A hírneves Máriahalmi homokbánya

A Gerecse délkeleti dombvidékén, a Zsámbéki-medence szomszédságában helyezkedik el Máriahalom (Kirva), az a kis falu, melynek lakossága alig haladja meg a 600 főt, bár az utóbbi években gyorsan fejlődik, szépül. Határában, az únyi falutáblától alig 100 méterre található egy homokbánya, melyet szerte az országban sokan ismernek, s ahová évente több tucat diákcsoport és rengeteg ősmaradványgyűjtő jön el megtekinteni a híres kövületeket, melyek letűnt idők emlékeit őrzik. Szinte alig van az országban olyan hely, ahol ilyen tömeges mennyiségben maradtak volna fenn az ép ősmaradványok, mint itt. A szakember és a műkedvelő e bányában egyaránt sok érdekességre lelhet.

E feltárás az 1961. óta folyó homok bányászata során került napvilágra, melyet építési célra termelnek.

Az oligocén időszak végén (kb. 28 millió éve) a területen egy rövid ideig tartó általános regressziós (tengervisszahúzódási) folyamat zajlott, melynek során a környék számos helyen szárazulattá vált. Úny és Máriahalom térségében húzódott ekkor a tengerparti övezet. A tengerbe ömlő édesvízi folyók eredményeként egy olyan csökkent sósvízi lagúnarendszer alakult ki, amelyet vékony homokzátonysor választott el a normális sótartalmú tengertől. E feltárás az úgynevezett “Mányi formáció” homokos kifejlődését mutatja be, amelyben homok, s abba ágyazódott homokkő-képződmények rakódtak le.

őskövületekEbben a partközeli lagúnás meleg sekélytengerben a puhatestűek (molluscák) számos faja élt. Elpusztulásuk után vázukat a hullámmozgás kisodorta a tengerparti homokfövenyre, ahol a turzások mögötti mélyedésekben felhalmozódtak, majd a homokba ágyazódtak.

Később, amikor a terület ismét süllyedni kezdett, vékony agyagzsinór takarta be a homokkal kevert csiga- és kagylóváz maradványokat, majd a pliocén időszak végén, de főleg a pleisztocénben a szintén viszonylag jól szigetelő lösz borította a területet, és ennek köszönhetik a vázmaradványok a konzerválódásukat, fosszilizálódásukat.

Ezekben a lencsékben az összemosódva elhelyezkedő ősmaradványok igen változatos formában, nagy mennyiségben, kevés kötőanyaggal gyengén összecementálva találhatók. A faunában a leggyakoribb elemek a Cerithium-félék rokonságába tartozó Tympanotonus margaritaceus, Pirenella plicata, melyek a csigákhoz tartoznak, valamint a vastagteknőjű Ostrea, és a Glycimeris obovatus a kagylók közül. De ritkaságok is előfordulnak, melyek közül legérdekesebbek talán a cápafogak és a teknősbéka páncélmaradványok.

A homokkő beágyazódások gyakran tartalmaznak levéllenyomatokat és más növényi maradványokat, elsősorban uszadékfákat, de csiga és kagylóhéj darabokat is.

A homokból parányi kagylósrákokat (Ostracodákat) lehet kiiszapolni, s a konkréciósorok magvát alkotó nagy mennyiségű megkövesedett uszadékfákat a felső oligocénben Teredo-fúrókagylók (“hajóférgek”) fúrták meg.

TeknősbékaTekintettel a lelőhely kiemelkedő természettudományos jelentőségére a BEBTE helyi szerveződése többször kérte a homokbánya azon részének helyi védelem alá helyezését, ahol az egyedülálló földtani érték található, s amit a Környezet- és Természetvédelmi Minisztérium, valamint a Duna-Ipoly Nemzeti Park szakemberei is megkeresésünkre írásbeli nyilatkozatukban indokoltnak tartottak. A helyi (máriahalmi) önkormányzat azonban szűklátókörűen – és törvényi kötelezettségét felrúgva (1996. évi LIII. törvény 22. és 24. §) – ezt elutasította. Sajnos, lassan eljutunk oda, hogy megyénk egyik kiemelkedő természeti értéke semmisül meg ismét, mert a bányaudvarban történő időszakos homokkitermelés, az amatőr és hivatásos ősmaradványgyűjtők, az időjárás és a lejtős tömegmozgás erodáló hatásai erősen pusztítják a területet. Félő, hogy ma-holnap a feltárásból semmi sem marad.

Varga László

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu