Pihenő óriások között

PIHENŐ ÓRIÁSOK
Újra Pozzuoliban és a Vezúvon
(A cikk rövidített változata megjelent a HTM (Hegyisport és Turista Magazin) 2006. decemberi számában)


A Vezúv és környéke azon kevés helyek közé tartozik a világon, amelyekről látatlanban is úgy véljük, bőven eleget tudunk. Már-már az alapműveltséghez tartozik a tűzhányó 79. évi kitörése eseményeinek, valamint Pompeji pusztulása és „feltámadása” történetének ismerete. De azért ne bízzuk el magunkat!

A nyirkos reggel valahol a Pó-síkság névtelen kisvárosában köszöntött ránk. A kutyafuttató gaztengerében elbújtatott hálózsákokból elcsigázott emberek kecmeregtek elő a néhány órányi vízszintesen töltött alvás után, hogy azután a délnek tartó buszon folytassák mindezt valamivel kényelmetlenebb testhelyzetben. A monoton alföld után üdítőleg hatottak ránk az Appenninek közé begyűrűző autópálya mérnöki vívmányai; a szédítő mélység felett átívelő völgyhidak, valamint az azokat váltó alagutak látványa. És a táj!

Az ördög konyhájában

A kora délutáni órákban közelítettük meg Campania tartomány székhelyét, a híres-neves Nápolyt. A nagyvárost elkerülő körgyűrűn nyugat felé, a Flegrei-mezők irányába haladtunk. A 150 négyzetkilométeres területen tűzhányók sokasága található. Számos vulkáni kúp, kráterek és kalderák csoportosulása (közel ötven kitörési pont ismert). A vulkánok közül kétségkívül a Pozzuoli szomszédságában található Szolfatára krátere a legismertebb, ezért mi is ide igyekeztünk. Ennek persze egyéb oka is volt. A szálláshelyül szolgáló kempinget az 500 méter átmérőjű kráter belsejében, a ma is aktív szolfatárák és mofetták (az utóvulkánosság állapotának félreérthetetlen tünetei) közvetlen szomszédságában alakították ki. A kénes gázkifúvás jelensége a kráter után kapta a nevét, hasonlóképp mint maga a vulkánosság a Lipari-szigeteki Vulcanóról.

A vulkanológiával ismerkedők számára aligha képzelhető el megfelelőbb kezdet, mint egy „igazi” vulkán megérintése, jelenségeinek közvetlen megtapasztalása. A kemping fákkal, bokrokkal szegélyezett határain túl, szálláshelyünktől mindössze 50(!) méterre a kies környezetet kietlen táj váltja föl, ahol a kénes gázok süvítése, időszakos pocsolyák bugyborékolása mutatja a pokoli erők és kifogyhatatlan energiák jelenlétét.

A szolfatárák záptojásra emlékeztető szaga a kén-hidrogén nagy koncentrációjának köszönhető, de a kürtőkből kiáramló gázokból például arzén- és higany-szulfid is kimutatható. A leghíresebb képződmény a Bocca Grande (Nagy Száj), melyből évszázadok óta változatlan intenzitással 160 °C-os hőmérsékletű, vízgőzzel elegyedett gáz tör fel. A kitörés megfigyelése nagyjából hasonló élményt ad, mint egy eltört vezetékből süvítő gázömlés látványa. Valljuk be, azért a szolfatára jelensége sokkal tetszetősebb, mert a gázokból kiváló vegyületek pazar színekben mutatkoznak.

A Szolfatára kráterét járva egyéb tényező is hamar feltűnik a szemlélődőnek. A lábunk alatt meleg, sőt néhol forró a gázok által elmállasztott talaj, ezért könnyen megbánhatja az, aki csak vékony talpú papucsban sétál be ide. A kráter belsejében látható dombok és mélyedések a belső erők hatására születtek. Néhol az aljzat megemelkedett, másutt besüppedt, beszakadt. A talajszint váltakozása napjainkban is megtapasztalható, és nemcsak itt, hanem Pozzuoli más részein is.

A kráter aljzatának magas hőmérsékletét, ha szemfülesek vagyunk, a saját hasznunkra is fordíthatjuk. Miután az egyik dombocska hűvösebb kérgét megbontottuk, a geológuskalapáccsal mélyített üregek valóságos főzőlyukakká váltak. Ezekbe csak bele kellett helyezni a konzerveket, s az étel néhány perc múlva fogyaszthatóvá vált. Kellemes esti program volt a szabadtéri főzés e rendhagyó formája.

Ismerkedés múlttal és jelennel a Vezúvon

Pozzuoli Szolfatárájának bejárása után a Nápolyi-öböl túloldalán fenségesen trónoló hegyóriásra készültünk. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy immáron hatodik alkalommal szervezhettem túrát a Vezúvra, de legfőképpen azért, mert mindig adódott valami az életemben, ami ezt különösen indokolttá tette. Elsősorban persze az érdeklődők társasága motivált, de előfordult, hogy „önző” érdekek is szerepet játszottak ebben. Még tavaly kért fel az egyik hazai könyvkiadó az elismert amerikai törvényszéki antropológus Charles Pellegrino könyvének - A Vezúv kísértetei (magyar nyelven megjelenik 2006 novemberében) - szakmai lektorálására. A könyvben leírtak néhány, a tűzhányó kapcsán ismert tényt teljesen új, izgalmas megközelítésben mutatnak be, és ez még inkább felkeltette egyébként sem lankadó érdeklődésemet.

Miközben a hegy oldalán meredeken szerpentinező autóúton emelkedtünk, egyre jobban kitárult alattunk a táj, pazar rálátást biztosítva a Vezúv jelenlegi kúpját övező kalderára (Monte Somma), valamint a lábát nyaldosó tengerre, bennük Ischia, Procida és Capri szigetére, és nem utolsó sorban a Nápoly nevével egybemosódó, gigászi urbánus tömörülésre. Persze ez utóbbi cseppet sem nevezhető idillikusnak, főleg az alattunk elterülő, és az agglomerációt betakaró szürkés szmogréteg láttán.

A kráter megtekintése előtt, egy kedves meghívásnak tettünk eleget, az egykori Vulkanológiai Obszervatóriumot kerestük fel. A XIX. században létesített épületegyüttes, melynek legismertebb igazgatója a szeizmológus Giuseppe Mercalli volt, a Vezúv oldalában, a felvezető autóút mentén található. Turisták és kutatók számára egyaránt ajánlatos betérni ide, ugyanis nemcsak a Vezúv működéséről, geológiájáról kaphatunk átfogó képet, hanem a földrengéstan tudományának fejlődéséről is. Az intézetben berendezett múzeumban számítógépes szimulációk, ábrák, fényképek szakkönyvek és a különböző kitörésekből származó kőzetek lehetnek a segítségünkre az ismeretek elsajátításában, de a földrengés- regisztráló berendezések tárlata is rendhagyó és kihagyhatatlan.

A múzeumi tárlatvezetés után a megközelítőleg 1260 méterre magasodó kráter peremére kapaszkodtunk. Mindezt egyszerű turistaként, a kráter tövében lévő parkolóból tettük. Rajtunk kívül még vagy négy-ötszázan váltottak jegyet ezen a május végi délutánon, hogy néhány százméteres sétával bejárják mindazt, amit kb. 7 euró fejében bárki megtehet. Sajnos a körtúra lehetőségét az igazgatóság szigorú engedélyhez kötötte, s mivel az eddigi években erre nem volt szükségünk, nem is kértük meg előre. Legalábbis az elektronikus úton küldött levelünket nem tekintették hivatalos kérelemnek. Bízunk abban, hogy ez a szigorítás, melyre a segítségünkre siető túravezető sem tudott elfogadható magyarázatot adni, csak átmeneti lesz, s később a szakmai csoportoknak minden segítséget megadnak úgy, ahogy ezt az elmúlt években tették.

A kb. 800 méter átmérőjű, és 330 méter mély katlan azért a turistaútról is jól megfigyelhető. Persze semmi sem helyettesítheti a kráterbe történő leereszkedést, ami egy egészen különleges perspektívát eredményez (hat évvel ezelőtti krátertúránkról a Mount Everest magazin - Kornétás Kiadó - 2002. júliusi számában írtunk). Látványosak a legutóbbi, 1944-ben lezajlott kitörésnek a nyomai. A robbanás kiszakított egy hatalmas darabot a hegy pereméből, mely apróra őrölt vulkáni porként hullott vissza a környező területekre. A kráter falában ugyanakkor rendkívül jól feltárult a tűzhányó rétegvulkáni szerkezete, mely a hullott piroklasztikum és a láva váltakozó rétegeiből áll. A bazaltos láva hatalmas instabil blokkokat alkot, ezekből - a hőmérséklet-ingadozás hatására - folyamatosan szakadoznak le kisebb-nagyobb darabok. Az 1944-es lávaár a jelenlegi kúp és az azt gyűrűszerűen övező kaldera (Monte Somma) közötti völgyben (Valle dell’ Inferno) haladt. A lávafolyam szürke sávja ma is jól kivehető, jóllehet a növényzet az elmúlt 60 év során jelentős területet visszahódított már magának.

A Vezúv története maga a kiszámíthatatlanság, s bár hosszú időn keresztül hajlamos nyugalmasnak, barátságosnak mutatkozni, rendkívül robbanékony természetéről sem szabad megfeledkeznünk. Az emlékezéshez nagy segítséget nyújt az ókorban élt ifjabb Plinius, aki barátjához Tacitushoz írott leveleiben a Vezúv 79. évi vulkánkitörésének részleteit taglalja, a világtörténelem első hiteles beszámolóját nyújtva egy tűzhányó aktivitásáról. Cseppet sem leértékelendőbbek Sir William Hamilton 1766-67-ban írott tudósításai sem, melyeket olvasva szintúgy beleborzongunk az események felidézésébe.

A 79. évi kataklizmát több évszázadnyi szünet előzte meg, de a hasonlóan erőteljes 1631-es kitörés is hosszú nyugalmas időszak után következett be. Ahogy múltak az évek, évtizedek, és évszázadok, a vulkáni működés ciklikusságának teljesen szabálytalan görbéje rajzolódott ki. Következtetéseket, s legfőképpen a jövőre vonatkozó pontos előrejelzéseket emiatt lehetetlenség tenni. Jóslásokba persze bocsátkozhatunk, de annak meg semmi értelme.

Lieber Tamás

 
 

© 1999-2006 BEBTE www.bebte.hu