Etna - Katasztrófakörkép (Mount Everest - 2004. január)

SZEMTŐL SZEMBEN A VULKÁN EREJÉVEL


2002. novemberében személygépkocsinkkal kapaszkodunk fel az Etna meredek szerpentinjén. Az igen heves kitörések már majd egy hónapja rendületlenül tartanak.

Milo, Zaferrana, Nicolosi, néhány kisváros azok közül, melyeket keresztezni kényszerülünk, s melyekben a természeti károk első látásra is könnyen felmérhetőek.

Összeomlott, illetve a sűrű ácsolatokkal félig-meddig megmentett épületek árulkodnak a vulkáni színjáték előjeleiről, a néhány héttel korábban lezajlott pusztító erejű földrengésekről.

Az itt élők mindenre fel lehetnek készülve – gondolnánk, ám ez koránt sincs így. A megélhetést, sőt viszonylagos jólétet – konkrétabban: közvetlenül a termőtalajt, építőanyagot, közvetve pedig az idegenforgalmi bevételeket – biztosító hegyre nem különösebben a váratlanul bekövetkező események a jellemzőek. Legalábbis az itt élők többsége ekképpen vélekedik.

Egy emberöltő persze kevés ahhoz, hogy egy vulkán működéséről messzemenő következtetéseket vonjunk le. A statisztikák ugyanis csak évezredes, esetleg évszázezredes múlt ismeretében értelmezhetők, de még így is csak hozzávetőlegesen. Néhány generáció tapasztalatai tehát ilyetén semmitmondónak tekinthetők. Így van ez mindenütt a világon, ahol tűzhányók működnek. Évtizedek, sőt évszázadok múlhatnak el viszonylagos nyugalomban, mígnem egyszer csak a szunnyadó vulkán életre kel.

Kontinensünk legnagyobb tűzhányója a szicíliai Etna, folyamatos kitöréseivel ugyan valamelyest éberen tartja a környékén élőket, ám épp ez az az állandóság, monotónia, mely a ritka kivételektől eltekintve különösebb izgalomra nem ad okot. Ezért történhetett meg, hogy a 2002. októberében bekövetkezett katasztrófa még a sokat látott, és elvileg mindenre felkészített kutatókat is váratlanul érte.

Milo. A kisváros utcácskái néhány céltalanul lézengő egyéntől eltekintve, kihaltnak tűnnek, csupán a polgárvédelem főtéren felállított sötétkék sátraiból szűrődik ki a rádióadó-vevők szüntelen recsegése. Amerre nézünk, mindenütt sérült épületeket vagy romokat látunk. Szerencsésnek mondhatja magát az, akinek háza talpon maradt. Ácsolatok, támfalak, gerendák kaotikus összevisszasága – számunkra érthető okokból – a hetekkel ezelőtti fejetlenségről, szervezetlenségről árulkodik. A település szinte a szó szoros értelmében, a feje tetejére állt. Az utcákat róva, magunk is próbáljuk kikövetkeztetni a történteket, miközben fejünk felett sűrű, sötét fellegek gyülekeznek. A helyiek jól ismerik ezt a jelenséget, amely bizony jócskán megkeseríti az egyébként sem problémáktól mentes napjaikat. Az Etna éppen működő parazitakráteréből kilökődő irdatlan mennyiségű poranyag (vulkáni hamu) fölénk ért. Majd hirtelen zivatarként zúdul a nyakunkba. Ami ilyenkor a legrosszabb, hogy ez elől képtelenség elmenekülni. Ha az embernél nincs olyan ruha, mellyel szemét, száját, orrát, fülét védi, abszolút kiszolgáltatott. Nem beszélve a fedetlen fényképezőgép kényes tartozékairól. Azt hiszem, már el tudom képzelni, hogy mit élnek át a beduinok egy-egy sivatagi homokvihar alkalmával. Próbáljuk elérni a közelben parkoló autónkat, de csukott szemmel ez nem megy valami könnyen. Aztán valahogy mégis sikerül, ám eközben a szél a segítségünkre siet. Kisöpri a város felől a porfelleget. Tanulunk a leckéből, legközelebb az ilyesmire is felkészülünk.

Zafferana. A poráldás látható nyomai. Mindent több centis, szürke bevonat borít. Utcákat, épületeket, autókat, növényeket. A híradókból jól ismert kép, amint az idős nénik portájukat söprik. Ezek azok a momentumok, melyek a helyiek mindennapos küzdelmeiről a leginkább árulkodnak, nem véletlen, hogy a tudósítók indítóképeit is többnyire az ilyen képsorosok teszik ki. A söprögetés persze mélyebb értelmet is nyer, ha belegondolunk abba, hogy ez az egyetlen dolog, amit az ember tehet a vulkánnal szemben: eltakarítja a romokat.

Sapienza. Reggel 7 óra, kint tartózkodásunk második napja. A déli turistaközpontnál Francót várjuk. Ő az a helyi vulkanológus, akihez immáron több éves kapcsolat fűz minket, és aki itteni túráinkat szervezi. Ő az, aki tudja, hogy mikor, mit és hol érdemes megnézni. Előző este értesült egy lávafolyamról, mely kb. 2700 méteres magasságból indult, s jelenleg még az Etna lakatlan déli lejtőjén halad lefelé. Már kb. 2000 méteren van, és megállíthatatlanul közeleg az alsóbb, szórványos településekkel is rendelkező régió felé. Barátunk elismert szaktekintélynek számít a hegyen, amiről magunk is meggyőződhetünk. Nem kell magyarázkodnunk, engedélyekhez folyamodnunk az egyébként szigorúan ellenőrzött területen, elég ha csak rá hivatkozunk, és megnyílnak a kiskapuk.

A fák recsegése, ropogása, az égő fa szaga, és a mindenütt szálló pernye jelzi, hogy közeledünk célunkhoz. Messziről erdőtűznek tetsző jelenség, közelről azonban már jól láthatóan, az erdőt pusztító, lánctalpasként előrenyomuló, 1000 °C-on izzó olvadt, gigantikus lávafolyam az, amihez igyekszünk. A látványt nehéz elképzelni pusztán e sorok olvastán, én mégis megpróbálom szemléltetni: Az izzó tömeg kétemeletnyi, 6-8 méter magas homlokkal közeledik, és a szó szoros értelmében falja az erdőt. A vastagsága azért ilyen tetemes, mert egy időszakos patakmederben halad, ami természetesen nem engedi szétterülni. Ez persze az erdő szempontjából szerencsés helyzetet teremt, lévén így csak a mederben, illetve annak szegélyén lévő fák pusztulnak el. A láva 3-4 méterről már begyújtja a gyúlékony anyagokat, a fenyők „sikítva” kapna lángra. Néhány perccel később pedig a már szürke kőhalom borít mindent. Az egész lávatömeg ereje igazából csak szemből tűnik félelmetesnek. A frontvonalról hatalmas méretű izzó tömbök gurulnak le. Nem árt az óvatosság. Arra, hogy az erdő egyéb részei ne kapjanak lángot, egyenruhás erdészek ügyelnek, akik lapátokkal, csákányokkal folyamatos készenlétben állnak. A kőfolyam, mind fentről, mind oldalról inkább egy meddőhányóra emlékeztet, amit láthatatlan erőként a folyamatosan pótlódó láva állandó mozgásban tart. Ezt különben csak abból látjuk, hogy minden irányba apró kövek gurulnak le róla. A láva mozgásáról a jellegzetes üvegcserép-törés hang árulkodik, ami a felszíni kéreg megszilárdulásának és a mozgás során történő feldarabolódásának következménye. A csörömpölés olyan mértékű, mintha egy lakótelep épületeinek üvegablakait egymás után betörné valami vagy valaki.

Amíg a láva frontjánál tartózkodunk, úgy. kb. 5-6 méteres távolságban, nincs okunk panaszkodni a hőmérsékletre. Arcunkat izzó kohó melege perzseli, míg a 2000 méter körüli magasságban a novemberi időjárásnak kitett hátunk fázik. Időnként, muszáj megfordulni is, hogy hőháztartásunkat egyensúlyban tartsuk. Az erdészek javaslatára felkapaszkodunk egy magaslatra, ahol a kb. 1 km-re lévő kráter lávaszökőkutas kitöréseiben gyönyörködhetünk. Egy rövid ideig, mert a hideg hamarosan ismét a forró katlanhoz késztet bennünket.

Provenzana. Az északi turistaközpont, már csak a térképeken, úti könyvekben létezik. Itt volt ugyanis az októberi földrengések epicentruma. Épület alig maradt állva. Amelyik pedig túlélte a rengéseket, a hegyről lefolyó lávaár áldozatává vált. Ez a lávafolyam nem azonos az előzőekben részletezettel, ami ugyebár a déli oldal erejét pusztítja. Az északi sokkal nagyobb területeket érintett, és nem csak lakatlan részeket. Az egykori turistaközpont épületei: szállodák, éttermek, büfék, ajándékbódék tűntek el. A láva egyszerűen átfolyt felettük. A kép, mely bennünket fogad, egyfelől siralmas, ám mégis lenyűgöző, hiszen a természet erejével találjuk szemben magunkat. Gőzölgő kietlen táj terül el előttünk. Mintha a földtörténet egy korábbi időszakába csöppentünk volna vissza, amikor még mindenütt vulkánok működtek. A furcsa az egészben az, hogy akkor, évmilliókkal ezelőtt is minden ugyanígy működött, igaz, ember még nem lakta a bolygót.

Lieber Tamás
(Fotók: Láng István)

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu