A Földközi-tenger "világítótornya"

A FÖLDKÖZI-TENGER VILÁGÍTÓTORNYA

Hajónk késő este indul a Nápolyi-öbölből az Eoli-szigetek felé. Ezek a szigetek mind Vulcanus isten birodalmához tartoznak. Többségük - s köztük a névadó római isten szűkebb pátriája - a Vulcano - is ezer méteres vízmélységből nőtt a víztükör fölé a geológiai közelmúlt utolsó néhány millió éve alatt. Köztük vannak aktívabbak és csendesebbek. A fehér kőfejtőiről messziről felismerhető Lipari például jó száz éve hallgat. Az egykor izzó vulkáni por vastag rétegben halmozódott fel az óriási kitörések során. A vulkáni kőzetek egyik típusát éppen e szigetről nevezték el liparitnak a geológusok.

A kedvelt építőkő bányászata miatt a sziget lassan, de biztosan fogyatkozik, Másutt viszont a Tirrén-tenger hullámverése vállalta magára a szigetek pusztítását. Néhol már csak az egykori kürtőkitöltés kemény lávakőzete mered sziklaroncsként a tenger színe fölé.

A hajó fedélzetéről pirkadatkor pillantjuk meg célpontunkat, a Strombolit. A 12 km2 alapterületű vulkán szemmel láthatóan működik. Csúcsa felett kisebb-nagyobb gőzfelhők jelennek meg időről időre. A robbanások hangja láthatóan nem zavarja a halászokat, akik már ilyenkor kint serénykednek a parton.

Gyermekkoruktól megszokták a közeli veszélyforrást. Bíznak a vulkánban, a Stromboli ugyanis állandóan, de eléggé kiszámítható módon működik. Néha azonban ez a "megbízható" tűzhányó is produkált meglepetéseket. Így például 1930-ban tonnányi kőtömbök hullottak a halászok házaira, és a parton két és fél méter magas szőkőár söpört végig. 1971-ben izzó lávabombák borították lángba a sziget vegetációját. Akkor szóba került a lakosság áttelepítése is. De a halászcsaládok ragaszkodnak ősi életterükhöz, végzik mindennapi munkájukat a veszélyes hegy tövében. A kisebb salakszemeket, lapilliket gyakran ma is tengerig sodorja a szél, s fekete bazaltsziklák tanúsítják: a régebbi időben egyes lávafolyamok egészen a tengerig eljutottak.

A tengerparttól jó kétórányi kapaszkodás után jutunk a Stromboli csúcsrégiójába, valamivel magasabbra, mint a jelenleg működő kráterek szintje. Az ösvény a Sciara del Fuocónak nevezett félelmetes lávalejtő peremén kanyarog. 1930-ban ezen a természetes csúszdán indult meg az izzó lávabombákból álló, 10 méter vastagságú lavina a tenger felé. A másodpercenként 20-25 méteres sebességgel alázúduló tüzes áradat akkor három ember halálát okozta.

A robbanások erősödő hangja néha már megállásra késztet. A krátert eltakarja a sűrű gőz, csak oldalában virítanak nagy sárga kénfoltok. A kén a fumaroláknak nevezett gőzszivárgásokból csapódik ki a lávabombák felszínére. A gőzfelhőre fantasztikus szivárvány spektruma vetül. A gőz között - alig felismerhetően - vulkáni por kavarog, a mérges, maró gázok szagát felénk hozza a szél. A lábunk előtt heverő csavarodott bombák arról árulkodnak, hogy még izzó állapotban repültek a magasba, majd forogva placcsantak le a lejtőre. A bombák tele vannak likacsokkal, üregekkel, ez a gőzök, gázok következménye.

A gőzfelhők között először pillantjuk meg a kráter szélső, izzó lávatornyát. A Cimának nevezett ősi, közel 900 méterre magasodó vulkáni kúpnak az oldalából nőttek ki az új kitörési központok. A sűrű, szinte állandó gőzrobbanások repítik magasba az izzó lávafoszlányokat, amelyek látszólag méltóságteljes lassúsággal zuhannak vissza a kráter oldalára. Néha sivító hangok hallatszanak, mintha lökhajtásos repülőgéptől származnának. Ezt valószínűleg a feltörő hidrogéngáz okozza, amely a levegővel keveredve robban. A felfelé gomolygó fehér gőzből furcsa karikák alakulnak ki és "szállnak a légben", egyre magasabbra.

November lévén melegen öltözve indultunk a tűzhányó megfigyelésére. A Stromboli afféle geológiai modell, az évszázadok óta többé-kevésbé folyamatosan és azonos jelleggel működő vulkánok mintaképe. Éppen megbízhatósága miatt nevezték el a Földközi-tenger világítótornyának. A csúcsról aláereszkedve pillantjuk meg a kráter belső falát. A legkellemetlenebb a szemet, orrot maró, mérgező gázokkal telített gőz állandó rohama. Figyelnünk kell miden robbanásra, mert erős a szél, amely a bombákat oldalirányban messze eltérítheti, és ezeket a gőz miatt csak az utolsó pillanatban vesszük észre.

Nem véletlen, hogy a Homérosz által emlegetett bolygó sziklákat a geológusok többsége a Strombolival azonosítja, hisz mit is írt a költő az Odüsszeiában? "Errefelé meredek sziklák peremére csapódik kékszemű Aphrodité nagy hulláma zubogva; tudd: ezeket bolygó szikláknak hívja a boldog isten mind. S a madár sem száll el arra nyugodtan, még a galambok sem. Ha repülnek ambrósziával Zeuszhoz, mert őket sima szikla ragadja magához folyton, s Zeusz atya küld újat, pótolni a számuk. Onnan még sohasem szabadult meg bárka, ha arra tévedt, ám a hajó fáit s tetemét a hajósnak mind tovahordja vészteli láng viharával a hullám." S hogy még egyértelműbb legyen, Homérosz így folytatja Odüsszeusz kalandjait: "És miután elhagytuk a földet, láttam azonnal füstöt, s nagy hullámot, zúgás ért a fülembe. Megrémültek mind, kiesett a lapát kezükből."

Ahogy besötétedik, fantasztikus tűzijátéknak lehetünk szemtanúi. Négy különböző kitörési központból törnek magasra a lángnyelvek, eltérő ritmussal, eltérő energiával. Furcsa dolog arra gondolni, hogy ezt a geológiai tűzijátékot az afrikai aljzat megolvadása okozza.

(Juhász Árpád – Juhász Erika:
Hegyek ormán – tengerek mélyén –
Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest, 1993.)

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu