Bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer: lesz-e megoldás?!

BŐS-NAGYMAROSI VÍZLÉPCSŐRENDSZER: LESZ-E MEGOLDÁS?!

A Szlovákiához tartozó Csallóközben fekvő Bős (Gabčikovo) és a Dunakanyarban elhelyezkedő Nagymaros neve már hosszú évek óta szerepel a sajtóban. Mi épült és hogyan épült e két, egymástól jó 170 km-re fekvő dunai település térségében? Milyen hasznot hajtott volna az építkezés, és milyen környezeti károkkal járt volna az eredeti terv megvalósítása?

De mit is tartalmaztak a tervek? A vízlépcsőrendszer négy részből állt volna. Ezek:

  • A Dunakiliti-víztározó: a 20 km hosszú, 16 km2 vízfelületű tározótavat 200 millió m3 víz befogadására tervezték.

  • A Dunakiliti és Szap (Palkovičovo) közötti üzemvízcsatorna: az összesen 25 km hosszú, 300-700 m széles csatorna nem más, mint egy mesterséges, kibetonozott meder, amely a Duna vizét a Bős (Gabčikovo) térségében épülő vízlépcsőhöz vezeti, majd Szapnál visszaviszi a természetes mederbe. Ahhoz, hogy a bősi erőműnél elegendő energiát adó esési magasságot lehessen elérni, a csatornát 18 méterrel a természetes felszín fölött kellett végigvezetni.

  • A bősi vízlépcső: a 720 MW beépített teljesítményre tervezett erőmű csúcsrajáratással működött volna, vagyis a tározótóban felgyülemlett vizet naponta kétszer engedték volna a turbinákra. A vízlépcsőt a hajók áthaladását elősegítendő, két zsilipkamra egészíti ki.

  • A nagymarosi vízlépcső: amely 115 km-rel az üzemvízcsatorna visszaágazása alatt, tulajdonképpen a csúcsrajáratás árhullámainak felfogására, visszatartására épült volna. Az itt tervezett vízerőmű teljesítménye meglehetősen kicsiny, mindössze 171 MW lett volna. Az építkezést azonban nem előzte meg részletes környezeti tanulmány, így a várható környezeti károkra csak jóval később derült fény; az ezeket ismertető elemzések pedig - politikai okokból - csupán a nyolcvanas évek vége felé kaptak nyilvánosságot. Akadtak gazdasági ellenvélemények is, pl. a megtermelt villamos energia Magyarország szükségletének kevesebb mint 5%-át fedezné. A pénzügyi gondokkal küszködő magyar építők 1986-tól osztrák cégektől kértek és kaptak segítséget. Az osztrák beruházás fejében Magyarország 2015-ig áramszállítással fizetett volna, vagyis az eleve kis energiamennyiségnek csak 35%-át tarthattuk volna meg.

    Közben azonban egyre több környezeti probléma is napirendre került:

  • A Dunakiliti-tározótóban szennyezett víz halmozódik fel, ami a Csallóköz és a Szigetköz kavicsrétegeiben lévő, 6 milliárd m3-re becsült ivóvíztartalékot veszélyezteti,

  • a talajvíz-utánpótlás erős csökkenése súlyosan károsítja a növénytermesztést,

  • az üzemvízcsatornába irányított dunai vízmennyiség miatt a természetes vízhozam (kb. 2000 m3/s) helyett mindössze 50-200 m3/s) jut az Öreg-Dunába, ami veszélybe sodorja a szigetközi ártéri erdőségek egyedülálló élővilágát,

  • az üzemvízcsatorna és Nagymaros között a várható iszapfelhalmozódás a parti szűrésű kutak vizét is szennyezheti,

  • a csúcsrajáratás árhulláma megváltoztathatja, visszaduzzaszthatja a Dunába ömlő mellékfolyók természetes vízszállítását,

  • a nagymarosi gát 9 méter magas betonépítménye tönkreteszi hazánk egyik legszebb táját, a Dunakanyart. Az építők ugyan parkosított kultúrkörnyezetet ígértek, ám ez valójában egyhangú, mesterséges partszakaszokat jelent.

    Az erősödő tiltakozás hatására a magyar parlament 1989-ben a munkálatok leállítása mellett szavazott. Magyarország tehát leállította a munkálatokat, Csehszlovákia, illetve később Szlovákia - ahol az építkezés már jóval előrehaladottabb volt -, tovább folytatta azt. Miután Magyarország 1992 májusában az 1977. évi szerződést megszűntnek nyilvánította, Csehszlovákia 1992 októberében egy, még szlovák területen emelt gát segítségével egyoldalúan elterelte a Dunát, és vizét a már elkészült üzemcsatornába vezette - aminek következtében a vízutánpótlás nélkül maradt szigetközi területek egyre jobban kiszáradtak.

    A bősi erőmű turbinái már működnek, a csúcsrajáratás viszont, ami az egész bonyolult létesítmény végső célja lett volna, nem lehetséges, mert nem épült meg a nagymarosi vízlépcső.

    1993-ban a két ország a vitás kérdések tisztázása végett a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult. A hágai Nemzetközi Bíróság 1997. szeptember 25-én hirdette ki döntését. A több mint 100 oldalon kifejtett - részben Magyarországot, részben pedig Szlovákiát elmarasztalva - végeredményben egyik fél kérelmének sem adott helyt. Az ítélet legfontosabb megállapításai szerint

  • az 1997. évi államközi szerződés továbbra is érvényben van, vagyis

  • Magyarországnak nem volt joga leállítani a beruházás munkálatait;

  • Szlovákiának viszont nem volt joga elterelni a Dunát;

  • emiatt Szlovákia jogosult kártérítést kérni a leállításból fakadó károkért;

  • viszont Magyarország jogosult kártérítést kérni azért, mert Szlovákia megfosztotta a közös vízi erőforrások őt jogosan megillető részétől;

  • ugyanakkor a Bíróság megoldásként javasolja, hogy mindkét fél kölcsönösen mondjon le kártérítési követeléseiről és ellenköveteléseiről;

  • továbbá mivel gyakorlatilag mindkét fél elvetette a csúcsrajáratás tervét, a nagymarosi gát felépítésének nincs többé értelme;

  • emellett a feleknek közösen újból tanulmányozniuk kell a bősi erőmű környezeti hatásait;

  • kielégítő megoldást kell találniuk a Duna fő és mellékágaiba bocsátandó vízmennyiségre.

    A probléma tehát még korántsem tisztázódott, a "hogyan továbbról" a hágai döntés nem szólt.

    Dr. Nemerkényi Antal
    (Hazánk, Magyarország - Nemzeti Tankönyvkiadó, 2004. nyomán)

  •  
     

    © 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu