Haroun Tazieff a Stromboliról

Sokat álmodoztam már a Stromboliról, mielőtt 1949-ben először meglátogathattam. Számomra ez volt a tipikus tűzhányó; különböző leírásokat olvastam előzőleg róla, és azt gondoltam, hogy ez az állandó működésben lévő tűzhányó a természet legtökéletesebb laboratóriuma.

Ami azt illeti, csalódtam. Nem mintha a tűzhányó állandó kitöréseinek látványa nem felelt volna meg várakozásaimnak, mert a Strombolit kutatva jöttem rá arra, hogy nem elég megfigyelni egy tűzhányót, amikor a vulkanizmust tanulmányozzuk: ugyanis műszerek, megfigyelőállomás, specialisták csoportja nélkül aligha lehet valami olyat felfedezni, amit eddig a föld alatti mozgások területén ne ismertünk volna.

Ennek ellenére, hosszú ideje kedvencem a Stromboli, és gyakran visszatértem oda. Meg kell mondani, hogy a tűzhányó játéka izgatott: izgatott, hogy láthassam, mi történik a mélyben, amikor a vulkáni tevékenység tetőpontján van.

Nemrég olvastam, amit a XVIII. század végén Spallanzani, az első felfedező írt a Stromboliról: „…A kráter egy bizonyos magasságig lángba borított folyékony anyaggal töltődik fel, hasonló az az olvadt bronzhoz: ez maga a láva, amelyet két nagyon is különböző erő mozgat, az egyik irányban körkörös, kavargó, zajos a belső mozgás; míg a másik erő felemeli az izzó lávatömeget…”

Az olasz természetkutató ezt a rendkívüli színjátékot egy kis barlangból figyelte meg, amely a visszahullott vulkáni bombák elől menedéke is volt. Már a Stromboli kráterénél tett első látogatásomkor észrevettem, hogy Spallanzani óta a feltételek megváltoztak, és nem tették lehetővé, hogy az ember a kürtő mélyébe bepillanthasson. Mi tehát, társammal együtt, megkíséreltük, hogy magáig a kürtő széléig leereszkedjünk, és onnan hajoljunk a nyílás fölé. Sikerült is vállalkozásunk, de sajnos, ez hiábavaló fáradság volt: a vastag fehér füst, mely sűrű gomolyagokban szabadult ki a kürtőből, lehetetlenné tette, hogy meglássuk, mi történhet ott bent a mélyben. Az izzó kráterperemen nem tartózkodhattunk soká, mert félő volt, hogy a legközelebbi robbanás még ott talál bennünket: a Strombolin ugyanis a robbanások, szokás szerint, hirtelen, néhány perces időközökben csapnak fel.

Később visszatértem még egyszer az éjszaka folyamán. Éjszaka a gőzök kevésbé áthatolhatatlanok a szem számára, mert a Nap sugaraiban nem verődik vissza fényük: semmi külső hatás nem töri meg a láva fényét, és ha a füst rendkívül sűrű, meg lehet különböztetni az izzó magmát. De sajnos, a füst ez alkalommal is túl sűrű volt!

És ugyanez volt a helyzet a következő években is: vastag, sűrű gőzök vagy veszedelmes bombahullások megakadályoztak, hogy bármit is megkülönböztessek a Stromboli mélységeiben. Több alkalommal sikerült bejárnom – aránylag nyugodt körülmények között – a szegély teljes hosszát, amely nyugat felől veszi körül a központi kürtőt. De mindig úgy, hogy nem sikerült kíváncsiságomat kielégítenem!

A központi kürtő itt egyszersmind a legszélesebb és a legélénkebb az összes kürtő között, amelyeknek száma egyébként nagyon változó, és amelyeket általánosságban csak a Stromboli „krátere” néven emlegetünk. Azt mondom, „amit úgy szoktunk nevezni”, mert a tűzhányónak ez a jellegzetes vonása itt vagy az Izalcónál elégé különleges. Mert ha egy krátert úgy határozunk meg, hogy az „egy kúp alakú, katlanszerű vagy üst alakú süllyedék, mely a vulkáni hegy csúcsába mélyült be”, a Stromboli felső része nem felel meg pontosan e meghatározásnak: ugyanis a Stromboli krátere egy terasz, vagyis lapos tető.

E tűzhányónak a felépítése sokkal bonyolultabb, mint azt az első látásra gondolni lehetne: az utazó, aki messziről észreveszi ezt a piramist, tetején a gőzgomolyagokkal, azt hiszi, hogy a vulkáni kúp tipikus alakjával áll szemben. Ám egy alaposabb megfigyelés rávezeti, hogy a kráter, ahonnan ezeket a gőzöket kiszabadulni látja, nem is a csúcson helyezkedik el, hanem több mint száz méterrel alacsonyabb szinten (ami már jelent valamit egy 900 méter magas hegységnél). Ha még figyelmesebben nézi a tűzhányót, észreveszi, hogy ez a kráterközponton kívül, a vulkáni építmény északnyugati oldalán terül el, egy meredek, egyenletesen emelkedő lejtő fölött, ez a Sciara del Fuoco, amely láthatóan a kráter által kilövellt kőzettömegek anyagából alakult ki. Végül is, aki a szigeten hosszabb ideig tartózkodik, illetve ott alaposan körülnéz, észreveszi, hogy a sziget nagy részét borító sziklákat egészen más kőzetek alkotják, mint a működő krátertől a tengerig lefutó lejtő anyaga: az egyik andezit, a másik bazalt.

Ténylegesen a Stromboli szigete két szorosan egyesült tűzhányóból épült fel: a kettő közül az idősebb, a terjedelmesebb szó szerint az oldalában hordozza a fiatalabbat. A vízmosások mélysége, melyeket az erózió ereje vájt az öreg gúla formájú hegy kemény andezitjébe, kétség nélkül bizonyítja, sok ezer és tízezer éve elmúlt, hogy ez a történelem előtti tűzhányó kialudt. Utolsó borzalmas kitörése szétvetette a hegység teljes nyugati oldalát. Később, néhány éves, néhány évszázados vagy évezredes pihenő után a vulkáni tevékenység újra kezdetét vette. Újra megindult a vulkáni tevékenység a mély törésvonalak mentén, de ez már nem ugyanaz a tűzhányó volt: a kitörési nyílások nyugat felé tolódtak el, és a láva természete is megváltozott. A bazaltkőzet, mely lávafolyások alakjában vagy olvadt bombalövedékekként tört fel, lerakódott. E rétegek apránként feltöltötték az előző vulkán utolsó kitörésekor alakult tátongó sebeit, és így jött létre a salakból és lávából felépített meredek lejtő. Ez a Sciara del Fuoco, a tüzes sebhely, amelyen minden egyes kitörés alkalmával izzó lávatömegek áramlanak lefelé. A Sciara – a csúcsán lévő nyílásokkal – a tulajdonképpeni működő tűzhányó.

Amit a Stromboli kráterének neveznek, nem más, mint egy még fel nem töltött térség, a régi szellőzőnyílás és törés felső része, amelyet a jelenlegi tűzhányó még nem tudott teljesen betömni. Ez a különleges megjelenési forma lehetőséget biztosít a turistának, hogy a régi piramis csúcsától bepillanthasson egy füstölgő kráterba.

A Stromboli kráterét valójában csak egy gödör képviseli, és mint a többi tűzhányó nagy többségénél, az időnként szünetelő vulkáni tevékenység során állandóan salakhalmokkal töltődik fel, miközben egy szabálytalan, lapos tetővé alakul át, ahol könnyed pipálással, hol pedig skarlátvörös mennydörgéssel fel-feltörnek a vulkáni kürtő szakadékai. Amikor azt hiszi az ember, hogy lemerészkedik a kráterba, tulajdonképpen nem tesz mást, mint a régi hegy csúcsáról lemászik a jelenlegi működő vulkán lapos tetejére.

Ismeretes, hogy a homéroszi idők óta, a Stromboli néhány perces vagy félórás szünetekben, meglepő rendszerességgel lövelli fel magmaanyagát. A leggyakrabban negyedórás csend szakítja meg a „robbanásokat”. A nyílás szegélyes felett kivetett vulkáni lövedékek magasságát két fő tényező szabja meg: az a mélység, ahol a vulkáni kürtőben a láva elhelyezkedik, és a gázok hevessége, mely a lávát felnyomja. A Strombolin ez a magasság rendszerint ötven méter és háromszáz méter között váltakozik, bár akadnak a vulkáni működésnek olyan csúcspontjai, amikor a kitörő láva ezertől kétezer méter magasságig, de néha még háromezer méterig is felszökik, és az egész szigetet sziklatömbök és lapillik lepik el. Az ilyen kitörések ritkák: az utolsót 1931-ben jegyezték fel, és akkor öt falusi ember lelte halálát.

A közönséges „robbanások”, amely 200-300 méter magasba törnek fel, mindig is általánosan kráternak nevezett belső térre hullnak vissza; ez egy széles körszínházszerű terület, amelyet a történelem előtti vulkán belsejének kiemelkedése folytán egy széles törés óv meg a működő tűzhányó erejétől. Ez a különlegesség teszi lehetővé, hogy a tartózkodás a felső szegélyen egyáltalán nem veszélyes, és így nagyszerűen meg lehet a Föld tűzijátékát figyelni. Ez egyben a magyarázata is a tűzhányó turisztikai előnyeinek és népszerűségének.

Gyakran még a hegygerinc aljáig is el lehet kalandozni, amely nyugat felé hajolva a Torrione del Ponente nevű sziklás bástyánál ér véget.

Nem szakembernek azért a kráter belsejében nem nagyon ajánlatos a mászkálás. Ez egyébként egy rendkívüli világ, ahol a kilenc év alatt megismételt útjaim során mindig felfedeztem valami újat. A teraszt, amely délnyugatról északkeletre néhány száz méteren terül el, és amely jó száz méter széles lehet, olyan kőzetanyag építi fel, amely él… Repedezett, hasadozott, ahonnan olyan meleg gázok szivárognak fel, amelyek megolvasztják a szegélyt, és fehéren izzó és puha foszlányokat dobnak a magasba; a vulkáni csatornák a füstgomolyagok alatt dübörögnek; sziklatornyocskák, sziklacsúcsok jelennek meg, amelyeket az altalaj, mint egy óriási érctelér tol fel; kénes mezők törnek fel egyik nap hol itt, hol ott, hogy azután rövidesen ismét eltűnjenek, működő lávafolyások bukkannak néha elő, és a sötét és kaotikus Sciara lejtőin folynak szerteszét… Soha az életben nem találtam e kráter belsejéhez hasonlót, még a huszonnégy órai szünet utáni változások is azt látszanak bizonyítani, hogy itt valami különös jelenség élteti a vulkánt.

1957 augusztusában egymás után több napon át felmásztunk a Sciarára, és ha naponta történtek is egészen apró változások, egy lényeges jellegzetesség állandóan megmutatkozott: A „lövések”, amelyek a fő vulkáni csatornából törtek fel, nem függőleges irányúak voltak, mint rendesen, hanem ferdék, és a lövedékek általában az északkeleti negyedkörbe repültek. A kráterperem egész déli és nyugati része így elérhető volt, és mentesült a tűzhányó bombáitól. Az előző napokon két alkalommal megkockáztattam, hogy eljussak e tájékra, de anélkül, hogy egészen a nyílásig merészkedtem volna: szükségem volt némi biztonságra, mert a kilövellések szöge hirtelen irányt is változtathatott. Még egy napot vártunk, hogy megbizonyosodjunk a tűzhányó állandóságáról, és hogy igyekezzünk megfejteni ennek a kivételesen kedvező „lőpályának” az okát.

A kráter száját körüljárva, úgy 20-30 méter távolságra, végül mégis sikerült kihasználnom azt a pillanatot, amikor a gőzfüggönyök és a csigavonalú füstoszlopok egy pillanatra szétnyíltak, s így „oldalról” megpillanthattam a kráter torkának felső részét: délnyugatról egy erkélyféleség nyúlt ki az üresség fölé, és a begörbülő tömör sziklapillért alulról, a láva vörös fénye világította meg. Ez a falkiszögellés alakította át a függőleges csatorna nyílását, és ez térítette el a kitörő bombalövedékek irányát.

Mindaddig, míg az erkély létezik, nem kell félni, hogy a vulkáni bombák erre a területre esnek vissza.

Saját felfedezésem egészen elragadott, és néhány perccel később, amikor a toroktól nyugatra fekvő sokkal csendesebb övezetbe tértem vissza, meg akartam osztani örömömet Sakvatoréval, aki lemászott utánam. Salvatore, mióta a turisták ellepték szeretett szigetét, idegenvezetőnek nevezte ki magát. Minden este felvezeti a hegycsúcsra ötven-hatvan zarándokból álló csoportját. A szél irányának s így a füst terjedésének megfelelően megmutatja nekik a kilátóhely magasságából eléjük táruló nagyszerű színjátékot, vagy egy kicsit lejjebb mászva, a déli rész felé kíséri őket. Az éjszakai hidegben fújó szélben az emberek lelkesednek, vacognak, dideregnek vagy éppenséggel közömbössé válnak mindennel szemben, kivéve fáradtságukat és a kényelmetlenséget, és közben várnak… várnak. Végre este tíz vagy tizenegy óra tájban Salvatore hangos kiáltásokkal gyűjti egybe szétszéledt nyáját, és levezeti őket a vulkáni homokkal borított meredek lejtőn.

A vérbeli turistának, aki turistatársait itt látja, van mit megmosolyognia. Sokan a szerencsétlenek közül, akik bizony túl könnyen öltöztek fel, mert senki sem figyelmeztette őket az éjszakai nagy hidegre, egészen megdermedtek, s mivel így reflexeik sem működnek kielégítően, a legkisebb akadályban is megbotlanak. Miután senki sem tanácsolta nekik, hogy lámpát hozzanak magukkal, még világításuk sincs. Hányszor vettem észre Salvatorét, amint csoportját szidja francia vagy német nyelven (tehetsége van a különböző nyelvekhez), majd viharlámpájával „megvilágítja” az utat a mintegy ötven-hatvan „vakból” álló csoportnak. Végül is, amikor ezek az emberek a kirándulásnak nekivágtak, nem is sejtették, hogy milyen területen kell majd visszafelé menniök; a felfelé menet a falut egy rendes úton hagyták el; feljebb ez az út ösvénnyé szűkül össze, ahol egyébként a kecskék szoktak mászkálni, és ez a későbbiekben még kevésbé lesz járható; nagyon ritka a jó lábbelivel rendelkező turista: városi cipőkben, strandszandálokban vagy tűsarkú cipellőkben jelennek meg, és közben kínlódnak és nevetségessé teszik magukat azok előtt, akik jó erős spárga talpú vászoncipőkben jöttek.

Azon a reggelen, amikor végre sikerült a vulkáni csatorna szerkezetét észrevennem, Salvatore is feljött velünk a csomagokat szállítani. Fáradhatatlan és bátor embernek ismerem. Örül, ha a csinos „Fräuleinek” és „Mademoiselle-k” mellett, akik éjszakai kirándulásainak csillagai, más, merészebb feladatokban is részt vehet!

De elmagyarázni Salvatorénak a kráter kellős közepén, hogy itten semmilyen veszélyre nem számíthat, teljesen lehetetlen lenne. Afeletti aggodalmában hogy túl sokáig tartózkodunk e katlan tetején, egyáltalán nem figyelt arra, amit beszéltem, és „tapasztalataira” hivatkozva, állandóan sürgetett, hogy minél előbb „húzzunk el onnan!”

Szóval, így teltek el az előző napok, és amikor elérkezett éjszakai kirándulásunk és felmenetelünk időpontja, az első robbanásnál megbizonyosodhattunk, hogy a vulkáni lövedékek iránya most sem változott. Sőt mit több, az erős délnyugati szél, amely nehéz felhőket sűrített össze a hegység fölött, az ártalmas gázokat elfújta arról a peremrészről, ahova fel akartam jutni.

Volt alkalmam meggyőződni, hogy minden csendesen zajlik le: abban a pillanatban, amikor a hegygerincről a friss és csikorgó salakos lejtő aljára leértem, behatoltam abba az övezetbe – micsoda élmény! –, ahol a talaj a nagyon közeli magma lökéseitől remeg. Ez az igazi nagy pillanat! A hirtelen felindulás, izgalom, amely magával ragadott, egészen sajátos érzelmi állapotként hatott. A félelemnek, a kihívásnak, az állandó izgatottságnak, ösztönszerű nyugtalanságnak és az intellektuális örömnek finom keveréke volt ez… Olyan érzéshez hasonlítható – legalábbis személyes tapasztalataim alapján –, mint amikor az ember nagyon veszedelmes vadászaton vesz részt.

Lépésről lépésre közeledtem, a talaj esetleges csapdáit figyeltem, és utamat a visszaverődő füst vörös fénye jobban megvilágította, mint villanylámpám nevetségesen fehér fáklyája. Egy rettenetes kitörés hirtelen megbénított. Rettenetes, mert már olyan közel volt! Egyszerre észleltem a szörnyű morajlást és a heves felvillanásokat. A tűzhányó láváját a szokásos irányba lövellte ki. Sűrű, sárgán fénylő tűzcsomók repültek az éjszakában, majd 200 méterrel odább szétterültek, és rövidesen „bombák” kezdtek visszahullani. Megcsodáltam íme a nagy vörös göröngyöket, amelyek velem szemben a vulkáni csatornán túl csapódtak be.

Forróság és káprázat! Éppen alattam merőlegesen, kevesebb mint 10 méternyi távolságra a szememtől, hullámzott a sűrű, fénylő, nehéz folyadékból képződött iszonyatos tó. súlyos, erős hullámzás kavarta fel ezt az olvadt rezet és aranyat. Néha hatalmas gázbuborék hatolt a felszínre, felfedvén egy pillanatra a belső föld alatti világot.

Nos, most megláttam a faltörő kost, amely tízezer négyzetméternyi körzetben dübörögteti a talajt: láttam a mozgásban levő kőzetlapokat. Csattogva csapódtak a vulkáni csatorna tüzes falához, és ugyanabban a pillanatban úgy éreztem magam, mint szélben a gyenge szalmaszál…

A központi kürtő 12-15 méter átmérőjű volt, s inkább egy szemre, mint egy körre hasonlított. A szegélyek körös-körül megnyúltak, kivéve a szemben levő függőleges oldalt. És a kürtőből egyre nagyobb erővel, agresszívan tört fel a ciklopszi, óriási kohó forrósága.

A füstök a tűz fényében megvörösödtek, az ide-oda csapkodó és kavargó lávából áradtak szét a kürtő vezetékein, és időnként eltakarták, majd ismét felfedték ezt a folyékony csodát…

Felemelkedtem, hogy lelkesedésemben felkiáltsak, és szólítsam három társamat, akik tőlem 50 méterre, a hegygerinc legalsó pontján állították fel filmfelvevő készülékeiket. E káprázat után újra vissza kellett nyernem a látásomat. De apránként mégis felismertem körvonalaikat a hajnali pirkadást megelőző sötétkék éjszakában.

Bömbölés az oldalamon, fokozódó fény, a forróság, mintha a hengerdében egy óriási öntvényt gurítanának el mellettem, egy ijesztő rázkódtatás: hirtelen, váratlanul a robbanás mennydörögni kezdett. Annak ellenére, hogy tudtam, a kitörés az ellenkező irányban fog hatni, lesben álltam, minden izmom megfeszült, készen a menekülésre, ahogyan a jó öreg reflexeim megkívánták… De ez felesleges volt, és a fehéren izzó, puha és viszkózus anyagú „kőzetcsomagok” a vulkáni csatorna túlsó oldalára hulltak, a remegő talaj tömör, süket moraja közepette.

Néhány pillanat alatt a nyílás túlsó oldalán levő sötét, csiga formájú vonulat egymáshoz tapadt cinóbervörös csillagocskák tejútjává alakult át. Színük hirtelen cseresznyepirosba ment át, majd gránátvörös lett, és egy perccel a tűzeső után már egy könnyed páncél borította be ezt az egész izzásban lévő tömeget.

Bichet hangját hallottam:
„Ez szenzációs volt! Filmeztünk! S mindezt emberi viszonylatban!” Csodás „emberi viszonylat”, amely immár lehetővé teszi, hogy kísérleteket végezzünk a földkerekség vulkánjain. Kísérleteket, amelyek nagyon gyakran hiábavaló erőfeszítéseket, s nem csekély izgalmakat követelnek!…

Ismét a szakadék fölé hajoltam, és magam is elkezdtem filmezni. A filmfelvevő az, amely a legcsekélyebb hibával vetíti vissza ezt a csodálatos valóságot.

Még annyi időt töltöttem ott, hogy három robbanást megfigyelhessek, és láttam a felszínre hirtelen feltörő mozgásban lévő anyagot, és arcomtól néhány lépésre sivított el a magasba röpülő sok száz tonna súlyú vulkáni lövedék. Annyi időt töltöttem ott, míg az összes filmtekercsemet el nem használtam. Annyi időt, hogy magamba szívhassam, jóllakhassam azzal a látvánnyal, amelyet sohasem tudnék igazából leírni.

…Lassan-lassan felkelt a Nap. Akkor vettem észre a napfelkeltét, amikor egy-egy filmtekercs elfogyott, és néhány percre hátrább húzódtam, hogy újratöltsem a kamerát. Háttal a kráternak, az érintésre oly forró salakú lejtőn ülve, szemben a tengerrel, amely 800 méterrel lejjebb kezdett elválni a Sciarától és az ég színétől, sietve láttam a filmtekercs kicseréléséhez. Ezek voltak az egyedüli pillanatok, amikor bizonytalan félelmet éreztem valahol a hátamban.

Barátaim még nyugtalanabbak voltak, Bichet talán még inkább, mint Aldo, akit a felvételek jobban lekötöttek, és inkább, mint Charrier, aki a tűzhányó dübörgését és zaját jegyezte fel. Aki kívül áll a cselekményen, mindig többet aggódik, mint aki torkig belemerült: ez talán abból a szorongásból ered, hogy az ember tehetetlen tanúja az eseményeknek. Mind az akadály, mind a veszély fékezik annak az elképzelését, ami megtörténhet esetleg, és aminek már a gondolatától is megijednénk. Ha az ember „nyakig benne van” valamiben, nem lehet félni. És azonkívül, aki cselekszik, ismert a saját lehetőségeit (vagy legalábbis azt hiszi, hogy ismeri, s ez az, ami nyugtalanítja, vagy éppen eredményre vezeti).

Nos, a Nap más felkelt. A szél ellenére, a sötét, vastag felhők a hegység felett maradtak. A Sciara fekete káosza és a kráter széles ürege vészjósló látványt nyújtottak: a napfelkelte olyan rideg ellenséges világ középpontjába helyezett, amelyet az éjszaka előzőleg elrejtett, de amelyet a Nap most felvillantott… paradox módon, bizonytalan félelem nehezedett a mellemre. Visszajöttem a vulkáni csatorna szélére, ahol a folyékony arany lármája és csattogása fogadott, amely kör alakú börtönében szétáradó csillogással ide-oda áradt.

Eközben be is fejeztem az utolsó filmtekercs forgatását, és a kamera keresőjén át láttam a mozgásban levő, izzó anyaggal teli káprázatos hátteret, s láttam, amint egy sötét kőzetből és porból alakult görgeteg szétroncsolódik, és pillanat alatt elnyeli a forrásban levő anyag: a kiszögellés egy egész darabja volt ez, amely elszabadult, s amelyet az állandó lökések aláástak, és az alatta levő forró folyadék leszakított…

Befejeztem a filmet. Majd visszapillantva… félni kezdtem.

(Haroun Tazieff: Találkozás az ördöggel,
Gondolat, Budapest 1965)



A szerkesztő megjegyzései

Be kell vallanom számomra, különös hatással volt Tazieff jó értelemben vett fanatizmusa. Életútját e remek tulajdonsága határozta meg: ez volt jellemző vulkanológiai kutatásaira és barlangkutatói munkájára egyaránt, de általában mindenre, amibe belefogott.

Mivel érdeklődésem 1999-ben – egy jól sikerült dél-olaszországi kirándulást követően – fordult komolyabban a vulkánok felé, Tazieff munkásságával is csak ezt követően volt szerencsém megismerkedni. Igaz ugyan, hogy a Pierre Saint-Martin-barlang felfedezéséről szóló, rendkívül olvasmányos könyve (Saint-Martin-barlang titka) már korábban is a kezembe került.

Kétségtelenül Haroun Tazieff legismertebb alkotása a „Találkozás az ördöggel”, amely nemcsak könyv alakban, de filmként is nagy sikert aratott az 1960-as években. Ebben a műben a világ vulkánjain gyűjtött élményeit foglalja össze, de úgy, hogy a tudományos kutatómunka kulisszatitkaiba is bepillantást enged. A mű záró fejezete szól a Stromboliról, talán nem véletlen, hiszen – mint az az írásból is kiderül – számára ez volt a legkedvesebb tűzhányó. E tekintetben rokon lelkek vagyunk – bár nem érzem méltónak magam a vele való összehasonlításra, ezt a kifejezést azért megengedem magamnak – hiszen rám is e lipari-szigeteki magányos óriás volt mindezidáig a legnagyobb hatással.

A tűzhányó leírása és kitörési mechanizmusának szemléltetése valóban mindenre kiterjed. Még csak nem is túloz a jelzőkkel. Abban viszont már vitatkozni lehet – persze a könyv eszmei értékét egyáltalán nem lebecsülve – hogy mennyire veszi komolyan a veszélyeket.

A mai modern szemlélet ugyanis egy kicsit más aspektusból közelíti meg a tűzhányókat. A kutatók mindenekelőtt az objektív veszélyekre, valamint azok megelőzésére helyezik a hangsúlyt. Ilyetén megközelítésben tehát kissé furcsán hat Tazieff azon megállapítása, hogy a Stromboli – hála a kitörési anyagot irányító lávaterasznak – egyáltalán nem veszélyes. Ez természetesen nem igaz. Ma már tudjuk, hogy a hegy működését ez a rendkívüli körülmény jócskán befolyásolja ugyan, de nem ez az egyetlen tényező, ami a kitörések mechanizmusát vezérli. Előfordulhatnak ugyanis rendellenességek – legutóbb 2002 decemberében – amikor az évtizedes tapasztalatok, statisztikák csődöt mondanak.

Lieber Tamás

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu