Mi történt 79 augusztusában a Vezúvon?

Ifjabb Plinius és mások beszámolói szerint, valamint a Pompejiben és Herculaneumban végzett kiterjedt geológiai és régészeti munkálatok nyomán lehetőség nyílt a kitörés pontos rekonstruálásra. E forrásokból egy óriási kataklizma tárul elénk, s az erupció – melynek magnitúdója nyolcszorosan haladja meg a Mount St. Helensét [1980-as kitörés] – közel 200 négyzetkilométernyi területet borított el hamuval és horzsakővel. Ám ami igazán halálossá és végzetessé tette ezt a kitörést, az a 25 kilométer magas hamu- és gázoszlop összeomlása volt, melynek anyaga visszahullott a felszínre és féltucatnyi izzófelhőt indított el. Ezek legalább 3500 embert öltek meg és végigszáguldottak a Nápolyi-öblön egészen Misenumig.

A körülbelül ötezres lélekszámú Herculaneum 6-7 kilométerre feküdt a Vezúvtól a Nápolyi-öböl partvidékén. Augusztus 25-én, nem sokkal éjfél után a vulkán kitörését követő hatalmas esőzések révén, a lehullott víz összekeveredett a hegy oldalában lerakódott finom vulkáni poranyaggal, illetve törmelékkel, és iszapos zagyárként zúdult rá a településre. A forró iszap magát a várost teljesen betemette, és elzárta a külvilágtól.

Pompejinek, ennek a Vezúvtól 10 kilométerre fekvő virágzó városnak a húszezer lakosa még többet szenvedett. Mivel a kitörés 24-én reggel kezdődött, hamu, horzsakő és lapilli hullott és rakódott le a házakra, az üzletekre, a templomokra, a fürdőkre, az amfiteátrumokra és a város kövezett utcáira. A beroskadó háztetők sok áldozatot szedtek. Az állandó sötétségben és a folyamatos földmozgások közepette a lakók kelet felé menekültek. Augusztus 25-én reggel fél nyolc körül a várost már 2 méter vastagságú horzsakő és hamu borította. Ekkor egy izzófelhő indult meg a Vezúv lejtőin lefelé. A felhő keresztülszáguldott Pompejin, és legalább kétezer embert fojtott meg vagy égetett halálra. A hamuhullások és legalább egy izzófelhő anyaga betakarta a lakókat és mintegy 4 méter vastag vulkáni törmelékkel fedte be a várost.

A kő- és hamuréteg alatt megőrződve a város és az áldozatok 1700 évig feküdtek betakarva. A XVII. században már végeztek elszórt ásatásokat a vidéken, de csak a XIX. század közepe táján egy olasz archeológus, Giuseppe Fiorelli fedezte föl mindazt, ahogyan manapság Pompeji a legtöbb ember képzeletében megjelenik. Az idők folyamán megszilárdult finomszemcsés hamu alatt az áldozatok teteme lebomlott és üreget hagyott maga után. Fiorelli ezeket az üregeket gipszel öntötte ki, lefejtette róluk a hamuréteget, és az egykori holttestek alakját kapta meg. A mai Pompejiben az izzófelhő okozta haláltusa jelei mindenütt szemel láthatóak: két fiú felemeli a kezét, egy kutya pórázra kötve, egy asszony, amint kendőt szorít az ara elé, egy tizennyolc tagú család, szétszórva egy villában.

Ama hajdani kitörés borzalmainak egy másik bizonyítékát ifjabb Plinius hagyta az utókorra. Távol a Vezúv kráterétől ő, anyja és Misenum lakossága azt hitte, eljött a világvége, amint az izzófelhő a Nápolyi-öböl fölött mintegy 30 kilométert megtéve a városuk felé tartott. A kataklizma leírását augusztus 25-e hajnalán kezdi, amikor Misenumot egy hamufelhő takarta be, földrengések rázták meg a házakat, és a megrémült lakók északnyugat felé menekültek. Tacitsunak írott levele a vulkanológiai történetének egyik legalaposabb darabja. A tizenhét éves ifjút bízvást tekinthetjük egy izzófelhő legkorábbi szemtanújának, de röviden azt is leírta, hogyan nyomult előre, illetve húzódott vissza a tenger a cunamik hatására [lásd Plinius levelei].

Ifjabb Plinius és anyja életben maradtak, akárcsak Misenum lakóinak többsége, mivel az izzófelhő sokat veszített erejéből a Vezúvtól idáig tartó mintegy 30 kilométeres útján. Ifjabb Plinius nagybátyja néhány órával korábban, a Nápolyi-öböl partján halt meg.

Az elmúlt csaknem két évezredben, Pompeji pusztulása óta a Vezúv még mindig minden más vulkánnál jobban elbűvöli a nyugati világot. Kedvező földrajzi helyzete, gyakori és nemritkán látványos kitörései, a Nápolyi-öböl fölé magasodó, szemet gyönyörködtető kúpja, hatása a XIX. és XX. századi Európa életére és nem utolsósorban az állandó veszély, amit erre a sűrűn lakott vidékre jelent – mindezek együtt hozzájárultak ahhoz, hogy ráirányuljon a közfigyelem.

(Stanley Williams – Fen Montaigne: A Galeras kitörése –
Vince Kiadó Kft, 2002.)

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu