Az Appenninek vulkánmorfológiai jellemzése

AZ APPENNINEK VULKÁNMORFOLÓGIAI JELLEMZÉSE


A mediterrán éghajlaton is határozottan - a monszunéghajlathoz hasonlóan - kétütemű lepusztulás folyik. A száraz meleg nyáron inszolációs aprózódás, a csapadékos enyhe télen pedig felületi és vonalas erózió jellemző. Ennek mértéke elsőssorban az eső intenzitásától és a növényzettel fedettségtől függ. Márpedig ehhez mindkét tényező a környezetükből jelentősen kimagasodó vulkáni hegységeken sokkal kedvezőbb, mint a más kőzetekből álló környezetükben. egyrészt ugyanis a sötét színű, vékonypados vulkáni kőzetek, másrészt a működő vulkánok gyér növényzetű, illetve kopár felszínein az aprózódás és a lemosás, vagyis a lepusztulás nagyon hatékony, tehát lényegesen gyorsabb, mint másutt.

A Középső-Appenninek belső vulkáni övében északon a szabályos kupola alakú Monte Amiata (734 m) dagadókúpja keskeny hátakká vált lávaáraival a vulkánmorfológiai inverzió iskolapéldája. Délre egészen a Tevere völgyéig, nyugaton pedig a tengerpartig az óriási kiterjedésű, idősebb pleisztocén korú Latiumi-tufatakarót - amelyben vulkáni salak és törmelék is előfordul - négy nagyobb kaldera és vulkánromok teszik változatossá, s meghatározzák jellegét. A különböző nagyságú, mélységű és formájú, általában erősen aszimmetrikus peremű kalderatavak meredekebb oldalát a mediterrán esőzések idején bővizű - túlnyomórészt időszakos - patakok felszabdalták. A legszebbek: a Monti Volsini (660 m) a Bolsena-kalderatóval (114 km2, 146 m mély, 305 m-en), amelyből két vulkáni kúp emelkedik ki szigetként; majd a Monti Cimini (1053 m) a sokkal kisebb Vico-tóval (14,6 km2, 507 m-en) és szigetként kiemelkedő vulkáni kúppal; délen, az Alsó-Teverétől északra pedig a Monti Sabatini (601 m) kis szomma lehetett, amelynek kalderájában a Bracciano-tó (56 km2, 160 m mély, 164 m-en) vize gyűlt össze. Róma mellett az Albanoi-hegyekben (949 m) pedig kerekded krátertavak - az Albanoi- és a Nemi-tó - jellemzőek.

Tovább délre Campaniában - már az igazi mediterrán Déli-Appenninek belső peremén - a Roccamonfina (1005 m) csúcskalderája magasabban fekszik, ezért az erózió jobban kikezdte, mély völgyek sugarasan felszabdalták. A pleisztocén végén, a késő würmben mintegy 20 km alapátmérőjű és 1800-2000 m magas rétegvulkán épült fel olivin-leucittefritből, amely nagyon hasonlított a Vezúvhoz, annak több ezer évvel idősebb és valamivel kisebb mása lehetett. Központi részén ovális alakú, nagy - átmérője 5-7 km - csúcskaldera szakadt be, amelyben a tavi agyag és homok tanúsága szerint sekély tó alakult ki. A kalderaképződés viszont másképpen zajlott le, kirobbanás helyett beszakadással jött létre, Szommájának azonban csak a nyugati fele maradt meg összefüggően (Monte Frasca 933 m), keleti fele erősen erodálódott. A felújulás módja is más volt, kalderájában egy hamukúp helyett két dagadókúp épült. A kaldera központi részén, mintegy 600 m tszf. magasságban két latitdagadókúp nyomult fel (a Monte San Croce, 1005 m, a hegység legmagasabb kúpja és a Monte Lattani, 810 m). Voltaképpen a Toluca-típus félkalderás változata, kalderájában kettős dagadókúppal.

Körülötte - főleg keleten és északon - számos mellékkráterkúp működött. Végül heves hasadékvulkáni kitörések a kaldera alját szürke ignimbrittel borították, amelyekbe változatos badlandeket találó magyar kifejezéssel vásottföld-formákat vésett az erózió. Utolsó kitörését i.e. 276-ban jegyezték föl. Azóta csak kénes utóvulkáni működés volt. A mediterrán esőzések következtében mély völgyek, ill. vízmosások vágódtak be sugarasan. Tovább haladva Nápoly felé Mondragone közelében a Roccamonfina legfiatalabb vulkáni képződményei - 30 km hosszú DNy-ÉK-i vonalon 5 maar - még jól őrzi formáját.

Az Appennini-félsziget egyetlen nagy működő tűzhányója a Vezúv, amelyet külön címszó alatt (A Vezúv Vulkánmorfológiai jellemzése) mutatunk be.

(Dr. Székely András: Vulkánmorfológia -
ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 1997. nyomán)

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu