Trópusi varázslat - Ismerkedés Salina szigetével

TRÓPUSI VARÁZSLAT
Ismerkedés Salina szigetével
(A cikk rövidített változata megjelent a HTM (Hegyisport és Turista Magazin) 2006. szeptemberi számában)

Majd egy tucatszor utaztunk már el mellette. Szabályos, meredek vulkáni kúpjai (mert hogy kettő van belőle) mindig is hívogatóan hatottak ránk, azonban a közeli aktív tűzhányók miatt valahogy mégsem tekintettük azokat célpontnak. Idén rá kellett jönnünk, hogy ez bizony hiba volt.

A hét nagyobb szárazulatból, és számtalan kisebb szirtből álló Eoli-szigetek (melyet a hazai térképek és útleírások a legnagyobb sziget nevéből eredeztetve Lipari-szigeteknek neveznek), egy körülbelül 200 kilométer hosszú, többnyire tenger alatt elhelyezkedő vulkanikus ív részei.

A szigeteket Szicíliától északra találjuk, megközelítésük Palermo, Cefalú, Milazzo és Messina, valamint a dél-olaszországi Nápoly felől egyaránt lehetséges. A legrövidebb a távolság Milazzótól, ahol ebből adódóan tán a legolcsóbb hajójegy váltható meg a szigetek bármelyikére. Innen a legközelebb lévő Vulcano komppal közel két óra, szárnyashajóval pedig negyven perc alatt érhető el.

Egy pihenőnap alternatívája

Csapatunkkal június elején érkeztünk meg szokásos Lipari-szigeteki bázisunkra, Vulcanora. Nem kevesebb, mint négy napra rendezkedtünk be a szerencsénkre ilyenkor még csak néhány vendéget magáénak tudó Togo-togo kempingben.

A sziget vulkanikus jelenségeivel való ismerkedés után, de még az igazán nagy falatnak számító Stromboli előtt, pihenőnapot iktattunk be programunkba, bár jól tudtuk, hogy ez számunkra nem a tengerparti sütkérezést fogja jelenteni.

Voltak, akik lazításként búvártúrára indultak a szomszédos Liparihoz, mások újfent Vulcano kráterperemére kapaszkodtak fel, de olyanok is akadtak, akik robogót bérelve a sziget kevésbé ismert részeit derítették fel. Magam erre a napra a kb. 6 kilométerre lévő Salinát, az általunk korábban még sohasem látogatott szigetet választottam túracélként. A kirándulásra öt társam kísért el.

Nem sok híja volt, hogy a túrának még a kezdete előtt vége szakad, ugyanis a Salinára tartó hajót majdnem sikerült lekésnünk. Szerencsénkre ez nem történt meg, sőt bő egy óra múltán már a barátságos sziget fővárosának számító S. Marina térköves utcácskáit koptattuk. A szigetről rendelkezésünkre álló turistatérkép (Kompass [693] 1:25 000) bár néhány apró pontatlanságot felfedeztünk rajta, alapjában véve jó tájékoztatást nyújtott a csupán 26,8 km2-es szigetet behálózó turistautakról.

Számunkra természetes volt, hogy ha már eljutottunk ide, Salina legmagasabb pontját célozzuk meg, amely egyben az egész szigetcsoport teteje is. Az útleírás három órára taksálta a Monte Felci (962 méter) peremének elérését (ugyebár a tengerszintről), amit a helyi zöldséges fiú is megerősített. Nagyjából be tudtuk időzíteni visszaérkezésünket, és kiválaszthattuk a „hazainduló” hajót is. Míg két „lányunk” időtöltésként a városka, valamint a közeli sólepárló (Laghetto) megtekintését választotta, négyen a nyugati irányban magasodó csúcs felé indultunk.

S. Marinát keleti irányból a Tirrén-tenger, északról Capo, délről pedig Lingua falvak határolják, ezért a település csakis nyugati irányban, a meredeken emelkedő Castagno-, valamint a Batana-völgy felé terjeszkedhet, de itt is csak addig, amíg a meredek sziklaletörések ezt engedik. Természetesen a mérnökök minden talpalatnyi helyet hasznosítanak, következésképp az utcákat és házakat lépcsőzetesen egymás fölé építik. Az e fajta - hegy felé történő - építkezés előnyeit mi is kihasználhatjuk, ugyanis a kezdeti, körülbelül 100 méternyi szintet a város kellemesen hűs sikátorain, lépcsőin tehetjük meg.

Fél órás sétával értünk ki a hozzávetőleg ezres lélekszámú kikötővárosból (ez a mi fogalmaink szerint legfeljebb kisközség lehetne; az egész szigetet mindössze 2500 fő lakja). A közeli kőbányáig, ahol vélhetően az építkezések alapanyagát, a szigetet is részben felépítő bazaltot fejtik, jó minőségű, de már földes út vezet. Út közben több helyütt is szemügyre vehetjük az időszakos vízfolyások által mélyített, a csúcsról sugárirányban lefutó völgyeket, amelyek oldalában a tulajdonképpeni rétegvulkáni felépítmény alkotóelemei - lávapadok és tufarétegek - kerültek a felszínre.

Sajnos az egyik legfőbb civilizációs ártalom Salinát sem kerülte el. A város határában tornyosuló szeméthegyeket próbáltuk nem észre venni, de a tudat így is lehangoló volt. Szerencsére az út néhány száz méter múltán egy embernyi csapássá szűkül, ahová már nem juthat el autó, így a szemét sem.

Vulkán zöld köntösben

A jól karbantartott, helyenként tájba illő fakorláttal szegélyezett ösvény erdős és ligetes részeken vezetett át, miközben emelkedett ugyan, de előzetes számításainkhoz képest nem eléggé. Jóllehet már egy jó órája gyalogoltunk, GPS-ünk mégsem mutatta az előre kalkulált szintet. Sejtettük, hogy ennek „böjtje” lesz. Ha valóban három óra alatt akarjuk elérni a Monte Felci tetejét, vagy rohannunk kell majd, vagy hamarosan nagyon meredekké válik az út.

A völgy, melyben kezdetben haladtunk, egyre szélesebbé vált. Hátrafordulva tekintetünket a tenger kékje vonzotta, melyben parányi szigetként körvonalazódott következő napi úti célunk, az éppen gázfelhőt eregető Stromboli.

Miután rövidesen kiértünk a völgy tetejére, kies táj képe tárult szemünk elé. Az ösvény páfrányok erdejébe veszett. A párás környezetet kedvelő növényzet láttán, melyhez a fülledt meleg is társult, néhány percre a trópusokon érezhettük magunkat. Annak ellenére, hogy vulkanikus hegyen jártunk, ezt egy kis időre elfelejthettük. Bármerre fordultunk, dús aljnövényzet, vagy éppen sűrű erdőség látszott, melyekből helyenként kis „ablakokban” át a tenger és a környező szigetek is megmutatkoztak.

Az út, ahogy sejtettük, csakugyan meredekké vált, s szerpentinezve, rövid távon már jelentős szinteket nyertünk. Kezdett hihetővé válni a három órás menetidő. A „trópusi vadon” hősége enyhült a magasabb régiók sűrű erdeiben (lombhullató és örökzöld fajok elegye). Igazán kellemes volt az út az árnyas fák tövében. 800 méteres magasságban ösvényünk egy szélesebb, és mint később kiderült, forgalmasabb turistaútba torkollott. Valószínűsítettük, hogy a csúcsot többnyire a nyugati oldalról, eleve magasabb szintről indulva, Leni, illetve Valdichiesa felől közelítik meg a kirándulók.

Az utolsó 160 méter megtétele a korábbiakhoz képest már gyerekjáték volt. De az igazi látványosság még csak ekkor következett. Nyugatra a Porri hegy (860 méter) szabályos vulkáni kúpja, mögötte - már különálló szigetekként - Filicudi, majd Alicudi látszott. E két utóbbi sziget érdekessége, hogy míg Filicudi a maga 1 millió évével a Lipari-szigetek legöregebbje, a mögötte kiemelkedő Alicudi viszont a legfiatalabb, kora „csak” 90 ezer év Hozzájuk képest Salina középkorú, kialakulása 430 ezer évvel ezelőtt ment végbe. Legutóbbi kitöréséről nincs adatunk, de a Monte Porri, kúpjának szabályossága alapján feltételezhetően néhány ezer éve még működött. A Monte Felci krátere jóval régebbi kitörést feltételez, hiszen a kráterperem szinte teljesen erodálódott, elveszítve jellegzetességét. Maga a kráter is nagyrészt feltöltődött és erőteljesen erdősült.

Felfelé vezető útunk a Monte Felci peremén ért véget. Elértük hát a Lipari-szigetek tetejét. Innen - 962 méteres magasságból - majdnem teljes körpanoráma élvezhető, a bökkenő csak egy északi "bukkanó", a 854 méterig emelkedő Monte Rivi.

A körülbelül 20 méter széles kráterperemen pihenőt létesítettek, ahol szerencsére mindenféle szolgáltatás nélkül, csupán padok és asztalok várják a a hegy megmászóit. Itt mi is elfogyasztottuk uzsonnánkat, majd komótosan leereszkedtünk a hegyről.

Salina megmászását a fent leírt útvonalon csak ajánlani tudom mindazoknak, akik szeretik a csendes, gondolkodásra, elmélkedésre alkalmas, a nagyvilági zajoktól, nyüzsgéstől mentes helyeket. Bár mi magunk a nyár elején jártunk itt, miden jel arra mutatott, hogy nagy tömegekkel máskor sem kell számolni, hiszen Vulcano és Stromboli mellett Salinára már keveseknek futja az idejéből. Talán a sokadik lipari-szigeteki út során dönt úgy ez ember, hogy kipipálja a hiányzó láncszemeket. Az viszont biztos, hogy ha valaki nekem már évekkel ezelőtt mesél erről a szigetről, akkor nem várok 2006-ig.

Lieber Tamás

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu