Barangolások Vinschgauban - Dél-tiroli úti beszámoló

BARANGOLÁSOK VINSCHGAUBAN
Úti beszámoló a BEBTE dél-tiroli kirándulásáról (Észak-Olaszország - 2005.)

Június 19-25. között Észak-Olaszországban élő barátaink - Lusztig Júlia és Steck Franz - újbóli vendégszeretetét élvezhettük a dél-tiroli Tanasban. Utunk, bár családi jellege miatt kevesebb programra szerveződött, a végeredmény tekintetében cseppet sem maradt el az előző évitől. Sőt… Újabb helyszínekkel és tapasztalatokkal sikerült gazdagítanunk a Vinschgauról (Venosta-völgy) alkotott ismereteinket.

Ha táborunkat akarjuk elhelyezni a térképen, bizony tobzódhatunk az égtájak feltüntetésében, ugyanis magát Dél-Tirolt a Keleti-Alpokban, no és Észak-Olaszországban, közel az osztrák - svájci - olasz hármashatárhoz kell keresni. Maga a terület az I. világháborút követően került Ausztriától Olaszországhoz, lakosait és lakosainak identitását tekintve egyértelműen német/osztrák.

Lakóhelyünk Tanas - ahová a vendéglátó házaspár hölgytagja egy "késői" házasság révén 12 évvel ezelőtt Magyarországról (a Doroghoz közeli Tát községből) kikerült - Laas város közigazgatásához tartozik, 1400 méteres tengerszint feletti magasságban, 3000 méteres hegyek által körülvéve, mondhatni festői környezetben fekszik. A település periférikus helyzete révén rendkívül nyugalmas, tipikus dél-tiroli parasztfalu, ahol zajforrásnak maximum az állandóan működő locsolófejek kerepelése, valamint a tehenek kolompolása minősül, de ez is kimondottan a kellemes kategóriába sorolható. Aki élt már falun, jól tudja, hogy az istállók és a frissen kaszált széna illata csak erősítheti a nosztalgiát (idehaza ugyanis sajnos már igencsak megszűnőben van ez az életforma).

Kiutazásunk - Komáromtól majdnem a végállomásig autópályán haladva - nagyjából 11 órát vett igénybe. Igaz ugyan, hogy egy kis navigációs probléma miatt kb. 50 kilométert és egy órát ráhúztunk az ideális távra, illetve időtartamra, de a Brenner-hágón való átkelés megérte a fáradtságot.

Dél-tiroli programunk az első napra egy könnyed falunéző sétát tartalmazott, ami mintegy felvezetője volt a későbbi napoknak, mind a túrák nehézségét, mind pedig Dél-Tirollal való ismerkedésünket illetően. A meredeken leszakadó hegyoldalban vezetett panorámaútról nemcsak a 600 méterrel alattunk elhelyezkedő völgyre, mint fő élettérre volt madárnézetből rálátásunk, de a parasztgazdaságok tevékenységét is szemügyre vehettük, mégpedig úgy, hogy a látóhatárt - bármerre is fordultunk - gleccserekkel koronázott, csipkézett hegycsúcsok keretezték.

Második napon Svájc egyetlen nemzeti parkját (értelemszerűen Svájci Nemzeti Park) érintve utaztunk a már szintén olasz földön fekvő, vámmentes Livignoba. Ez a kirándulás amolyan bevásárló turizmusnak indult, ám a nap második fele talán ellensúlyozta a délelőtti lazítást. A tavalyi évhez képest ismételtünk (ezt persze a kilenc főből csak ketten mondhattuk el), ugyanis hazafelé a Stelvio-hágón át vettük az utat. A 2700 méterre, közel 50 hajtűkanyarral felkapaszkodó országút legmagasabb pontjáról 3000 méter fölé felvezető gyalogtúrát tettünk, ahol az Alpok és talán Közép-, illetve Dél-Európa egyetlen nyári gleccsersípályáját tekintettük meg. A rövidítés, azaz a gleccserek aprózta morénán való felmászás okozott némi izgalmat, de élményt annál többet adott.

Az autóval való leereszkedés, amely mintegy 35 kilométernyi - hajtűkanyarral szabdalt - utazást jelentett, semmivel sem volt kisebbrendű dolog, mint a gyalogtúra, már csak azért sem, mert szinte kilométerenként kellett leállni a legkülönbözőbb fotótémák miatt. Ez utóbbiakat rendszerint a meredeken alázuhanó gleccserfolyamok jelentették, de jó néhányszor az úton átrohangáló mormoták késztettek lassításra (kb. 50 példánnyal találkoztunk).

Harmadik napunkon házigazdánk, Júlia javaslatára mindannyiunk számára új területtel ismerkedtünk, mégpedig a Martelltal vidékével. A Martelltal a Vinschgauból leágazó tucatnyi mellékvölgy egyike (Schlanders és Latsch települések között), mely alighanem a legszebb Dél-Tirolban, de elképzelhető, hogy az Alpok egészét tekintve is dobogós helyen szerepel. Nem véletlen, hogy a Stilfser Joch (Stelvio) Nemzeti Park része, ugyanis ez a tájegység geológusok és botanikusok paradicsoma. A magasból alázuhanó vízesések teljességgel tátrai hatást keltenek, míg a völgyeket beborító rhododendron erdők és kárfülkék a Retyezátot juttatják az ember eszébe. Azután ott vannak a székelyföldi mohosokhoz hasonlatos magashegyi lápvidékek, számtalan, számomra ismeretlen növénykülönlegességgel. A fentebbi részeken kiterjedt csoportokban a magashegységek sokak számára legszebb virágos növényének tartott encián díszlik. A leírásokban havasi gyopárt is említenek (ezzel mi nem találkoztunk).

A földrajzosok számára az igazi látványosságot a mélybe nyúló gleccserfolyamok, illetve azok hátrahagyott völgyei, kárfülkéi jelentik. A magashegyi, számtalan vízesésben alábukó hegyi folyamok, és bevágódásaik szintúgy tetszetősek. Talán a legkülönösebb látnivalók közé tartoznak (de csakis tisztes távolságból) a gleccserfolyam frontján sorakozó óriási töredezett, instabil jégoszlopok.

A Martelltal egyetlen turistaútját jártuk be (több tucatot létesítettek), egy teljes nap alatt, úgyhogy ide hamarosan biztosan visszatérünk.

Csütörtökön egy részben tavalyi útvonalat jártunk be, mégpedig a Laasi-völgyben, de a 82 éves házigazdánk, Franz vezetésével újabb részekkel egészítettük ki azt. E völgy a híres laasi márvány lelőhelye. A metamorfizálódott (átalakult) kőzet állítólag jobb minőségű, mint a délebbre lévő carrarai, hogy ez utóbbi mégis ismertebb, az annak köszönhető, hogy a carrarai könnyebben hozzáférhető (külszíni fejtés), míg a laasi anyagot a hegy gyomrába fúrt alagutakból fejtik ki.

Pénteken lazításként Bolzanoba (Dél-Tirol gazdasági és közigazgatási központjába) látogattunk. A Rittner Horn kilátópontjára libegőztünk, ahonnan a Keleti-Alpok nagy részére és a Dolomitokra lett volna nagyszerű kilátásunk, ha nem ereszkedtek volna le a felhők. Ez volt az egyetlen nap, amikor párás időt fogtunk ki (a többi napon a Stelvio gleccserét kivéve napközben soha nem ment 30 fok alá a hőmérő), így nem sokat láthattunk. A ritteni földpiramisok felkeresésével zártuk a programot és a túrát. (Az itteni panorámateraszos cukrászdában egy kedves magyar hölgy is dolgozik, akinek már tavaly megígértük, hogy visszatérünk, és most is valami ilyesmit hallhatott.)

Lieber Tamás

HÁTTÉR

Dél-Tirol természetföldrajza

A mindössze 7400 km2 kiterjedésű Dél-Tirol a Keleti-Alpokban, illetve Olaszország északi részén fekszik. Területe észak-déli irányban a Brennertől a salurni völgyszorosig terjed; nyugatra a Reschen- és a Stilfser-hágó, keletre a Puster-völgy és a Kreuzberg-hágó határolja.

Három nagyobb völgyre tagolódik: a Puster-, az Eisack- és az Etsch-völgy, valamint mellékvölgyeik húzódnak meg az Alpok vonulatai között.

Dél-Tirol területének 78 százaléka 1200 méter feletti magasságban fekszik. Keletre a Dolomitok kopár sziklaalakzatai húzódnak, nyugaton az Ortler-csoport határozza meg a tájképet. Ausztriától az Ötztali és a Zillertali-Alpok örök hóval fedett csúcsai választják el.

A régi éghajlatát a talajformák változatossága határozza meg: a hegyek között húzódó völgyek hóban gazdag alpesi klímája a közép-európai hőmérsékleti értékeket mutató területek és az Etsch, illetve Eisack dél felé nyitott, enyhe telű és forró nyarú völgyei, amelyeket a hegyek védenek az északi szelektől, ezért éghajlatuk mediterrán jellegű.

Vinschgau

Claudius császár építette 46-ban azt a fontos útvonalat, amely a retoillír Venostenen vezetett keresztül; innen származik a terület mai neve: Venosta-völgy (német nyelven Vinschgau). Ma a Partscinsnál kezdődő és a Reschen-hágóig (1507 m) húzódó kb. 75 kilométer hosszú völgyszakaszt értjük ezen - tulajdonképpen az Etsch felső folyása.

Maga a völgy nem hosszú, de a két vége közötti szintkülönbség mintegy 1000 métert tesz ki. Ez a Keleti-Alpok egyik legszebb és legváltozatosabb tája. Éghajlatát kevés csapadék és kellemes hőmérsékletek jellemzik. Így nem meglepő, hogy jól jövedelmez az itteni gyümölcstermesztés. Korábban főként sárgabarackot termeltek, ma inkább almát. Mivel évente alig esik 400 milliméternél több csapadék, a gazdák ősidők óta hasznosítják a gleccserek olvadékvizét (csatornák - waalok - segítségével vezetik a földekre).

Vinschgau egyik legismertebb pontja a Schnals-völgy: itt találták meg Ötzit, a gleccsermúmiát 1991 szeptemberében.

Lőrincz Zsolt: Dél-Tirol (Útilapu Kiadó Kft. - Székesfehérvár) nyomán


 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu