhányó esetében megfigyelték, hogy a közelgő kitörés előtt a vulkáni gázok kémiai összetétele – és néha a krátertavak színe is – megváltozik. Az is előfordul, hogy a kőzetolvadék hőmérséklete, belső súrlódása vagy gáztartalma megváltozik. Ezekből a jelenségekből következtethetünk a várható kitörés jellegére. Ha ugyanis pl. a belső súrlódás nagy, és a gáztartalom jelentős, akkor erős robbanásokkal járó hamuszórásra, hígan folyós és gázban szegényebb láva esetén viszont nagy lávaárakra, de kevesebb és gyengébb robbanásra számíthatunk. Hasonlóképpen fontos annak figyelemmel kísérése, hogy nem változik-e mag a vulkán lábánál a térszín dőlése, vagy nem „duzzad”-e ki a tűzhányó a kürtőben emelkedő magma nyomóhatása miatt; nem történnek-e jellegzetes változások a helyi földmágneses és gravitációs terekben (ezekből ugyanis nagy kőzetolvadék-tömegek elmozdulásaira következtethetünk), s végül, de nem utolsósorban azt kell vizsgálni: nem lépnek-e fel vulkáni eredetű földrengések. Ha igen, akkor milyen mértékben változik a fészekmélységük? Közelednek-e a rengési fészkek a felszín felé, avagy éppen ellenkezőleg, távolodnak tőle? Az első eset a magma emelkedésére, a másik pedig süllyedésére utal.

A hegy alakjának változásait, a térszín dőléseit, a mágneses és gravitációs terek változásait és a földrengéseket az obszervatóriumban vagy a szabad terepen, de a veszélyes krátertől még mindig meglehetősen nagy, többé-kevésbé biztonságos távolságban elhelyezett, különleges műszerekkel határozzák meg. Vannak olyan eszközök is – ezeket a kisebb méretű csillagászati teleszkópokból fejlesztették ki – amelyeknek segítségével 1000 vagy 2000 m távolságból tudják meghatározni a feltörő vulkáni felhők sebességét. De gyakran adódnak olyan feladatok, amikor a munka csak közvetlen közelről végezhető el. Ilyenkor a vulkanológusnak a lehető legjobban meg kell közelítenie a bombákat szóró krátert, a gázokat szolgáltató repedéseket vagy az izzó lávaárakat, hogy méréseit – csakugyan életveszélyes körülmények között – közvetlenül a helyszínen végezze el. Ehhez gyakran alpinista felszerelésre és gázálarcra van szükség, s mindig különleges védőruhára és sisakra.

Hogyan határozzák meg a gázok összetételét?

A felfelé törekvő magma megolvasztja környezetében a magmából korábban keletkezett, megszilárdult kőzeteket. Az ezekből felszabaduló gázok kémiai összetétele egy kissé eltér azoknak a gázoknak az összetételétől, amelyeket a vulkán kitörésmentes időszakokban bocsát ki. Ezért a pontos gázanalízishez szükséges méréseket csak a láva közvetlen közelében lehet elvégezni!

Csakhogy amikor a különféle gázok kiszabadulnak a kőzetolvadékból, nyomban összekeverednek a levegő gázaival. Ráadásul a gázmintavevő-készülékek is beszippantanak egy bizonyos mennyiségű levegőt. De a mérés pontossága nemcsak az oxigénnel és a nitrogénnel történő felhígulás miatt csökken, hanem azért is, mert amikor a vulkáni gázok a levegő gázaival reakcióba lépnek, különféle új vegyületek is keletkeznek.

Külön feladat tehát a minta levegővel való szennyeződése mértékének meghatározása. A vulkanológusok rendszerint az argon mennyisége alapján állapítják meg ezt, bár ez is csak közelítőleges eredményt ad. Minthogy az argon nemesgáz, a többi elemmel nem lép reakcióba, s így a levegőben való mennyiségét viszonylag állandónak tekinthetjük. E kedvező tulajdonsága révén a vulkáni gázokban mért mennyisége jelzi, hogy mennyi levegő keveredett hozzájuk, amikor (és mielőtt) ezek a mintavevő készülékbe jutottak. A mérés hibája, hogy magukban a kőzetolvadékokban s így a belőlük kiszabaduló gázokban is lehet bizonyos mennyiségű argon. Ezt úgy veszik figyelembe, hogy előbb meghatározzák a kráter kőzetanyagának argontartalmát, és aztán levonják a gázokban meghatározott argonmennyiségből.

A gázokból a vulkán természetéhez alkalmazkodva többféle módon vesznek mintát. A hawaii Kilauea kalderájában annak idején, vagyis 1924 előtt a lávató szintje néha olyan nagyon megemelkedett, hogy a kőzetolvadék átfolyt a kaldera peremén. Minthogy a bazaltos vulkánok viszonylag kevésbé robbanásosak, ezért a Halemaumau lávató megközelítése általában nem járt különösebb veszéllyel. Ámbár a tó belső hőmérséklete jóval meghaladta az 1000 °C-ot, a felszíne gyakran annyira megszilárdult, hogy a kutatók bátran ráléphettek erre a szilárd kéregre. A kalderaperemen átfolyó és gyorsan megszilárduló láva szintén jó alkalmat nyújtott a helyszíni vizsgálatokra. Csupán a fojtó, kénes gázok ellen kellett gázmaszkkal védekezni.

Az első méréseket 1912 májusában A. L. Day és E. S. Shepherd végezték. Főként azokból a kis kúpokból vettek gázmintákat, amelyek a magasba dobott, majd visszahullt lávatömegekből képződtek. E kúpok felszínét ugyanis repedések járták át, s a mélyükből a gázok bőségesen törtek elő. Sőt, néhol a gázok még meg is gyulladtak. E repedéseken át tolták be a kúp belsejébe a mintavevő készülék csövét, majd egy kézipumpa segítségével kiszivattyúzták a gázt. Az így begyűjtött gázokat azután Washingtonba, a Carnegie Intézet geofizikai laboratóriumába küldték tovább, ahol a kémiai elemzéseket elvégezték. Elsőként Day és Shepherd mutatták ki, hogy a vulkáni gázokban számottevő mennyiségben fordul elő a vízgőz. Ez alapvetően fontos felismerés volt, annál is inkább, mert korábban akadtak olyan vegyészek, akik a leghatározottabban tagadták a vízgőz jelenlétének lehetőségét. Sajnos, ebben az időben, amikor az első vegyelemzéseket végezték, még nem sikerült pontosan meghatározni a vízgőz mennyiségét; úgy vélték, hogy az összes gázokat 100%-nak tekintve a vízgőz aránya kb. csak 70%. Azóta tudjuk, hogy a vulkáni gázok leglényegesebb alkotórésze a vízgőz. Ha a vízgőzt leszámítjuk, és a fennmaradó gázok összességét tekintjük 100%-nak, akkor a Halemaumau lávájának gáztartalma a következő: 55,4% szén-dioxid; 4,3% szén-monoxid; 7,7% hidrogén; 29,6% nitrogén; 2,9% kén-dioxid; 0,1 % egyéb.

Fontos felismerés volt az is, hogy a levegővel való kölcsönhatásuk során ezek a gázok kémiailag átalakulnak. s mivel az ilyen átalakulásoknak nagy a reakcióhőjük, hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a lávató hőmérséklete – a sugárzási veszteség ellenére – nagyjából állandó maradjon.

A vulkánok közvetlen helyszíni vizsgálatának hőskorában azt is sikerült megállapítani, hogy a készülékekbe zárt gázok egymással is reakcióba lépnek. Az a gázösszetétel tehát, amelyet a washingtoni laboratóriumban mértek, nem volt teljesen azonos a Halemaumau lávájának valódi gázösszetételével, s még kevésbé annak a magmának az összetételével, amely nagy nyomás alatt a mélyben, a tó belsejében vagy a tavat alulról tápláló kürtőben helyezkedett el. Évtizedeken át nem találtak olyan megoldást, amely kiküszöbölte volna a gázelemzésnek ezt a komoly hibáját.

A hatvanas évek óta azonban már sikerült olyan eljárásokat is kidolgozni, amelyeknek segítségével a gázelemzések néhány másodperc alatt is elvégezhetők. Ez olyan rövid idő, hogy ez alatt a mintavevő készülékekben levő gázok még nem vagy csupán rendkívül jelentéktelen mértékben lépnek reakcióba egymással. Megkezdték a kitörőben levő vulkánok lávájának színképelemzéses vizsgálatát is. f. Delsemme francia asztrofizikus a Nyiragongo lávatavát, Ny. Kozirev szovjet csillagász pedig Kamcsatka egyes vulkánjait vizsgálta meg ezzel az eljárással. Az eredmények általános hasznosítására jellemző, hogy Kozirev később ugyanezt a módszert alkalmazva mutatta ki, hogy a Vénusz bolygó sűrű, áthatolhatatlanul vastag felhőtakarója alatt is aktív vulkánok rejlenek.

A hőmérséklet mérése látszólag könnyű feladat: elegendő egy megszilárdult lávamezőről néhány tucatnyi mintát begyűjteni, majd ezeket a laboratóriumban felhevíteni, és meghatározni, hogy milyen hőmérsékleten olvadnak meg. Ez az adatat azonban valójában korántsem pontos. Az eredeti magmában ugyanis nagyon sok a gáz, a lehűlőfélben levő lávából pedig már elillant a gázok jelentős része. Minthogy a laboratóriumi mérések eredményei már megszilárdult, gáztartalma túlnyomó részét korábban elveszített anyagra vonatkoznak, ezért az eredményként kapott hőmérséklet 100-130 °C-kal magasabb lesz, mint az a tényleges érték, amit az eredeti láva vizsgálatánál kapnánk.

A helyszínen használható vizsgálati eljárások egyike a termoelemes műszerrel végzett mérés. A műszer legfontosabb alkatrésze egy huzalpár, amely két, különböző vegyi összetételű fémből készül. Ezeket két végükön összeforrasztják, és így áramkört alkotnak. Ha az egyik forrasztási helyet magas hőmérsékletű anyagba – esetünkben a lávába – merítjük, akkor a huzalpár alkotta áramkörben elektromos feszültség jön létre. Az elektromos feszültség attól függ, hogy mekkora a lávába nyomott és a szabadban maradt forrasztási hely közötti hőmérséklet-különbség. Az áramkörbe a hideg vég közelében egy feszültségmérőt iktatnak be, amelyről az elektromos feszültség közvetlenül leolvasható, majd a hőmérséklet-különbség egy táblázat segítségével visszakereshető. A mérés idején a hideg véget egy jéggel telített termoszba dugják.

A termoelemes módszert azonban csak a lávafolyások hőmérsékletének meghatározására használják. erősen robbanásos kitörések alkalmával magától értetődik, hogy nem alkalmazható. A feladat azonban még a nyugodt, lassú folyású lávaárak esetében sem veszélytelen. (A lávaárak sebessége egyébként a kőzetolvadék gáztartalmától, továbbá belső súrlódásától, hőmérsékletétől és a lejtő szögétől függ. Előfordul, hogy a láva olyan sebesen folyik, mint egy hegyi patak!) Különösképpen nehéz a mérés olyankor, ha a láva nagyon viszkózus (rendkívül nyúlós), és nagy erőt kell kifejteni ahhoz, hogy a huzalpár egyik végét a lávába merítsék. Ráadásul, amíg a láva teljesen meg nem szilárdult, soha sincs teljes nyugalomban. Gyakran a szilárdulófélben lévő kéreg alatt is mozog még. Ezek a mozgások pedig könnyen tönkretehetik a rendkívül értékes műszert, amelynek egyik fémszálát általában platinából készítik.

Az optikai pirométerrel egyszerűbb és veszélytelenebb a mérés. Ezt a műszert is a csillagászati teleszkópból fejlesztették ki. A távcső látómezejébe vékony huzalt építenek be, mégpedig oly módon, hogy egy távoli tárgy szemlélésekor nemcsak a tárgy, hanem a huzal is látható legyen. A huzalt elektromos áram segítségével izzítják. Színe az izzási hőmérséklet nagyságának függvényében változik. Először tompa, majd élénkvörös, azután narancsszínű, majd sárga, végül pedig fehér lesz. Ha e távcsővel figyeljük az izzó állapotban levő lávát, s közben a huzal hőmérsékletét, illetve a színét változtatjuk, a szál hirtelen eltűnik a szemünk elől, mintegy beleolvad a hátér ragyogásába. Ekkor a huzal hőmérséklete éppen megegyezik a megfigyelt láváéval. A huzalszál hőmérséklete és színe így függ össze egymással:

Hőmérséklet (°C) Szín
>1150 Fehér
1090 Aranysárga
900 Narancsszínű
700 Cseresznyepiros
550-625 Halványpiros
475 Éppen észrevehetően piros

Ennek a módszernek hibái abból adódnak, hogy a műszer és a lávafolyam között a levegő – főként robbanásos kitörések és hamuhullások alkalmával – erősen szennyezett. Ez okvetlenül befolyásolja a mérés eredményeit. Akár 50°C-os hiba is adódhat! Egy további eltérés abból származhat, hogy a mérést végző kutató szükségszerűen csak a lávafolyás felszínét látja, s annak a hőmérsékletét méri, nem pedig a folyás belsejében lévő anyagét.

A lávaár hőmérsékletét olyan módon is meghatározhatják, hogy különböző fémekből készített rudakat nyomnak bele, s megállapítják, melyikük olvad meg. Egyes fémek és ötvözetük olvadási hőmérséklete a következő:

Fém vagy ötvözet Olvadási hőmérséklet (°C)
Ón 232
Ólom 327
Cink 419
Alumínium 660
Ezüst 960
Réz 1083

Ha tehát, mondjuk, az ezüstből készített rúd megolvad, a réz pedig nem, akkor a láva hőmérséklete nagyobb, mint 960 °C, de 1083 °C-nál kisebb. Ámde ezt a költséges és egyáltalán nem veszélytelen eljárást csak a legritkább esetben használják, hiszen, korántsem nyújt pontos eredményt, hanem csak a két határértéket lehet megállapítani vele.

Hasonló módon kaphatunk adatokat a kőzetolvadék belső súrlódásáról is. Minél viszkózusabb a láva, annál nagyobb erőfeszítésbe kerül, hogy egy tárgyat – mondjuk egy rudat – egy bizonyos mélységig belenyomjunk. Ha a szükséges erőt megmérjük, kiszámíthatjuk a viszkozitás nagyságát. Ezen az elven alapul a penetrométer, azaz „behatolásmérő”. Ezt a műszert első ízben 1949-ben alkalmazták a Hekla egyik lávafolyásánál.

A módszer alkalmazásának nehézségei elsősorban abból származnak, hogy a lávafolyás felszínén kéreg képződik. A kéreg áttöréséhez pedig nagyobb erő szükséges, mint a hígan folyós lávába való behatoláshoz. Hogy ezt a hibát elkerüljék, a láva kérgét előzetesen átfúrják. Ezen át tolnak be egy forgatható, a repülőgépek légcsavarjához hasonlatos tárgyat az izzó lávába. A tárgy forgatásához szükséges erőből, illetőleg a tényleges forgási sebességből következtetnek a kőzetolvadék belső súrlódásának nagyságára. Hígan folyó, kis viszkozitású lávában a tárgy könnyen és gyorsan foroghat; minél nagyobb azonban a belső súrlódás, annál nagyobb ellenállást kell leküzdeni a tárgy forgatásakor. Következésképpen a tárgy forgási sebessége csökken. Vulkáni kőzeteket olvasztottak meg laboratóriumi kísérletek során, és az így nyert mesterséges láva viszkozitására hasonló értéket kaptak, mint a terepen.

Végül még néhány szót a vulkáni földrengésekről, valamint a vulkán alakváltozásairól. A kitörés előtt a rengések hipocentruma, fészke, mind közelebb nyomul a felszínhez. Ezen az alapon határozható meg, hogy mikor és hol várható az új kitörés. Ugyanis egyáltalán nem bizonyos, hogy okvetlenül a régi tűzhányó tör ki, vagyis a régi kitörési központ aktivizálódik.

1976-ban a kamcsatkai Vulkanológiai Intézet munkatársai ugyanilyen alapon határozták meg előre – és ráadásul napra pontosan-, hogy a Ploszij Tolbacsik vulkán közelében hol és mikor tör fel majd a láva. A vulkáni előrejelzések között ez volt ez egyik legpontosabb. A megjelölt helyen valóban új tűzhányó született. Ez a nagyszerű eredmény Tokarev professzor nevéhez fűződik.

A vulkánkitörések előrejelzésének egy másik, nem kevésbé fontos módszere a felszín dőlésének meghatározása és a rugalmas deformációk (alakváltozások) számbavétele. Hogy ez miként is történik és milyen következtetéseket tesz lehetővé, azt a legjobban egy konkrét példa segítségével érzékeltethetjük. G. Wadge, J. A. C. Horsfall és J. L. Brander (mindhárman a londoni Imperial College földtani és geofizikai osztályának munkatársai) a „Nature” 1975. március 6-i számában érdekes cikkben számoltak be az Etna 1974-es működéséről és az akkor végrehajtott mérésekről. Az 1974. januári-márciusi kitörési ciklus nem volt túlságosan erős, szinte össze sem hasonlítható az 1971-es nagy erupcióval, de bepillantást nyújtott a „Héphaisztosz műhelyébe”, és feltárta azt a mechanizmust, amely a hatalmas vulkán belsejében működött.

A dőlésmérő-berendezés (amely elvileg a közönséges, rúd alakú libellákra, vízszintmérőkre emlékeztet) a központi krátertől 3 km-nyire délre helyezték el, 1,5 m mélyen a vulkáni hamuban.

1974. január 30-án egy kicsiny oldalkitörés kezdődött az Etna nyugati lejtőjén, és ez két eruptív szakaszban (január 30. és február 16., illetve március11. és 29. között) két kúpot hozott létre. Ezeknek felépítéséhez összesen 6 millió m3 lávára volt szükség. E két kitörési ciklus lezajlása pontosan tükröződött a dőlésmérő berendezés regisztráló egysége által felvett görbén. (Megjegyzendő: a dőlésmérő olyan érzékeny, hogy 1 km hosszú távolság mentén lejátszódó 1 centiméteres magasságváltozást is észlelni tud!)

A mérések szerint 1974 januárja előtt úgyszólván semmiféle alakváltozás nem történt, vagy ami ezzel gyakorlatilag egyértelmű: a térszín dőlésszöge a mérési pont környezetében észlelhető módon nem változott meg. Azonban mintegy 3 héttel a kitörés kezdete előtt a vulkán tetőrésze duzzadni kezdett (ezt nevezik inflációs szakasznak), amit a dőlésmérő pontosan jelzett is. Két héttel azt megelőzően, hogy az első tűzi eredetű anyagok megjelentek a felszínen, élesen jelentkező, ámbár kicsiny kilengések mutatkoztak a regisztráló berendezésen. Ezeket viszont nem a kiduzzadás folytatódásával, hanem éppen ellenkezőleg, időszakosan fellépő, ellentétes értelmű alakváltozással (deflációval, összehúzódással) magyarázták. Ezt követően rövidesen erős (nagy amplitúdójú) fluktuációk kezdődtek, vagyis a hegy csúcsa hol kiduzzadt, hol összehúzódott, majd visszanyerte eredeti alakját. Ez a különös jelenség addig tartott, amíg a kitörés a felszínen is láthatóvá nem vált. A földrengések az első deflációval egyidejűleg kezdődtek. A rengéseket az egész tűzhányón mindenütt érezni lehetett, s azzal voltak magyarázhatók, hogy a tető alatt levő, függőleges, aknaszerű magmakamrából kőzetolvadék vándorolt egy repedés mentén a nyugati lejtőn kialakult törési pont irányába. A dőlésben mutatkozó erős fluktuációk a magma mozgásának gyors, lüktetésszerű jellegét tükrözték vissza. A deflációk általában sebesebb ütemben játszódtak le, mint az inflációk.

Közvetlenül az első tevékenységi ciklus vége előtt különösen erőteljes dőlésváltozások történtek. Ezek a lávakiömlési (effuzív) tevékenység megújulásával álltak kapcsolatban, ugyanis három új lávafolyás képződött.

A két kitörési ciklus közötti időszakban semmiféle dőlésváltozásra nem került sor. A második ciklus kezdetekor azonban újabb, ámbár nem túlságosan jelentős dőlésváltozást észleltek. Ez annak jele volt, hogy a magma újra mozgásba lendült a hegy testén belül, mégpedig ugyanazon repedés mentén, amelyen át a tetőrész irányából a lejtőn lévő kitörési terület felé első ízben is haladt.

A legfeltűnőbb jelenség abban nyilvánult meg, hogy közvetlenül a kitörés előtt, majd a kitörés alatt is, naponta egy erőteljes fluktuációt lehetett tapasztalni. Ehhez hasonlót a nyugalmi időszakban nem észleltek. Minden valószínűség szerint a kérdéses ingadozást nem vulkáni, hanem kozmikus tényező, nevezetesen az árapályjelenség idézte elő, mégpedig a földkéreg árapálya.

A dőlésmérés mellett 1971. októbere óta elektromágneses távolságméréseket is végeztek az Etnán. A mérési hálózat összesen 19 állandó geodéziai alappontból állt. Az ezeket összekötő vonalak két olyan sokszöget alkottak, amelynek középpontja táján találjuk a vulkán központi kráterét.

A mérések első szakasza 1973 júniusáig tartott. Már ekkor felfigyeltek arra, hogy az egyes pontok közötti távolság megnőtt (a teljes hálózatra vonatkozó, vagyis összesített távolságnövekedés 310 mm-re terjedt), ez a hegy tetőrésze rugalmas kiduzzadásának következménye volt. Az elméleti modell szerint ilyen változást egy 200 m átmérőjű, hengerszerű tárgynak a középponti krátertől északkeletre levő másik kráter alá történő benyomulása keltene. Vagyis, fizikailag fogalmazva: ha az említett kráter alatti kürtő 200 méter átmérőjű, függőleges helyzetű és henger alakú, s ezt a kürtőt magma tölti fel, akkor a hegy tetőrészének a mondott mértékben kell kiduzzadnia. Ámde a későbbi, nevezetesen az 1973 júniusától 1974 augusztusáig észlelt alakváltozások lényegesen bonyolultabb természetűek voltak, s ezekre ez a viszonylag nagyon egyszerűnek számító modell már nem volt alkalmazható.

Amint már említettük, az 1971-es kitörés sokkal nagyobb arányú volt, mint az 1974-es. Nagyon érdekes, hogy az a szinte megszakítás nélküli kiömlési (effuzív) tevékenység, amely az északkeleti krátert sok éven át jellemezte, az 1974-es kitörés alkalmával hirtelen véget ért. Úgy tűnik, hogy ezen esemény előtt az északkeleti kráter amolyan „biztonsági szelep” szerepet játszott. A magma azonban az 1971-es kitörés óta már nem tud ezen a kráteren át a felszínre kerülni, mert az akna eltömődött. Ezért mind nagyobbá válik az aknát elzáró tömeg alatti gáznyomás.

A „klasszikus”-nak nevezhető módszerek – pl. a gázok összetételének meghatározására irányuló munkák, a lávaviszkozitás mérései, stb. – mellett az előbb tárgyalt és az Etna példáján bemutatott modern, geodéziai és geofizikai mérések is hozzá tartoznak a vulkanológusok munkájához. Ha kevesebbet költenénk fegyverkezésre, amivel óriási összegek szabadulnának fel, a világ valamennyi potenciálisan veszélyes vulkánját elláthatnánk automatikus vagy félautomatikus működésű műszerekkel, s így a váratlan kitörések veszélyét csaknem zérusra redukálhatnánk. Rendkívül ritka az olyan eset, mint amilyen az Agungé volt 1963-ban, hogy egy tűzhányó mindenféle előjel nélkül törjön ki és okozzon nagy pusztítást.

1972 második és 1973 első részében az Egyesült Államok Geológiai Szolgálata kísérleti méréssorozatot hajtott végre. Ennek keretében a következő 16 vulkánon helyeztek el automatikus műszereket:

Kilauea (Hawaii), Cerro Negro, Telica, San Cristobal, Pacaya, Fuego, Santiaguito, Izalco, Agua (Közép-Amerika), Lassen Peak, St. Helens, Mount Rainer, Mount Baker, Iliamna, St. Augustine (USA), valamint egy izlandi tűzhányó. A műszerek az általuk felvett adatokat az ERTS-1 jelzésű, mintegy 900 km magasságban keringő mesterséges holdra sugározták. Ez a műhold azután a Goddard Űrkutatási Központnak (Maryland állam) továbbította az összegyűjtött adatokat, ahonnan viszont a Nemzeti Földrengéskutató Központ (Kalifornia állam) vette át. A kísérleti program során több alkalommal is tapasztaltak olyan jelenségeket, amelyekből egy-egy készülő kitörésre következtethettek.

Ahhoz, hogy ez vagy egy ehhez hasonló kutatási program mondjuk, öt éven át működjön, 5-15 millió $-ra lenne szükség. Figyelembe véve, hogy a világ veszélyesnek ítélhető vulkánjainak száma körülbelül 500, ezeknek ellenőrzéséhez ötévenként – a maximumot számítva – 468 millió $ kellene. Azaz csupán öt B-1 típusú szuperszonikus amerikai bombázógéppel kellene kevesebbet építeni minden öt évben, vagyis évenként eggyel kevesebbet az előirányzottnál. Ez már elegendő lenne ahhoz, hogy az emberiség jelentős részét megmentsük a váratlan vulkánkitörések veszélyeitől! S hasonló eredményekhez jutunk a földrengés-előrejelzésre vonatkozó költségekkel kapcsolatban is. Egy korszerű repülőgép-anyahajó vagy hadihajó árából a Csendes-óceán egész peremvidéke mentén olyan sűrű obszervatóriumi hálózatot létesíthetnénk, amelynek állomásai a földrengések bármely, ma ismert előjelét könnyen észlelhetnék, s egy megfelelő riasztóhálózattal és segélyszolgálattal együttműködve, a rengésektől érintett területek sok milliónyi, vagy inkább sok százmillió főnyi lakosságának életét tehetnék biztonságosabbá.

Vajon nem volna inkább érdemes a fegyverekre költött, felmérhetetlen összegeket tudományos célokra fordítani?

(Dr. Hédervári Péter: Évezredek, vulkánok emberek c. könyve nyomán;
Kossuth Könyvkiadó, 1981)

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu