Magyarok tragédiája az Irazún

MAGYAROK TRAGÉDIÁJA AZ IRAZÚN

A találka reggel fél nyolckor pontosan sikerült. Jó ismertetőjelnek bizonyult a járdaszegélyen elhelyezett vörös hátizsákom, másrészt Bartha László élénkpiros színű kocsija, amely már a kanyarban magára vonta a figyelmemet.

Bartha László "új fiúnak" számított Costa Ricában, alig egy hónapja érkezett. E rövid idő alatt már háromszor járt az Irazú-vulkánon. Az első útja kíváncsiságból vezetett oda, a többi már "protokolláris" kirándulás volt. Ahogy Budapesten a külföldről érkezett vendégeket felviszik a Halászbástyára, ugyanez Costa Rica-i viszonylatban az Irazú. Az utóbbi persze több benzinbe kerül, hiszen 1200 méterről 3400 méterre kell felkapaszkodni. Az autóút egészen a vulkán torkáig vezet, Costa Rica tehát szinte tálcán kínálja kényelmes turisták számára első számú idegenforgalmi látványosságát.

A hátizsák sejteti, hogy én egy kicsit komolyabb ismerkedésre vágyom az Irazúval. Legkevesebb két napot töltök fenn a magasban, de ha elromlik az idő, addig maradok, míg ki nem süt a nap...
Jó fényképek készítése számomra nemcsak hobbi, szép emlék, hanem tudományos dokumentáció is.

Az időjárás egyelőre kedvez a kirándulásnak. Az ég felhőtlen, a nap sugarai biztatóan pásztázzák a hegyoldalakat. Csodálatos üde színekben pompázik a táj: harmatos rétek, ligetes facsoportok és különféle ültetvények tarkítják a lankákat. A hajdani őserdők maradványaként megmaradt egy-egy öreg fa törzsén orchideák virulnak, a korhadó ágak roskadoznak a mohapárnáktól, a vékonyabb gallyakon pedig hosszú, fehér zuzmószakállakat lenget a szél. Tarka tehenek, aranygyapjas birkák legelésznek a dús füvű réteken. Itt-ott elővillan egy-egy vörös tetejű tanya, itteni nevén: finca. A házak környékét díszfákkal, sárga, vörös és lila virágú cserjékkel ültették be. Igazolódik a prospektusban olvasott szöveg: Costa Rica Amerika virágoskertje.

Egészen másfajta látvány fogad odafent a csúcson. Feltárul előttünk a pokol. A kráter oldalának szikláiból orrfacsaró kénes gázok szivárognak. Néhány repedésből sípolva áramlik a magasba az alvilág forró lehelete. Az életnek semmi nyoma, annál több emlékeztet a pusztulásra. A fekete salakból betonépület maradványai kandikálnak elő.

Az Irazú előző máködése 1963 márciusában kezdődött. Hatalmas robbanások reszkettették meg a hegyet és környékét. Több kilométer magasra lövellt a fekete füstoszlop, és zápor módjára hullott belőle a kőzettörmelék, a vulkáni por és a darabosabb lapilli. Ekkor érte a "ceniza-eső" San Josét is, mivel a keleti szél a vulkánból kiszórt fimon kőzetport a főváros felé sodorta.

Az első nagy kirobbanás után a vulkán torka még hosszú időn át eregette a sűrű, fekete gomolyokat. Ez a látvány sok érdeklődőt csalt a vulkán peremére, a miradorba, ahogy a kilátóhelyet nevezik. Abban az időben Costa Rica világszenzációja volt a működő Irazú, hiszen kevés olyan tűzhányó van a Földön, melynek "üzemelését" közvetlen közelből, szinte páholyból lehet figyelni.

1964. április 12-én, vasárnap hajnali négy órakor öt magyar férfi kerekedett fel, hogy megszemlélje a pöfékelő hegyet. Mindannyian az 1956-os vihar után sodródtak Costa Ricába, és az idegenben jól összetartottak. Az öt magyar egyike volt a már említett Selley Pál, a vésnök, aki így mondta el a történteket:

"Kocsinkat a felső kilátóhelyen hagytuk, és gyalogszerrel indultunk a füstölgő kráter felé. A kráter akkor másképpen festett, mint most. Belsejében, a pereme alatt vagy 150 méter mélységben széles kürtő tátongott, ebből tódult a magasba a sárgásszürke füstoszlop. A kráter peremén sok érdeklődő gyűlt össze, de senki sem merészkedett le a mélybe. Ötünk közül hárman – a fiatalabbak – elhatároztuk, hogy lemászunk a kráterbe, és belenézünk füstölgő torkába. Sikerült is a meredek, omladékos lejtőn leereszkednünk, majd hason csúszva értük el a vulkáni kürtő szélét. Sokat nem láthattunk, mert a szakadékot teljesen kitöltötte a kavargó gátömeg. Egyik társunk, Nagy János el is indult visszafelé, Borbás Sándor és én még tovább leselkedtünk abban a reménykedve, hogy talán szélfuvallat láthatóvá teszi a kürtő belsejét.

Borbás éppen a kürtő peremén hasalt, én pedig vagy nyolc méterre álltam tőle, amikor az üregből rettentő süvöltéssel sárga gázfelhő szökött a magasba. Forró gáz csapot az arcomba, a légnyomás a földre vetett...
Fülsiketítő dörrenést hallottam, mintha bomba robbant volna mellettem... Vörösen izzó lávadarabok röpültek a magasba... Fejemet a karommal takartam le, hogy védjem a magasból visszahulló tüzes kövek ellen... Hatalmas ütést éreztem a lapockámon, egy izzó lávadarab eltalálta...

Szerencsére csak egyetlen robbanás történt, a magasból azonban még sokáig zuhogtak vissza a forró kövek. Maró, kénes gáz terjengett, alig láttam pár métere.
- Borbás megvagy? - kiáltottam.
A füstből négykézláb mászva tűnt elő. Arca koromfekete, vércsíkokkal.
- Meneküljünk – hörögte...

A felfelé vezető omladékot visszahullott, vörösen izzó lávadarabok borították. Négykézláb kúsztunk, másztunk. A tüzes kövek újabb égései sebeket okoztak kezünkön, lábunkon. Két-három méternél többet egyszerre nem tudtunk megtenni, hápogva szedtük a levegőt, mely megtelt kénes gázzal. Azt hittem, megfulladunk. De az életösztön nem hagyott el... Menni, menni tovább... Minél messzebb, minél feljebb...
Borbás elmaradt. Vissza kellett mennem érte. Neki egy lávadarab a lábikráját találta el, csontig leszedte a húst, nagyon vérzett... Próbáltam segíteni, vonszolni őt is...

Az órám összetört. Nem tudom, mennyi ideig kínlódtunk, míg meg tudtuk tenni felfelé a talán 150 méternyi távolságot. Végül is elértük a kráter peremét. A kövek között egy halott feküdt, a fejét zúzta szét egy lezuhant kődarab. Mindenki más elmenekült. Azután hangokat hallottunk. Megérkeztek a mentők. Hordágyra tettek és vittek a cartagói kórházba."

- Mi történt a másik három magyarral? - kérdeztem.
- Harmadik társunk, aki lent volt velünk a mélyben, már félúton volt felfelé, amikor a robbanás történt. Ő szerencsésen feljutott, és csak gázmérgezést szenvedett.
- És a két idősebb, aki nem merészekdett le veletek?
- Balla Béla nevű társunk a kilátóemelvény romjai között keresett menedéket a hulló kövek elől. Ő feküdt alul, s hat-nyolc ember borult föléje, így semmi baja nem lett. Az ötödik barátom, az 53 éves cipész, Bognár Imre futásnak eredt. Nem jutott meszire. Egy visszazuhanó lávadarab a csípőjénél találta el. Szétroncsolta, összeégette a hastáji részeket. A menekülő emberek megpróbálták egy darabig magukkal vonszolni, majd otthagyták. Az újság szerint már a helyszínen meghalt, más hírek szerint a mentőautóban. Mivel hozzátartozója nem volt, még aznak délután eltemették a cartagói temetőben.

Végeredményben két halálos áldozata és sok sebesültje volt az Irazú váratlan kirobbanásának. Bognár Imrén kívül egy San José-i szemorvos, Jimenez Rodriguez lelte halálát a hegyen, az ő holttestére bukkantak a kráterből előmászó Selleyék.

A legnagyobb csodának számított, hogy, akik pár méterre voltunk a robbanás színhelyétől, életben maradtunk. Az élmény azonban rettenetes emlék maradt. Máig is beleborzongok, ha ezt a nevet hallo: Irazú – fejezte be Selley Pál.

(Balázs Dénes: Vándorúton Panamától Mexikóig;
Világjárók sorozat
Gondolat – 1981)

 
 

© 1999-2007 BEBTE www.bebte.hu