Kalandos hegymászás a Strombolin

Láng István – Lieber Tamás

 

KALANDOS HEGYMÁSZÁS A STROMBOLIN

 

Az Eoli-, vagy ahogy mi ismerjük, a Lipari-szigetcsoport Szicíliától északra található. Hét nagyobb szigetből és több tucat kisebb szirtből áll. Közös bennük, hogy mindegyiküket a vulkanizmus hozta létre. Szárazulaton és víz alatt ma is megfigyelhetjük az erre utaló jeleket. A vulkáni jelenségek változatos tárházából két sziget ad ízelítőt. Az egyik Vulcano, magának a “vulkán” szónak, a vulkánosságnak a névadója, a római mitológia szerint Vulcanus isten otthona, a másik pedig a híres Stromboli. Míg az előbbin ma főként az utóvulkáni tevékenységek: iszapfortyogók, szolfatárák, addig az utóbbin aktív lávaszökőkutas kitörések tanulmányozhatók.

A vulkáni jelenségek jobb megértéséhez azonban nem elegendő a ma is működő tűzhányók szemrevételezése. Ha a szigeteken járunk, érdemes felkeresni a szigetcsoport központját és névadóját Lipari-szigetét, ahol a világ egyik jelentős horzsakőbányája és obszidián lelőhelye található. Ezek remek, mindenki számára hozzáférhető gyűjtőhelyek is egyben.

 

A Stromboli (a kifejezés a hegy csigaházhoz hasonló alakjára utal) azon kevés vulkánok egyike, mely néhány perces, maximum órás szünetekkel, de folyamatosan működik. Lehet, hogy ebben a pillanatban is – amikor Ön ezt a cikket olvassa – éppen okádja magából az olvadt kőzetolvadékokat. Hogy a látványra utazó turista mégsem mehet biztosra, az többnyire a kiszámíthatatlan időjárástól, na meg persze a vulkáni működés előre ugyancsak nem megjósolható hevességétől függ.

Maga a hegy szerkezete, kialakulása számos érdekességet és ellentmondást rejt. Míg a vulkáni felépítmény tenger fölé nyúló része 926 m, tehát ha úgy vesszük, még a “magashegy” kategóriáját sem éri el, addig alapja a Tirrén-tenger több mint kétezer méteres mélységébe nyúlik. A hegy abszolút magassága tehát eléri a 3000 métert. E tekintetben nyugodtan összevethetjük Európa vulkánóriásával az Etnával. Ez utóbbiról viszont tudnunk kell, hogy a vulkáni tevékenység több száz méter vastagságú mészkőtalapzatot tört át, így anyaga átlagban kb. 600 m, helyenként 800 m tszf.-i magasságban az üledékes rétegeken tornyosul. A vulkáni építmény – jóllehet a hegy csúcsa kb. 3350 méteres magasságban található – ez esetben 3000 méternél alacsonyabb. Összegezve tehát a két vulkán abszolút magasságát, a Stromboli a nagyobb. Mint említettük, a Stromboli 926 m-es tengerszint feletti kiterjedésével nem számít magasnak, még csak különösebb hegymászó felszerelés sem szükséges a tetejére való feljutáshoz. Azonban megmászásakor figyelembe kell vennünk, hogy a lejtők dőlésszöge igen meredek. A keskeny, mély szakadékokkal határolt csapáson nemcsak a gyakorta erős, viharos szél, de a vulkáni működés összes velejárója (kő- és törmelékesők, gázfellegek) is nagymértékben befolyásolhatja a biztonságos haladást. A magassággal járó oxigénhiánnyal itt ugyan nem kell számolnunk, viszont előfordul, hogy a hegyoldalra telepedő, ként, klórt és széndioxidot tartalmazó gázok a légzést nehezítik. Ezek olykor életveszélyes szituációkat is előidézhetnek. Mindent összevetve egy Stromboli-túra kitartásban, nehézségben vetekedik a 2-3000 m-es magashegységek trekkingjeivel.

A Stromboli érdekessége még, hogy a szerencsés csúcshódító viszonylag kényelmes, de mindenesetre vízszintes platóról szemlélheti a kitörések pazar fényjátékát. Maguk a kráterek – szám szerint három – a hegy csúcsa alatt, egy patkó alakú amfiteátrumban helyezkednek el. Ezek a félelmetes kürtők szolgáltatják azt az irdatlan mennyiségű anyagot, amely tulajdonképpen a hegyet felépítette, és építi ma is. Nyilvánvaló, hogy egykoron – több ezer éve – a kráterek nem a mai helyükön voltak, hanem ennél jóval magasabban. Feltételezhetjük, hogy egy óriási kitörés leszakította a hegy ormát, és ezzel a kitörési centrumok is áthelyeződtek. Még érdekesebb, hogy a területen a Stromboli kialakulását megelőző időszakban is működött egy hozzá hasonló aktivitású másik tűzhányó. Ez azonban beszüntette működését, és míg a közvetlen közelében a Stromboli felépült, a külső erők – elsősorban a tenger hullámzása és a szél – teljesen lerombolták víz feletti részeit. Csupán Strombolicchio, az egykori vulkán kürtőjébe szilárdult tömör “lávadugó” maradt hírmondója, mely a lejtők törmelékével szemben jobban ellenállt az elemeknek. Ezen a sziklaszirten ma világítótorony működik.

Stromboli amfiteátrumába mélyedő kráterek tengelye eltérhet a függőlegestől, ami azt eredményezi, hogy gyakran a több száz méteres magasságig felhatoló kitörések, produktumaikat a tenger irányába szórják. Ez a tény némiképp növeli a szemlélődők biztonságérzetét. Haroun Tazieff, a híres francia vulkanológus az 1950-es években rámutatott még egy dologra, történetesen, hogy az egyik kráter belsejében egy valószínűleg megszilárdult lávából képződött terasz található, amely megvezeti a felfelé törekvő anyagot, ami így az előző jelenséget tovább erősíti. 2000-ben magunk is lemerészkedtünk a kráterek peremére, azonban ahhoz, hogy erről meggyőződjünk, nem vettük a bátorságot, továbbá akkor a kráterek sűrű gázzal voltak kitöltve. Tisztában voltunk azzal is, hogy Tazieff egyedülálló megfigyeléseit a kráterek aktivitásának több napos folyamatos tanulmányozása előzte meg.

Azért a Stromboli nemcsak jóságos arcát tudja mutatni, előfordult már haláleset is a hegyen, sőt a hegy tövébe települt városka Ginostra is többször részesült már az áldásból. A balesetek leginkább az elővigyázatlan turistákat érik. Legtöbbjüket a kirepülő kőzápor pusztítja el, azonban előfordult már gázmérgezés is. A legutolsó tragédiáról 2001. októberében, kint tartózkodásunk után 1 héttel olvastunk a hazai lapokban: Olasz turistanőt ütött agyon egy kirepülő szikladarab.

Az elmúlt 3 év során összesen négyszer jártunk ezen a nyughatatlan szigeten. Egy alkalommal közvetlenül a csúcs alatt ránk törő vihar miatt döntöttünk amellett, hogy még az este folyamán a csúcson át visszatérünk a kikötőbe. Háromszor viszont fent töltöttünk hosszabb-rövidebb időt. Két alkalommal meg is csodáltuk a tűzijátékot, legutolsó utunk 2001. októbere, viszont az összes közül a legizgalmasabb és leghátborzongatóbb élménnyel ajándékozott meg bennünket. No de idézzük fel, mit is írtunk akkor úti naplónkba:

 “… Az ember hajlamos arra, hogy akár néhány hónapos, esetleg több éves változatlanságot állandónak értelmezzen. Tudvalévő, hogy egy igen aktív tűzhányó fekszik a lábunk alatt, a kétkedést és bizalmatlanságot még ekkor is fent kell tartanunk. Nem szabad elfelednünk, hogy bármikor bármi megtörténhet!

Idén áprilisban (2001-ben – szerk. megjegyzés) 200 m-rel a csúcs alatt hiába vártuk, hogy a ránk telepedett felhő tágítson. Végül a biztonságos D-i oldalon ereszkedtünk le a tengerpartra. Azért a próbálkozásunkat követő viharos tengeri “hánykolódás” így is felejthetetlenné tette a tavaszi túrát.

Jelenleg útitársunk, Michels Antal esztergomi plébános, előző nap Liparin celebrált misét a helyiek nem kis meglepetésére és csodálatára. Mindenesetre bizakodtunk, hogy fohásza meghallgatásra talál. Tolmácsunk Érdi-Krausz Erika másodszor járt itt, a tavaszi izgalmak után ő is kellemesebb élményekre vágyott.

A felfelé kapaszkodás egy ideig zavartalanul telt, a hegy közepéig kellemes időnek néztünk elébe. A vulkán jól hallhatóan pöfékelt, bár a kitörések fénye a világosban még nem látszódott. Igen intenzív volt viszont a gázkilövellés, ami nem sok jót sejtetett. A szél ugyanis kedvezőtlen esetben a túrázókra fújja a mérgező anyagokat. Ha valaki figyelmetlen, könnyen csapdába eshet. Kellemetlen előjelnek tűnt az is, hogy a felhők egyre alacsonyabbra ereszkedtek. Ha beborítják a hegy csúcsát, lőttek az élvezeteknek. Sajnos egy órán belül félelmeink beigazolódtak. A barátságosnak tűnő gomolyfelhők sűrű tejfölként ülték meg a csúcsot. A látótávolság 1,5 méterre csökkent. A helyzetet súlyosbította, hogy a felhőt szemre nem lehetett megkülönböztetni a gázoktól, így néhányszor belegyalogoltunk az orrfacsaró kénes, klóros közegbe. Az ember ilyenkor visszatartja a lélegzetét és bizakodik, hogy megfordul a széljárás, vagy kigyalogol a fojtogató gázáramból. Tapogatózásaink közben hallhattuk a géppuskaropogás-szerű kitöréseket, de nem láttunk semmit. Kiszolgáltatott helyzetben voltunk. A visszafordulás ilyen látótávolság mellett, na meg az út meredeksége folytán nem tűnt jó ötletnek. A hegyről levezető, lankás, porral borított ösvényt – melyen sarkára lépve az ember fél lábszárig elsüppedve, mint mozgó járdán haladhat – teljes bizonyossággal nem leltük. Sőt az ösvényt keresve - mint reggel kiderült – a sűrű párában megfordultunk a krátereket szegélyező 90 méteres fal peremén. Úgy döntöttünk fent éjszakázunk. Szerencsére a helikopter leszálló betonépítményét megtaláltuk, így a mögé kuporodtunk. Alvásról szó sem lehetett. Az 5-10 percenként felerősödő morajlás, és a hűvös éjszaka ébren tartott bennünket. A széltől az időnként záporozó kőbombák becsapódását is csak ritkán hallottuk, matracainkat és ruháinkat viszont reggelre vastagon belepte a kitörések pora.

Hajnalban azután a felkelő nap sugarai hamar feloszlatták a felhőket, néhány perc múlva pedig már szinte nyári melegben nyújtogattuk elgémberedett tagjainkat a hegy D-i oldalán. Ideje volt elindulnunk, hogy az aznapi egyetlen hajójáratot elérjük…”

A hegy ezúttal megtréfált bennünket, de reméljük nem lesz ez mindig így!

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu