Amikor a föld meghasad (A 2006. november 8-12-i Etna-expedíció túrabeszámolója)

AMIKOR A FÖLD MEGHASAD
„Vulkánkommandó” az Etnára
A cikk megjelent a HTM (Hegyisport és Turista Magazin) 2007. februári számában

A felszerelést már jó előre összekészítettük. Társaimmal több héten át, naponta több órát töltöttünk az internet előtt, míg végre elérkezettnek láttuk az időt.

Vulkanológiai kollektívánk tagjai gyakran figyelik az Etnát webkamerán, igaz, többnyire csak csendes hegyoldalakat és ködös hegycsúcsot látunk. Szeptember végén azonban egy, már régen várt vörös foltot fedeztünk fel a képernyőn: az Etna ismét életre kelt.

A láva megjelenése, még nem jelent szenzációt. Szicília vulkánján gyakorta megtörténik az ilyesmi. Általában rövid életű ez a jelenség, s önmagában nem szolgáltat elégséges indokot arra, hogy több mint kétezer kilométeres távolságból odautazzon miatta az ember. De mit tegyünk akkor, ha egy egész lávafolyam-rendszer jelenik meg a monitoron, sőt napról-napra hevesebb, robbanásos kitörések por- és gázfelhői is mutatkoznak? Ha tehetjük, induljunk el!
November közepén döntöttünk úgy, hogy személyesen is utánajárunk a dolgoknak. A vulkán működése azért is tűnt érdekesnek, mert a 2002-es, hevesebb kitöréssorozat óta ekkor gondolhattunk arra, hogy ismételten egy hosszabb aktív periódus veszi kezdetét.

Indulásunk előtt megtudtuk, hogy 3180 méteres magasságban, az Etna négy főkrátere közül kettő találkozásánál, a Délkeleti-kráter és a Bocca Nuova között nyílt az a száj, ahonnan a láva megindult. Az egynapos autóutat követően, a miloi kemping felé közeledve már az autópályáról láthattuk a hegy oldalán vöröslő, több ágra szakadt bazaltfolyamot. Másnap reggel úgy határoztunk, hogy ide próbálunk feljutni. Mivel célunk a csúcsrégióban volt, autónkat a déli turistaközpontban (Sapienza) hagytuk, amely a 2002-es kitörés óta (az északi központ megsemmisült ekkor) a fő kiindulópontja a vulkánra szervezett túráknak. Azért, hogy ne veszítsünk sok időt, itt felvonóra szálltunk, majd terepjáró autóbusszal folytattuk az emelkedést. Ennek pontos végállomását nem ismertük előre, ugyanis a terepjáró a napi aktivitástól függően szállította a turistákat a vulkán olyan pontjaira, amelyet még biztonságosnak ítéltek, és ahonnan már megfigyelhető volt a tűzhányó működése. Az aznapi végállomás a Délkeleti-krátertől induló, és a Valle del Bove felé tartó lávafolyam volt, amelynél egy hornito (salakkürtő) is keletkezett. A kemenceszerű felépítmény (innen a spanyol eredetű szó) keletkezése során az izzó kőzetből kiszabaduló forró gázok felfújják a lávát, és az így létrejött kúp tetején, mint egy kéményen keresztül távoznak. A láva már nem folyt a kráterből, de a közelében keletkezett kürtő még működött, az izzó kőzetanyag vöröslött a belsejében, tetején süvítve távozott a kénes gáz, amely annyira szúrta szemünket és facsarta orrunkat, hogy közelségét hosszabb időn át csak gázálarcban tudtuk elviselni.

Valamivel később annak a folyamnak a keresésére indultunk, ami pár nappal azelőtt indult meg, és amelyet még aktívnak véltünk. Azonban amikor odaértünk, azt tapasztaltuk, hogy a lávafolyás egy-két napja megállhatott, és már „csak” annyi hőt adott, hogy magunkat és vacsoránkat megmelegíthettük mellette, illetve a rajta. Felszíne már megszilárdult, s lehűlt olyannyira, hogy rá is tudtunk lépni, csak a nagyobb kőtömbök között vehettünk észre egy-egy izzó foltot.

Habár az izzó, sistergő hornito lenyűgöző élmény volt, este mégis csalódottan távoztunk a hegyről. Az időjárás sem volt kegyes hozzánk, sűrű ködben, a 3000 méteren nem ritka hóesésben és viharos szélben jutottunk le az autóig. Csak abban reménykedtünk, hogy másnap nagyobb sikerrel járunk.

A következő nap ismét a felvonókhoz indultunk, egyrészt hogy ismét minél előbb feljussunk a hegyre, másrészt hogy az ott dolgozó vulkanológusoktól és hegyi vezetőktől megtudjunk valamit az Etna aznapi aktivitásáról. A kérdésünkre, hogy van-e és ha van, el lehet-e jutni működő lávafolyásig, azt a választ kaptuk, hogy természetesen, a terepjáró busz majd ott tesz le bennünket. Ezt elég szkeptikusan fogadtuk, úgy gondoltuk, hogy megint az előző napi hornitohoz visznek, de miután más választásunk nem volt, beültünk a kocsiba és vártuk az indulást. Magasabb régiókba jutva azonban hamar észrevettük, hogy másfelé vesszük az irányt, mint előző nap. A busz körülbelül 2900 méteres magasságig vitt fel minket, ahol legnagyobb meglepetésünkre tényleg egy hatalmas lávafolyás mellett tett le. A Bocca Nuova lábától, 3050 méteres magasságból indult előző éjjel a kőfolyam, amely sebessége a meredekebb lejtőkön a másodpercenkénti 3 métert is elérte. A láva három szájból, több ágra szakadva, legyezőszerűen szétterjedve folyt a hegy lejtőin. Oldalról egy korábbi folyam határolta, amely még szintén elég forró volt. Ezt a cipőtalpunk olvadó gumiszaga és a fényképezőgép-állvány megolvadt műanyaglábai elég hamar tudtunkra adták. A lávafolyás frontjánál megfigyelhettük, amint az izzó kőtömbök, mintha üvegből lennének, csörömpölve görögnek egyre előrébb. A Délkeleti-kráter gázokat és gőzöket lövellt ki magából, a kráter oldala pedig erősen repedezetté vált, ami egy közelgő paroxizmusra (a kráter csúcsát szétvető robbanásra, mely általában egy kitöréssorozat fináléját jelenti) engedett következtetni. (Hazaérkezésünk után pár nappal bebizonyosodott, hogy előrejelzésünk helytálló volt, mivel hatalmas porfelhőt kilövellve felrobbant a kráter oldala.)

A hegyre folyamatosan ontotta a busz a turistákat, mint kiderült, tengerparti üdülőhelyekről éjszaka jól látható volt az új lávafolyás, így másnap rengetegen felkerekedtek, hogy közelről is lássák a tűzhányó működését. Ahogy leszállt az este, már csak egy kisebb lelkes csapat maradt a tűzkígyó közelében. Mi is nehezen hagytuk ott ezt a lenyűgöző látványosságot, abban a biztos tudatban, hogy még visszatérünk.

Érdi-Krausz Erika

 
 

© 1999-2007 BEBTE www.bebte.hu