Távol-Keleti útinapló (2005)

TÁVOL-KELETI ÚTINAPLÓ
(Thaiföld - Vietnam - Kambodzsa)

2005. június 7.

Hajnali ötkor érkeztünk meg Bangkokba, amikor kiléptünk a repülőtérről megcsapott a párás levegő, mintha egy uszodába léptünk volna be. Az első nap csak akklimatizálódtunk, szoktuk Ázsiát és a belvárosba mentünk mászkálni, ahol minden elképzelhetőt lehet kapni, a sült csótányon át a különféle hamisított igazolványig. Elég furcsa az a szokás, hogy bármilyen épületbe is akarunk belépni, le kell venni a cipőt. Ez vonatkozik a templomokra, szállodákra és a lakásokra is. Elég vicces látvány, ahogy a házak előtt cipők sorakoznak. A második nap úgy döntöttünk, hogy megnézzük Bangkok turista célpontjait. Meglátogattuk a legmagasabb álló Buddhát (45 méter), egy hatalmas fekvő Buddhát és még sok templomot. Majd a királyi palotát, aminek belsejében mindent - a falakat és szobrokat - arany és drágakövek borítanak.

Június 10.

Ma reggel átrepültünk Hanoiba. Ez tényleg olyan, mint a vietnámi filmeken. Az emberek a rizsföldeken dolgoznak, a 35 fok ellenére hosszú ingben, nadrágban, kalapban. A kezükön kesztyű, az arcuk előtt kendő, hogy a Nap ne érje őket, mivel itt a fehér bőr a divat. Hanoi közlekedése borzasztó, mindenki motorral közlekedik, iszonyú tempóban, egymás mellett kb. 10-en. Minden nő, a gyerekektől az öreg nénikig pasztellszínű, kis állatmintás pizsamában jár az utcán. Mindenki az utcán él, ott esznek, főznek, mosnak, mosogatnak. A házak elé a járdára kitesznek egy kis asztalt és köré olyan kis székeket, amiken nálunk az óvodások ülnek. Este elmentünk egy vízi bábszínházba, ahol a figurák vízben táncoltak népzenére és a vidéki élet szépségeit mutatták be.

Június 11.

Három napos hajókirándulásra indultunk a Halong-öbölbe. Itt több mint 3000 mészkőszirt található, melyeket a legenda szerint egy sárkány dobált ide. Egész nap hajókáztunk a szirtek között, gyönyörű volt! Aztán megnéztünk egy cseppkőbarlangot. Másnap túráztunk egyet a nemzeti parkban ananász-, banán- és földimogyoró-ültetvények között. Egy csomó ismerős növényt láttunk, ami itthon cserépben él.

Június 14.

Éjjel vonatra szálltunk és hálókocsival a kínai határig utaztunk, végre fel a hegyekbe, egy Sapa nevű kis faluba. A helyiek szerint itt nagyon hideg van (25 fok). Szóval az idő tökéletes, körülöttünk 2000 méteres hegyek, ahol teraszokat alakítottak ki, és az elárasztott földeken rizs nő. De nemcsak a hegyek miatt érdekes ez a vidék, hanem azért is, mert a kis eldugott falvakban különböző nemzetiségű emberek élnek, akik különféle színes népviseletben járnak, és mindegyik más-más nyelven beszél. Nagyon alacsonyak, talán a legmagasabb lehet 140 cm. Ez így elsőre nagyon érdekesnek tűnt, de kicsit különös is, mert olyan, mint egy nagy rezervátum.

Június 16.

Elindultunk a Perfume Pagoda nevű helyre, ami Vietnam legnagyobb buddhista szentélye, egy hegy tetején, egy barlangban fekszik. A hegyet csak folyón lehet megközelíteni, ezért kis, imbolygó ladikokba szálltunk, amiben egy nagyon kicsi és öreg vietnámi néni ült és evezett. Mikor megérkeztünk a hegy lábához hatalmas szeméthegyek és kosz fogadott minket. Egy különben gyönyörű mészkőhegy tetejére kellett felmennünk, de 200 méterenként ócska bódék sorakoztak, ahol mindenféle kacatot árultak, körbe pedig vacsorának szánt kiskutyák és csirkék rohangáltak. Maga a barlang is hasonló volt, tele szeméttel és rendetlenséggel.

Június 18.

Reggel érkeztünk Huebe, ami valamikor császárváros volt. Itt megnéztünk egy király sírját, illetve a palotájának maradványait, majd a Citadellát. Aztán este Hoi An-ba mentük tovább, amiről az útikönyvek azt írják, hogy olyan jellegű, mint nálunk Szentendre, kis utcákkal és kézművesekkel. Ráadásul itt a tenger is, ahol végre fürödhettünk. Ez a hely egyébként a szabók városa is, mindenhol ruhaboltok sorakoznak, ahol egy nap alatt bármit méretre megvarrnak. Kicsit vicces is itt a 40 fokban, hogy télikabátok lógnak a fogasokon. Itt a városban bárkinek is mondtuk, hogy magyarok vagyunk, azt válaszolták, hogy persze, hallottak már Magyarországról és milyen szépek ott a rózsák. Végül kiderült, hogy ismernek egy verset is, ami Magyarországról és a rózsákról szól, a költőjét viszont nem sikerült megtudnunk.

Június 23.

Megérkeztünk utolsó vietnami állomáshelyünkre, Saigonba. Ez a nagyváros teljesen más, mint Hanoi volt, sokkal nagyvárosiasabbnak tűnik, már a látnivalók is mások. A fő nevezetesség a városháza, a színház, a nagytemplom. Itt abszolút érződik a francia hatás, sok az európai hatású épület és katolikus templom. A helyiek Saigont következetesen a régi nevén Saigonnak hívják, míg északon, ahol sokkal erősebb a szocializmus, mindig helyesbítettek, hogy most már a neve Ho Si Minh-város. Az emberek itt teljesen mások, mint északon, ahol nem voltak túl barátságosak, csak az volt számukra fontos, hogy vásárolj tőlük. Itt sokkal kedvesebbek, sokkal többen mosolyognak és sokkal segítőkészebbek.

Június 25.

Három napot töltöttünk Angkorban (Kambodzsa) úgy, hogy egész nap jártuk a templomokat, de még így is csak a legfontosabbakat sikerült megnézni. Az építmények hatalmasak, mindegyikre rengeteg, nagyon keskeny és magas lépcső vezet fel, ezért egész nap csak fel-le rohangáltunk. Az összes rom teljesen szimmetrikus, tele van tornyokkal, kiszögellésekkel és beugrásokkal, de mindegyik oldala teljesen egyforma. Így a sok bolyongás után néha azt sem tudtuk, merre vagyunk. A sok templom közül engem kettő ragadott meg igazán, az egyik Bayon, amelyről rengeteg kőarc mosolyog le sejtelmesen. A másik pedig Ta Prohm templom, ahol a restaurátorok nem irtották ki teljesen a dzsungelt, ezért jól látható, amint a fák körbefonják a templomokat, és a gyökereik befúrják magukat a kőtömbök közé. Az Angkoron kívüli Kambodzsa viszont szörnyű volt, pedig valószínűleg az ország nyomorából így is nagyon keveset láttunk. Mindenhol koszos utcagyerekek kéregetnek és a falvakban iszonyatos a szegénység. Összetákolt, kis bódékban élnek, a gyerekek rongyokban járnak.

Bayon

Érdi-Krausz Erika

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu