A Fekete-hegyi turistaházzal kapcsolatos információk

  • Ünnepség Fekete-hegyen (2008. október 11.)

    A turistaházban kizárólag hétvégékre fogadnak látogatókat. Bejelentkezni a (20) 591-6806-os telefonszámon, Kardos Jenő szakosztályvezetőnél lehet. A turistaházban 12 ágy található, így célszerű a létszámot is 12 főben maximalizálni. Persze jó időben a ház mellett korlátozott számban, sátrazásra alkalmas hely is fellelhető. A menedékházban nincs vezetékes áram és víz. A világítás ezért petróleumlámpával történik, az ivóvízről pedig mindenki maga gondoskodik (azért ha elfogy a saját vizünk, a házban lévő tartályból nyugodtan meríthetünk). Mosakodásra ciszternában felfogott esővíz használható. A fűtésről fáskályha, illetve maguk a vendégek gondoskodnak. Persze fáért nem kell az erdőbe menni, a tüzelőanyag a kamrában elégséges mennyiségben áll rendelkezésünkre. A ház gondnokai nevében is kérünk minden látogatót, hogy vigyázzon a ház tisztaságára és a felszerelési tárgyak épségére. A természetjárás írott és íratlan szabályai ugyanakkor azt is kimondják, hogy ne hagyjuk fent szemetünket. Mindenkit kérünk tehát, aki a ház szolgáltatásait igénybe veszi, de természetesen azokat is, akik csak „átutazóban” érintik Fekete-hegyet, hogy hulladékaikat vigyék le a legközelebbi település szemétgyűjtőjéig.

    A fenntartók örömmel fogadnak minden olyan felajánlást, mely a turistaház javát szolgálja (szemétgyűjtés, gallyak összeszedése, kisebb-nagyobb karbantartási munkákban való segítségnyújtás stb.). Aki úgy érzi, hogy szeretne, és tud is segíteni, hívja a fenti számot.

  •  
     

    Feketehegy (2007. március 3.)

    FEKETEHEGY

    Mindig megpróbálunk megszökni a titkos szigetre, a sötét erdőbe, a másik bolygóra, és mindig ugyanarra jövünk rá. Mi vagyunk a sziget, az erdő, s végérvényesen másik bolygókká lettünk a külvilágtól idegen naprendszerekben.

    Nem túl hosszas keresés után találtam meg a kulcsos házak oldalán a fekete-hegyi Sasfészek turistaházat. Nincs villany. Remek! Víz alig. Nagyszerű! Vaskályha. Csodálatos! Felhívtam a megadott számot, s kissé hadaró, de azonnal bizalmas hang rezgett vissza az éterből. Két héttel később a hang tulajdonosa, Jenő, egy órán át várt a Feketehegy alatti falucskában, míg Szegedről végre megérkeztünk. A Feketehegy a Pilisben, szemtől-szemben az esztergomi bazilikával tapintja meg a felhők alját. Nekünk hegy, meglehet másoknak kedves dombocska volna csupán. Ahogy megérkeztem hamar éjszaka lett, nagyon gyors fekete lepel fekszik a fehérkérgű fák közé, a vaskályha duruzsolni kezd, kristálytiszta és hideg levegőben dereng fel az ablak mélyén a nem is túl távoli bazilika fénye. A Duna kék szalagját csak másnap pillantottam meg, s egy hétnyi túrázás, elcsöndesülés, elmélyedés elég volt arra, hogy a hegy erdeje megnyíljon, s kiszökjenek belőle a mesék.

    Természetesen nem tudtam egyedül lenni, s nem tudtam azok elől az őrületek elől megszökni, melyek köröttünk kavarognak. Nem tudtam kitervelt munkám elvégezni, nem tudtam a nyelvtörténet izgalmaiban elmélyülni, hanem csak és egyvalamit tudtam: figyelni. Egyre jobban és egyre csöndesebben. János bácsi, nyugdíjas cipész-természetjáró, mint valami halk varázsló érkezett meg az első napok egyikén. Nyolcvanöt évesen, alig is látva a fákra festett jeleket, emlékezetből jön fel az embert próbáló túra utakon. Felérve aggódik, mondja: aggódik az 1938-ban épített Sasfészekért, mert szerinte szét akarják szedni, mert adósság, vagy mert a gerenda kell nekik, vagy csak néhány természetbarát utolsó mentsvárára vetettek szemet. (A nyitott menedékházak sorra tűntek el az elmúlt években a hegyekről, melyek még megvannak olyan kincseknek számítanak, mint a környezet, amely körülöleli őket).

    Első túránk Szentlélekre, a völgyben fekvő faluba vezet, ahol jó palack borocska mellett, a februári ragyogásban filozofálunk, majd fel a domb oldalában szétszórt, romos Pálos kolostorhoz. A Pálosok az egyetlen magyar alapítású rend volt. Mára csupán egy tagja van, akiről néhányan tudni vélnek. Szerepük talán valami olyasmi volt, hogy harmonizálják Kelet és Nyugat szokásait, hagyományát, talán, hogy az ősmagyar hitvilágot átkapcsolják a kereszténybe. A rom közepén mindenesetre ott ágaskodik egy hatalmas fa. A hely oly gyönyörű, mintha Skóciában sétálnánk, s oly vadromantikus, mintha az Osszián-történetekben. A fa alá heveredtünk, s éreztük olyan, mintha Pannonhalmán ücsörögnénk. Éppen olyan. Csak itt romok vannak. A hideg elől a mozdulatok melegébe menekülve másztunk vissza a Fekete-hegyre, s bizony a télen megmerevedett test lázat fakasztott másnapra magában, kifejezve örömét az ébredés felett.
    Mire felértünk már menthetetlenül belebonyolódtam egy mesébe, mely arról szólt, hogy régen a Dunántúlon igen összekeveredtek a manók és a tündérek, s ebből lettek a zsennyei mandérok és a soroki tünnók. Előbbiek folyton mandérkodtak, lényük a csintalankodásban állt, utóbbiak pillangó szárnyakon repültek hanyatt és fejjel a virágzó pitypangoknak pitymallatkor, s próbálták helyretenni közeli rokonaik mandérságait. Egyszer az egyik legkörmönfontabb zsennyei mandérfi kézen fogta a legbambább soroki tűnnólányt, s elragadta a Pilisbe. Tudniillik megszagolta, hogy távoli barátaik - a még náluk is apróbb pilisi nyunyik -, igen nagy veszedelembe kerültek! A vikka-oltáron ugyanis összeült a három fekete banya, s újra életre hívták a rettentőt. A pilisi nyunyik, csak így hívták e szörnyet: „Jaj, jön a Silipimér?! Jaj!” – ekkor értünk fel a kisházhoz, ahol már a Silipimér krosszmotros horkanói berregteték vaskutyáikat, érthetetlen módon számunkra. Miért jön valaki benzingőzzel a tiszta levegő e gyönyörébe? A pilisi nyunyik a zsennyei mandérnak, s a pislogó soroki tünnólánynak azonnal rendelkezésére bocsátották, a háztól csak 777 békaköpetre fekvő mélygarázsból, két gyors rókát, akiknek a hátán átvágtattak a Pilisnyeregtől – Dobogókőig húzódó sárkánygerincen. Az utat pisszenés nélkül tehették csak meg, a legkisebb böfögés is felébresztette volna a hegyben alvó sárkányt, Idgrászilt, a Föld szívdobogását őrző zöld kígyót. Kinek gerincén loholt a két kicsi rókalovas, szusszanás nélkül, fel Dobogókőre. Hátuk mögött ötven-ötven pilisi nyunyi ült, akiket, ha sikeresen a kőhöz visznek, azok megtarthatják Dobogóünnepük, mely annyiból állt mindössze, hogy kicsiny testük, mind a százan a nagy kőhöz nyomják, s ezzel a kőben megtörik a fagy, s elindul a tavasz. A tavasz, a virágzás, az élet nagy ünnepe! Ez az egyedüli, amivel a Silipimért, kit a gonosz banyák hívtak a földre, s kinek krosszmotoros hordái vad hörgéssel üldözték vaskutyáikon a két hőst, el lehet intézni. Előbb a Rezső kilátóra értek fel, ahol már egymásba borult – talán a Silipimér által megtévesztett – szeretetszekta megpróbálta a télikabát és a túra melegítő hatását valami nagyon gyanús „szeretet-energiával” helyettesíteni. „Itt a Föld Szívcsakráján, Dobogókőn…” – kezdte vezetőjük… s bizony a mandérfi, kinek mostmár nevét is elárulhatjuk, szóval Szúrós Csodabogyó, igen nagyot kuncogott, s oldalba bökte Pirló Hunyorkát, a tünnólányt, hogy „Hunyorka, megmondjuk nekik, hogy a kő még arrébb van?” – mire Hunyorka elpirult, s kisrókáján tovább iramlott, háta mögött a csimpaszkodó ötven pilisi nyunyival. Hamar megérkeztek a kőhöz, lerakták mind a száz kisnyunyit, akik vad Dobogóünnepbe kezdtek. Jelentem tehát: lesz tavasz! S bár a Silipimér és hordái eltűntek egy időre, az azért igen megdöbbentő volt, amit Hunyorka törékeny pillácskái alól, s amit Csodabogyó csipás, gesztenye szemeivel látott Dobogókőn. Bár ők, Jenő, a sündisznó jó tanácsát megfogadva a Matyi büfében majszoltak forró pitét, és gőzbort, mégis csak körülnéztek. Ti, akik más vidékeken mandérkodtok vagy tünnórepülésben fejelitek le a pitypangot pitymallatkor, el se tudjátok képzelni, hogy milyen csodákat árulnak Dobogókőn! Van itt holisztikus gyógyközpont, táltos fősuli (vajon fel lehet venni rá a diákhitelt?), boszorkánykonyha vikkaszemélyzettel (kártyavetés a húslevesben), spirituális és oktatási kutató- és konferenciaközpont, és még ilyenebbek. Hunyorka csak pirult, Csodabogyó pedig jobbra-balra szurkált, mert úgy vélte ekkora kamut, ekkora lehúzást, még a mesevilágban sem látott.

    A nyugati ember legnagyobb baja, hogy kívül keresi azt, ami belül van. Mindig külső segítségekben bízik, mindig valaki más oldja meg helyette a saját baját. Ezért megy Indiába, s nem azért, mert valóban tanulni akar, mert a saját útja odaviszi. Ezért táltoskodik oly sok posztmodern panelsámán, s nem azért, mert valóban magának érez egy letűnt, régi, s igencsak homályos hagyományt, amely őt magát-magához vezetné el. A hitét a nyugati ember mellverés robajában éli meg, nem a legnagyobb belső csöndben, s lehetőleg pénzért árulja az istenhez vezető padlószőnyeget. Valahogy egészen valótlan világot hagyott maga mögött a mandér és a tünnó, ahogy halkan sétáltak visszafele. Az emberek észre sem vették a csodát, hogy a száz pilisi nyunyi kicsiny szívének dobogása elhozta nekik a tavasz első leheletét, hogy igen, ma is felkelt a Nap, s ma is elaludhatunk. A valódi csodák, olyan nagyok, hogy beléjük fér az egész világ. S úgy tűnik a saját utunkat szegélyezik mindenünnen, s nem ott vannak, ahol mindenki összetapossa őket. Az utolsó napok egyikén, míg Lydia sültkrumplit és szalonnát sütött, elsétáltam az erdőbe. Nem a háromszáz garádics felé, nem a Pilisnyereg, s nem a Pálos kolostor irányába mentem, hanem letértem az útról, járatlan ösvényen sétáltam. Kezemben a földről felkapott sétapálca, tudatom telis-tele gondolatokkal. Lapról, irodalomról, nyelvről, emberekről, barátokról. Dombtetőről pillantottam meg azt az apró tavacskát, melynek kimondottan szív alakja volt. Mellette frissen ácsolt vadászles. Mintha most készítették volna valami erdei lények – mosolyogtam és felmásztam rá. Elhalkultam. Lelassultam. Lecsendesedtem. Világosan láttam hibáim, s gyarlóságaim dzsungelét. Aztán ez is eltűnt, s emberek jutottak eszembe, akiket szeretek. Aztán ez is lecsillapodott, s kiüresedtem. Ahogy kinyitottam a szemem a szívtó partján megpillantottam önmagam. Olyan volt pont, mint én. Csak a lába hegyén nem bakancs, hanem paták kopogtak. Hamar leugrottam a lesről, a botom megragadtam, s a szívtó partjára szaladtam. A parton senki, csak én a bottal. Visszanéztem a lesre, s most a lesen láttam magam, egyetlen pillantásig. Eltűnődve indultam haza, s miközben mentem botommal a levelek közé kétszer kotortam. Mind a kétszer egy-egy apró fapata bukkant fel. Zsebrevágtam a fapán patáit. Igen a Pán – gondoltam. Hát persze, az, amit kerestek mindenben és mindenütt, de leginkább és legfőképp a természetben, s a természetesben van jelen. Hazaérve Lydia nem tudhatta, hogy egyszerre érkezett meg az erdőből a szabad vad, s a nagy vadász. Csak azt látta, hogy mindkettő nagyon éhes.

    Weiner Sennyey Tibor

     
     

    Hétvégi idill (2004. november 27-28.)

    A Fekete-hegyen töltött hétvége, történjék az nyáron vagy télen, mindig kellemes élménnyel jár. A nyári kánikulában üdítőleg hat a környező erdő hűsítő hatása, télen pedig a fáskályha, na és persze bőséges tüzelőanyag segítségével magunk gondoskodhatunk komfortérzetünk megfelelő szinten tartásáról.

    Fekete-hegy

    2004 novemberének végén, egyesületünk néhány tagja töltött felejthetetlen órákat idefent. A mellékelt képek is segítenek az emlékezésben. Fagyi (Fadgyas F. Gábor) készítette az alábbi fotókat. A házat ábrázoló felvétel hosszú expozíciós idővel készült; az emeleti ablakon át kiszűrődő fény, melyet egyetlen petróleumlámpa szolgáltatott, a kellemes, baráti hangulatról árulkodik, melynek magunk is részesei lehettünk. Ugyanakkor a hegy fölött viharfelhők gyülekeztek. Az eső hamarosan zuhogni kezdett, a szél szintúgy rázendített. Mindezek az ellentétes hatások még kifejezőbbé teszik a menedékház szolgáltatta nyugalmat és védelmet.

    Fekete-hegy

    A háttérben, a légvonalban 5-6 km-re lévő esztergomi Suzuki autógyár fényei "szennyezik" a légkört.

    A Suzuki autógyár fényei

     
     

    Egy pilisi gyöngyszem


    TÚRA A 70 ÉVES A FEKETE-HEGYI TURISTAHÁZHOZ
    (2003. október 25.)

    Kevés olyan menedékház működik Magyarországon, amely nemcsak az elnevezésében, hanem a szolgáltatásait illetően is hagyományos turistaháznak nevezhető. Ma már a legtöbb létesítmény ugyanis személyautóval is elérhető, így nemcsak a „kiváltságos”, oda verejtékkel felkapaszkodó turista élvezheti szolgáltatásait, hanem olyanok is, akik a turistáskodásnak fittyet hányva, városi öltözékben szállítják ki magukat a természetbe friss levegőért.

    Szerencsére azért működnek még olyan kulcsosházak is, melyek a kényelem biztosítása mellett, az extrák nélkülözésével állnak a bakancsos turisták, és csakis az ő rendelkezésükre. Ilyen többek között a Pilisben található Fekete-hegy északnyugati sziklaperemén létesített Sasfészek turistaház.

    Barátaimmal több kellemes hétvégét töltöttünk már el itt, ebben a nagyszerű környezetben, mely a szomszédos városoktól, Dorogtól és Esztergomtól is kb. 6-8 km-re, a szintén közeli községektől Kesztölctől és Pilisszentlélektől pedig 3-4 km-re található. A települések közelsége ellenére is a nyugalom szigete ez a hely, mely alkalmas arra, hogy egy picit nélkülözzük a nélkülözhetetlent, hogy elfelejtsük a hétköznapok rohanó tempóját.

    A közelmúltban értesültem arról, hogy a turistaház gondnokai (a Dorogi Természetjáró Szakosztály tagjai) felújítást végeztek a házon, ezért puszta kíváncsiságból október 25-én Süveges Flórián barátommal kirándulást szerveztünk Fekete-hegyre.

    Dorogról indultunk, a Nagy-Strázsa-hegy – Tábla-hegy – Csurgó-hegy – Fekete-hegy útvonalon, és három órába telt, amíg kényelmes tempóban, szinte végig erdőben haladva elértük célunkat. A város szürkesége után felüdítő volt a havas erdőben tett séta. Odalentről nem is gondoltuk, hogy az előző napi havazás – melyből Dorogon még mutatóban sem maradt – idefent a Pilisben már a tél megérkeztét hirdeti. A fáknak még lombjukat sem volt idejük levetni, így fantasztikus fotótémát nyújtottak a hóra hulló rozsdás falevelek. A Csurgó-hegy tövében még láttuk, ahogy végnapjait éli a Lencsehegyi bányaüzem, a nagy múltú dorogi szénmedence utolsó bástyája. Már tudtuk, hogy az ottjártunkkor még működő aknatorony 2003 végére leáll, és a több száz éves tradíció végleg megszakad.

    Lencsehegyi bánya Meddőhányó Suvadás

    A menedékháznál kisebb csoportba botlottunk, ami azt igazolta, hogy mások is éltek a téli kirándulás örömének. A dorogi Richter Gedeon Rt. turistáival találkoztunk idefent. A ház éppen ügyeletet teljesítő gondozói Ugrai János és Kardos Jenő készségesen mutatták meg a nyáron végzett változtatásokat. A felső szint teljes padlózatát cserélték ki, lefestették a fakeretes ágyakat, kimeszelték a helyiséget, rendbe hozták a fáskamrát. Azonban ez még csak az időszerűvé vált felújítások kezdete volt. Tavasszal ugyanis a ház külső szigetelését kívánják megoldani, és egy terasz építését is tervezik. A bevezetőben említettem, hogy a Sasfészek esetében egy hagyományos turistaházról beszélhetünk. Itt nincs étterem, mindenki a saját ételét fogyaszthatja. Vendégek részére szálláslehetőség a felső szinten van, ahol egy helyiségben 12 ágyat helyeztek el. Az épületet, lent is, fent is egy-egy fáskályha fűti, a világításról petróleumlámpa gondoskodik, a mosakodás pedig a ciszterna vizéből lehetséges. A mindig friss ágyneműk cseréjéről valamint korlátozott mennyiségű ivóvízről az üzemeltetők gondoskodnak.

    Épült a két világháború között A Fekete-hegyi menedékház története a két világháború közötti időszakra nyúlik vissza. Néhány éves megszakítással, hetven éve, 1933. október 15-e óta áll a turisták rendelkezésére.

    Pick József a „A dorogi turistaság 50 éve – 1938-1958” című könyvéből megtudhatjuk, hogy a menedékház építését Esztergom város, valamint a Magyar Természetbarát Szövetség (MTSZ) Esztergomi Osztálya végezte közösen. Az épület terméskőből, turista- és vadászháznak készült néhai Brandt Vilmos, a vadászterület bérlőjének elképzelése szerint. Mivel az esztergomiak a nagy távolság és a rossz utak miatt a nagyon nehezen megközelíthető házat nem tudták kifogásolhatatlan állapotban tartani, így 1938-ban a dorogi „Jó szerencsét asztaltársaság” megalakulása mindkettőjük számára hasznos volt. 1938 júliusában az asztaltársaság Dorogon fogadta az esztergomi osztály látogatását. Ekkor ajánlotta fel dr. Brenner Antal Esztergom főjegyzője, az esztergomi MTSZ elnöke a társaság használatára a menedékházat. erre tervezték a felső tető födém javítását. Hogy a menedékházat most már mindenki számára hozzáférhetővé tegyék, minden vasár- és ünnepnapon reggel nyolc órától délután öt óráig ügyeletet tartottak. A belépődíj (10, 20, 30 fillér) és a hálódíj (1.20, 1.60 pengő) az MTSZ szabványos árait képezték. Téli fűtésért személyenként 30 fillért, az italokért és konzervekért a kifüggesztett árlap szerint kellett fizetni.

    1940. június 2-án rendezték Fekete-hegyen a Szent Bernát ünnepet, ahol 150 fő előtt Béres István teológus celebrált misét. A Fekete-hegy szinte minden Dorogról induló túra végcélja volt. 1943-ban felmerült a turistaház bővítése is, csak az anyagiak összegyűjtése okozott gondot. A központ részéről több ezer pengő már megvolt, de a helyi támogatás Schmidt Sándortól, a bánya tulajdonosától elmaradt, mivel nem közvetlenül katolikus egyházi célt szolgált. Bánkút mintájára örökös belépőket árusítottak, ebben nagy segítséget nyújtott a Turisták Lapja. De az egésznek véget vetett a háború.

    A menedékház a háború alatt sokáig német megszállás alatt volt az egész hegygerinccel együtt, ami a német csapatok Budapestről történő kiürítési útvonalát védte. De amikor a stratégiailag fontos utat a szovjet csapatok átvágták, elvesztette jelentőségét, a németek helyét ez utóbbiak vették át. A németek januári Konrád II. offenzívája idején nagy harcok dúltak a Fekete-hegy – Pilis-nyereg – Pilisszentlélek területén, illetve a Cserepes-völgyben. Amikor a szovjetek 1945. március 25-én elfoglalták Esztergomot, a németek visszavonultak.

    A háború után nagy lendülettel folytatódott a megrongálódott turistaház újjáépítése. Az elkészült tervek szerint egy emeletes sátortetővel. A közben megalakult TTE vezetője Hír József lett, aki lelkes munkájával és az őt körülvevő fiatalokkal nem ismert akadályt. A bányától megszerzett anyagok csak nagy nehézségek árán kerültek fel a házhoz. Első időkben lovas kocsival, sokszor háton vitte a csoport az építőanyagot, de a munka megindult. Először a ház favázát készítették el a tetővel, majd amikor a Dorogi Szénbányák megkapta az első terepjáró gépkocsiját, azzal vitték fel a nehezebb tégla és cserépszállítmányokat.

    1952-ben a házat átvette a Turistaházakat Kezelő Vállalat. A faágyakat kicserélték. 1956 nyarán a dorogiak egy börzsönyi túrán megismerkedtek Gizi nénivel, és meghívták Fekete-hegyre. El is jött, és annyira megtetszett neki a ház, és persze a dorogi turisták, hogy élete végéig (1982) itt maradt.

    Lieber Tamás

    ARCHÍV FOTÓK A TURISTAHÁZ ÉPÍTÉSÉRŐL, VALAMINT KÉPEK A " BOLDOG BÉKEIDŐBŐL"

    1930-as években

    1930-as években

    Felső sor balról: Várhidi Károly, Galonics Mária, Gémes Mária, Sturcz Antal, Majer Ferenc; alsó sor: Pick József, Várhidi Rezső

    1946-ban a Pilisnyereg alatt, útban a turistaházhoz

    1946-ban a Dobogókői úton, útban a házhoz

    Az UNNRA Fekete-hegyi fuvarban

    1946-ban a ház építése közben

    Az 1940-es években

    Boldog békeidők

    A vérvörös 50-es években

    Pilisnyeregben az 1940-50-es években

    Gizi néni az 1970-es években

    A turistaház képeslapon

    A TURISTAHÁZ NAPJAINKBAN

    A turistaház belseje
    A turistaház belseje
    Kilátás a ház teraszáról
    Turistaház
    Meg kell dolgozni a kényelemért...
    ...de ez jól eső érzést okoz
    A tűzifa bekészítése éjszakára
    Közösségi élet az alsó szinten
    A felső szinten
    A fáskályha
    Reggel
    Tűzes apróságok
    Munkában
    Sütésre előkészítve
    Csoportkép
    Emléktábla

     
     

    © 1999-2007 BEBTE www.bebte.hu