Város a hamu alatt - Pompei felfedezése és feltárása

VÁROS A HAMU ALATT
Pompei felfedezése és feltárása

Soha, egyetlen vulkánkitörés sem volt annyira beszédtéma, mint a Vezúv majd kétezer évvel ezelőtt, 79-ben bekövetkező erupciója. Persze az események jelentőségét jóval később fogta csak fel a tudomány, több mint másfél évezreddel később, amikor a vulkáni hamu alól letűnt virágzó korok emlékei emelkedtek a felszínre.

Nincs az az általános iskolát végzett ember, aki ne hallott volna a híres eltemetett városról Pompeiról vagy Pompejiról (mindkét írásmóddal gyakorta találkozhatunk). Persze nem "ő" volt az egyetlen vesztese a hírhedt kitörésnek, hiszen Herculaneum és Stabiae sem kevésbé érdektelen. Nagyságát és emlékeinek sokszínűségét tekintve azonban Pompei elsősége vitathatatlan.

A hegyi beszéd

Ma már tudománytörténeti érdekesség, hogy a számunkra óriási jelentőséggel bíró egykori városok sokáig feledésbe merültek, és feltárásuk is a véletlennek köszönhető. Ám napvilágra kerülésük, azzal, hogy korhű képet adtak a római kor emberének szokásairól, kultúrájáról, felbecsülhetetlen értékű kincset szolgáltatott a tudomány számára.

A 79-es kitörést követően a betemetett városokról elég gyorsan elfelejtkeztek, még csak azt sem tudták, hogy pontosan hol álltak ezek a városok. Az első leletekre 1628 körül talált rá Domenico Fontana építész, aki a Sarno folyó vizét hasznosítandó, vízvezeték építésébe kezdett. Ekkor még csak néhány rom került elő, de már ez is felkeltette a tudósok érdeklődését. Azonban ennek ellenére is csak egy évszázaddal később kezdődött el Herculaneum, és még 10 évvel később Pompei feltárása, amelyet III. Bourbon Károly rendelt el.

Pompei ásatásokat tehát 1748 körül kezdték el, miután a környékbeliek fellelkesedtek a Herculaneumban talált leletektől. Először kisgyerekek és rabok kezdték el a kutatásokat meghatározott cél és módszer nélkül. Az ekkori dokumentáció még csak a kiásott tárgyak lerajzolására korlátozódott és a lelet semmilyen adatát sem jegyezték fel.

A kor emberét csak a megtalált tárgyak érdekelték, amelyeket vagy múzeumokba szállítottak, vagy a főúri palotákat díszítették velük. A kiásott épületekkel többé nem foglalkoztak, azokat ott hagyták, kitéve az időjárás viszontagságainak.

A francia forradalom kitörésével csökkent az érdeklődés, de pár évvel később még nagyobb erővel tört fel a lelkesedés, elsősorban a kézművesség iránt. Ekkor már az is a kutatás szempontja volt, hogy meghatározzák a teljes város területét, hogy annak tényleges kiterjedését. A tárgyak iránt lelkesedés tehát átváltott az építészet és a városrendezés iránti érdeklődésbe.

Az olasz állam születésekor, 1861-ben az uralkodók azonnal megláttak az eltemetett városokban rejlő értéket. A király elrendelte, hogy kezdjenek hozzá a szisztematikus feltárásokhoz. Az ásatások és ötszáz munkás felügyeletével Giuseppe Fiorellit bízta meg. Fiorelli legelőször régiókra osztotta fel a várost és minden házat beszámozott. Az ásatásokról jegyzőkönyvet vezetett, meghatározta a leletek helyzetét, nyilvántartásba vette a tárgyakat. Mellesleg az ő általa használt módszert mind a mai napig alkalmazzák. Fiorelli tudományos módszert dolgozott ki, az ő nevéhez fűződik többek között az az újítás is, hogy gipsszel töltötte ki azokat az üregeket, amelyeket az áldozatok teste körül megszilárdult hamu hozott létre. Ezek a kiöntött üregek az emberi testeknek haláluk pillanatát megörökítő lenyomatai voltak, így drámaian tükrözik utolsó pillanataikat. Miután a gipsz megszilárdult, lefejtették róla a hamuréteget, így visszakapták az emberi testek formáit.

Áldozat

Fiorelli munkássága idején szüntették meg azt a gyakorlatot is, hogy a tárgyakat elvigyék arról a helyről, ahol fellelték őket. A képek és a mozaikok nagy részét a helyén hagyták, a kiásott házakat pedig tetővel fedték be, hogy így óvják meg azokat a pusztulástól. A XIX. század vége hozta a legnagyobb eredményeket a feltárásban. Az ásatásokat több irányba is kibővítették, ennek köszönhetően jó néhány ház került felszínre. Ezeket az épületeket természetesen rendbe hozták, falfestményeiket a helyszínen restaurálták.

Az utóbbi néhány évtizedben az állagmegóvás került előtérbe, amely a legfontosabb cél ennél a világon egyedülálló helynél.

Háttér

A Vezúv 79. augusztusi kitörésének folyamata ifjabb Plinius Tacitushoz írott leveleiből jól rekonstruálható. Körülbelül 800 évnyi szünet után, hatalmas robbanás rázta meg a vulkán csúcsrégióját. A kráter összeomlott, a hegy magassága közel 400 méterrel megkisebbedett. A levegőbe került irdatlan mennyiségű poranyag, mely a hegy csúcsának felrobbanásakor keletkezett, néhány nap alatt visszahullott a környékre. Részben ez temette be az egykoron virágzó, 20 ezres kikötővárost Pompeit. Az emberek halálát azonban minden bizonnyal az a tüzes áradat (izzófelhő), okozta, amely a leomló kitörési felhőből keletkezett. A hegy oldalán több száz kilométeres sebességgel lerohanó, 900 °C-os gáz- és törmelékáradat esélyt sem adott az útjába kerülő embereknek a túlélésre. A villámgyorsan bekövetkező halálról jól árulkodnak az áldozatok hirtelen mozdulatai. A por- (vagy hamu-) hullást igen heves esőzés követte (amit a magasabb légrétegekbe került por váltott ki, mivel a parányi porszemcsékre kicsapódott a levegőben lévő vízgőz). A lezúduló csapadék a várost 6-8 méter vastagon betemető hamuréteget betonkeménységűre tömörítette. A betemetett emberi és állati testek lágyrészei idővel elrothadtak, helyükön üregek maradtak. Fiorelli ezeket öntötte ki gipszel, és így kapta vissza az egykori áldozatok három dimenziós "makettjeit".

Érdi-Krausz Erika - Lieber Tamás

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu