Az ókor kulturális emlékei Szicíliában

A viszonylagos jólét tette lehetővé, hogy az ókori népekben felébredjen az igény a szórakozásra. Vallási rituálékkal, vagy bizonyos ünnepnapokon énekkel, tánccal szórakoztatták az egybegyűlteket. Később a színházi játékok kezdetekor szükség volt állandó színházak létrehozására.

Görögország már i.e. 1000-ben is nagy birodalom volt, kulturális, politikai és gazdasági szempontból egyaránt. Idővel a jólét és gazdagság túlnépesedéshez vezetett, emiatt Görögország új területek után nézett, így került figyelmének középpontjába a Földközi-tenger egyik óriásszigete, Szicília.

Az i.e. VIII. század közepétől kezdődően telepedtek le görögök a mai dél-Olaszország területén, mindenek előtt a partok mentén. I.e. 734-ben Korinthosz megalapította Szürakuszait, a későbbi Siracusát, i.e. 582-ben Rhodosz segítségével Akragaszt, latin nevén Agrigentumot, a mai Agrigentót, s végül a „legfiatalabb” Taorminát 396-ban Naxosz lakói hozták létre Tauromenium néven. A mediterrán térségben ezek a városok gyorsan jelentőssé váltak, hiszen Afrika és Európa közti kereskedelmi útvonal mentén feküdtek. A földrajzi fekvésük miatt természetesen elkerülhetetlenek voltak a konfliktusok Karthágóval, amely a hegemóniáért vívott csatározásokhoz vezettek.

A görögök a Karthágóiak ellen itt, Szicíliában mérték a döntő csapást; harcoltak az etruszkokkal, s vereségük a campaniai etruszk uralom összeomlásához vezetett. Részt vettek az Athén és Spárta között dúló peloponézoszi háborúban, s közben egymással is viaskodtak. A pun háborúkban ismét Karthágó, majd Róma ellen kellett küzdeniük, s ez már túl sok volt a szigetnek.

Az i.e. II. században hosszú csaták végén Róma Szicíliával megszerezte első tengeren túli provinciáját, és ezen kívül egész Itáliát uralma alá vonta. Az egyesítésekkel a híres szicíliai görög városok lassan romanizálódtak, emlékeinek egy része elpusztult, vagy átépült. Ami viszont napjainkig is fennmaradt, gyakran jobb állapotban látható, mint az eredeti görög helyszíneken.

Taormina – görög városromok, színház

Szicíliai bolyongásaink közben, éppen az etnai túrára való ráhangolódásként, no meg hogy a hosszú buszozásban elgémberedett tagjainkat végre kinyújtóztathassuk, városnézésre indultunk Szicília egyik leglátogatottabb településére Taorminába.

A városnak már a fekvése is különleges, hiszen a Taorminai-öböl partján 120 méterre kiemelkedő sziklateraszon található, sőt egyes részei között 250 m szintkülönbség is van. Ez teszi festőivé az ó- és középkori maradványokkal megtűzdelt újkori házsorokat, hangulatos sétálóutcákat.

Taormina területén, a Tauro hegy csúcsán eredetileg a szikulok éltek, akik nem sokáig élvezhették városuk függetlenségét. Először a siracusaiak, majd görögök foglalták el városukat. I.e. 212-ben a Római Birodalom részévé vált, ekkor kapta a Tauromenium nevet. A második pun háborúban a város már támogatta a rómaiakat és Ciceró Messina és Netum mellett, a három legjelentősebb város egyikeként említi

Napjainkban viszonylag kevesen, mindössze hétezren lakják. Közkedvelt italukat, a mandulás bort (Amoretto) nem szabad kihagyni éppúgy, mint a számunkra különlegességnek számító speciális – briósba töltött – fagylaltot. De még mielőtt az utcácskák útvesztőjében elveszítenénk magunkat, ismerkedjünk meg a várost oly híressé tevő görög színházzal.

A szakember szemével a létesítmény, és főként egy koncertélmény kissé lehangoló lehet, mivel a rómaiak átalakították, elrontva ezzel híres akusztikáját. Persze mindezt a laikus látogató észre sem veszi, s természetes, hogy ma már ez nem oly fontos momentum, mint az a látvány, melyet építészeti szempontból képvisel. Azért nyugodjunk meg, a nyaranta megrendezett hangversenyek, színi előadások így is maradandó élményt biztosítanak. Természetesen itt nemcsak a színdarabokat csodálhatjuk, az Etnára nyíló kilátás, valamint a végeláthatatlan tenger panorámája is szemet gyönyörködtető. Nem hiába választotta Csontváry egyik híres festményének témájaként, s nem véletlen az sem, hogy a világ egyik legcsodásabb kilátópontjának tartják.

Maga a színház épülete keleten, egy kinyúló, 124 m magas földnyúlványon kapott helyet. Az i.e. III. században épült, a római átalakítások pedig az i.sz. II. században történtek. A nézőtér félkörének átmérője 109 m, a színpad szélessége 10,7 m, hosszúsága 56 m. A legközelebbi sor a színpadtól 20 méterre található. A férőhelyek száma 7000. Viszonylag jó állapotban megmaradt a nézőtéren kívül a színpadot lezáró felépítmény is. A rómaiak a kilenc szektorra osztott lépcsősor tetejére kettős, gránitoszloppal fedett árkádot építettek. A taorminai színház a méreteit tekintve a harmadik legnagyobb ilyen ókori görög létesítmény a Görögországban található Epidauroszi és a szintén szicíliai Siracusai után.

A köznép számára az előadások, melyeket természetesen a gazdagok szerveztek, ingyenesek voltak. Egyúttal a közösségi érzés kialakulását segítette, hogy a színházi előadás egy teljes napot vett igénybe. Több szünettel 10-11 darabot – tragédiákat és szatírákat – adtak elő, melyek akár 8-9 órán keresztül is tartottak. A nap végén a legnagyobb tetszést arató dráma szerzőjét megjutalmazták.

A görögök színházaik kialakításakor nagy hangsúlyt fektettek az igényes akusztika létrehozására. Alakjának fejlődését a gyakorlat és a tapasztalat motiválta. A tervezésnél figyelembe vették a hang terjedési viszonyait, amit a beszéd érthetőségével mértek. Ennek mindenkori korlátozói a beszédenergia irányítottsága, a hallgatóság felületének hangelnyelő hatása és a környezeti zajforrások. Ez utóbbiak a mai értelemben akkoriban még jóformán ismeretlenek voltak, hiszen például sem autó, sem pedig repülőgép nem létezett.

Jó akusztikájú egy helyiség, ha benne a beszéd, ének, stb. mindenütt jól és tisztán hallható. Ennek feltétele, hogy szabályosan visszaverődött hang (visszhang) ne jöjjön létre, s a hangforrásból közvetlenül a hallgató fülébe jutó hangot a szabálytalanul (diffúz módon) visszaverődött hanghullámok csak erősítsék, de időtartamát észrevehetően ne hosszabbítsák meg. Vízszintes szabad területen, normális légköri akusztikai feltételek mellett a beszédet egy legfeljebb 10 méteres sugarú körön belül lehet jól érteni. Viszont az említett korlátozások miatt ez előre 6-8 métert, hátra pedig 2-3 métert jelent. Ezen úgy lehet javítani, ha nem a hangforrás mögé ültetjük a hallgatóságot, illetve ha a hangforrás helyét megemeljük, és körben sövény vagy fasor véd a környezeti zajok ellen. Így már 15-20 m-ig érthető a beszéd. A görögök nagy újítása, hogy a hangforrás fölemelése mellett a közönséget is emelkedő szintre helyezték, így alakultak ki a félkör alakú, emelkedő ülések. Az érthetőség határa ezáltal megközelíthette akár az 50 métert is.

A görög drámák előadásainak színhelye a kör alakban felépített sima kőpadló (orkhesztra), amelynek eleinte a közepén, később szélén elhelyezett emelvényen lépett fel maga a szövegmondó. A görög drámákban oly fontos kórus az orkhesztra síkján foglalt helyet. Az énekkar hangereje jóval nagyobb volt, így különleges erősítésére nem volt szükség. A félkörben elhelyezkedő nézősereg a hegyoldalra (theatron) vonult fel, hogy jobban láthasson és hallhasson. Az orkhesztra közönséggel szembeni oldalán, öltözőnek és kelléktárnak használt sátor (szkéné), majd faház, később kőház épült. Ez a görög színház ősformája.

Ebben a korban az orkhesztra a színpad, a szkéné csak háttérként és technikai segédeszközként szerepelt. Később kialakult a nézőtér lezárásaként két oldalt a parodosz, mely a nézők és a kórus bejáratául, majd később a színpadi gépezetek elhelyezésére szolgált. A színész kezdetben a kórustól körülvéve az orkhesztrán beszélt. Később kis faemelvényt kapott, hogy kiemelkedjék a kórustagok közül. Ugyanezt a célt szolgálta az emelt sarkú cipő (koturnusz) is. A későbbi drámák már szabadabb mozgást követeltek meg, ekkor került föl a színész a szkéné előtti emelvényre. Neve logeion “ahonnan a szó elhangzik”, vagy proszcenion, latinul pulpitum. Ez maga a színpad, melynek homlokfala kőből, márványból, járószintje mindig fából épült A fa színpad hangerősítő hatása vitathatatlan éppúgy, ahogy a simára csiszolt márványlap, az orkhesztra hangterelő hatása is.

Az üléseket is a jó hallhatóság érdekében alakították ki, az üléssorok a mainál meredekebben, 25-30°-al emelkedtek, köztük a járószint (diazoma) osztotta a teret. A színpad mögötti hangvető fal is tudatos tervezés eredménye. Így nemcsak az oldalirányú, hanem a magassági irányú visszaverődő hangsugarakat is figyelembe vették. Később ezt tökéletesítették a ferde oldalfalakkal (paraszcenion) és rövid tetőrésszel. Az oszlopok és a falon lévő díszítőelemek megmunkálása egyenletesebbé tette a hang eloszlását, és csökkentette a zavaró visszhangok létrejöttét.

Szólni kell még a rezonátorok szerepéről, melynek nagy hatása volt a görög színházak akusztikájának meghatározásában megítélésében. Ezek a különböző helyeken elhelyezett vázák a logeion alatt hangerősítésül szolgáltak, a nézőtéren elhelyezettek pedig egyrészt hangerősítésül, másrészt az utózengési idő (ami szabadban közel zérus) megnövelését eredményezték. A nézőtéren elhelyezett vázák különböző hangmagasságokra voltak hangolva a görög tetrakord szerint. A vázákat a nézőtéren üregekben helyezték el, melyek a lépcsők alatti körfolyosó útján egymással összeköttetésben álltak. Ezek az amphorák nem találhatók meg a színházakban, mert értékes voltuk miatt a rómaiak, később pedig más fosztogatók elhordták őket. A színészek maszkot is használtak hangerősítésül; a maszk szájrészének hangtölcsérszerű kiképzése energiakoncentrációt, hangterelést eredményezett.

A rómaiak számtalan változtatást hoztak, sokat a jó akusztika rovására. A theatronon kívül az orkhesztra is félkör alakúvá vált, így az első sorok közelebb kerültek a színpadhoz, ami jó, mert a római színjátszásban a mimikának nagyobb szerepe volt, és a színészek álarcot sem hordtak. Viszont az első sorokból nem láthattak volna jól, ezért a színpad magasságát 1,5 méterre csökkentették, ezáltal sok homlokfalat fejeztek le a szó legszorosabb értelmében. A látvány növelése céljából mélyítették a proszcéniumot 8 méterre (Taorminában ez 10,7 métert jelentett), ami az akusztika rovására ment. Viszont elhagyták a paradoszt, és teljesen körülzárták a színházat, ami javulást jelentett.

Siracusa – a mondák és technikák világa

Korai történetének nagy részében Siracusa volt a legfontosabb görög gyarmatváros Szicíliában. Akkoriban volt idő, amikor félmillióan is lakták. Manapság viszont népessége alig éri el a 109 ezer főt. A város ma is fontos mezőgazdasági, kereskedelmi és közlekedési központ. Jelentőségét stratégiai helyzetének köszönhette.

Siracusa Szicília keleti oldalán, alacsony hegyfokon, a Jón-tenger partján fekszik, amely tulajdonképpen két kikötő – északon egy kisebb (Porto Piccolo), délen pedig Szicília legtágasabb kikötője (Porto Grande) – fölé magasodik, a város fölé pedig az Epipolai-magaslat emelkedik. A város kerülete 180 stádium (1 stadium=184,97 m), és ez a hatalmas, művelésre alkalmas föld tette lehetővé, hogy Siracusa a hosszan tartó ostromokat is győztesen kiállhassa.

Akár más romvárosok, Siracusa is két részre osztható: az ókorban megalapozott óvárosra, illetve a modern városrészre. Óvárosának egy része kis szigeten, Ortügián épült, melyet a szárazföldtől egy keskeny csatorna választ el és egy híd, a Ponte Nuovo köti vele össze. Az Ortügiai-félszigeten fakadó Arethusa-forrás friss vízzel látta el a települést.

Az óváros központja a Dóm tér, ahol az ókori híres, i.e. V. századból való dór Minerva templom helyén, az ókori maradványok felhasználásával i.sz. VII. században épült székesegyház áll, ami a görög jegyek mellett bizánci, normann, reneszánsz és barokk stílusjegyeket is hordoz magán. Ottjártunkkor több esküvői menetet is láttunk, némelyikhez még tűzijáték is társult. A dómmal szemben lévő Régészeti Múzeum (Museo Archeologico Nazionale) mutatja be Siracusa egyik ókori érdekességét, a numizmatikai gyűjteményt. A szicíliaiak voltak az elsők, akik bronz után egyéb fémeket (ezüst, arany) használtak érmeikhez. Az érmek közül soknak az egyik oldalán helyi termékeket hirdetnek, pl. szőlőt, kagylót (i.e. 510).

Az i.e. 500-450 közötti időszakban a siracusai pénzverde legszebb terméke a 10 drakhmás érme, az ún. Démareteion. Alig 20 példányt ismerünk belőle, de nem csak a helyi, hanem több nyugati pénzverdére tartós hatást gyakorolt. Nevét egy legenda alapján kapta, mely szerint úgy gondolták, hogy az érméket azokból az aranyrudakból verték, amelyeket a Karthágóiak az i.e. 480-as vereségük után a kártérítés részeként Gelón feleségének, Démaretének adtak ajándékba. Ma már megállapítható, hogy kb. 10 évvel később készültek, de nem tudjuk, milyen alkalomból.

Az óvárosban – a Piazza Pancali szélénél – van az egyik legrégebbi monumentális szicíliai szentély, az i.e. 560 körül épült Apollónnak és Artemisznek szentelt dór stílusú templom, melynek vaskos oszlopai már kőgerendázatot támasztottak alá. Ennek maradványait pár évvel ezelőtt szabadították ki néhány középkori épület alól, a romok a hús- és zöldségpiac közelében ma is láthatók.

A Zona Archeologica, a monumentális ókori romok helye az újabb városrész, Neapolis ÉNy-i szélén terül el. Innen kb. 100 m-nyi út vezet az amfiteátrum teréhez. A római amfiteátrum, aréna az i.e. III. században épült. Építésénél az akusztikai szempontok már a háttérbe szorultak, a fő látványosság „cirkuszt a népnek” volt. A 140x119 méteres építmény – melynek nagy részét a sziklából vájták ki – a szicíliai császári kor legnagyobb emléke. Az aréna körüli folyosó jó állapotban maradt fenn. Ennek ajtóin keresztül jutottak a gladiátorok és a vadállatok is a küzdőtérre. Mellette megnézhetjük II. Hieron oltárának maradványait, mely ugyancsak i.e. III. századból való. A már méreteiben is rendkívüli 198x22,8 méteres építészeti alkotásnak csak az alsó fele maradt meg. Az oltáron a hagyomány szerint Hieron király (i.e. 265-215) egyszerre 500 ökröt áldozott fel.

Az amfiteátrumot magunk mögött hagyva egyenesen leereszkedhetünk a hegyoldalon a fenséges Latomia del Paradiso-hoz, ami nevét a vegetációjáról kapta. Ez a szakadékszerű kőbánya is ókori eredetű; alján most dús növényzet burjánzik. Itt van a sziklába vájva többek között két híres barlang, az egyik a Grotta dei Cordari, amelyet a kötélverőkről neveztek el, akiknek munkájához az itteni nedves levegő igen alkalmas volt. A másikat Dionüsziosz-fülének (Orecchio di Dionisio) neveznek. A barlang falainak simasága és a környékbeli kőfejtők arra vallanak, hogy mesterséges eredetű. „S” alakú alaprajza 10 m szélességben és 67 m hosszúságban húzódik. Magassága 22 m. A hátsó felső sarokban elhelyezkedő nyílása 20-30 cm átmérőjű. A hagyomány szerint itt őriztette Dionüszosz türannosz (i.e. 405-367) foglyait, akiknek beszédét egy különleges visszhanghatás segítségével, egy másik helyiségből kihallgathatta.

A hangterjedés érdekesen alakul a tölcsérszerű határolt terekben. Az alulról érkező hangsugarak elég nagy kúpszögű részének a sziklafal oldalaihoz való verődése közel súroló belépésű, tehát a hangok a tölcsérszerűen keskenyedő alakzatban a „hallójáratban”, a keskeny nyílás irányába terelődnek. A beeső hangsugár az első beesési helytől számítva többszöri visszaverődéssel eljut egy bizonyos távolságig, ahonnan visszafordul. Az energiasűrűség így a tölcsér torkában megnövekszik, és az eredetileg kis energiájú hangforrás hangja is hallhatóvá válik. Ha a tölcsér legszűkebb részén nyílást vágunk, erősítő „hallócsövet” nyerünk. A hangerősség növekedésének mértéke legalább 30-40 dB; a lenti papírszakítást fönt, a hallgatózó nyílásnál vízesés harsogásának véljük hallani. A hangerősödés egyszerű számítással nehezen igazolható, valószínűleg az „S” alakú alaprajznak is szerepe van ebben. Ugyanakkor odalent a nem fölfelé irányuló hanghullámok ide-oda verődése folytán az akusztikai viszonyok igen rosszak. A beszélőket visszhangok és a hosszú utózengés zavarják, így tehát az érthetőség érdekében hangosan kell beszélni.

Dionüszosz i.e. 432-367-ig élt, polgári származású volt, de korán szembekerült a Siracusában akkoriban uralkodó demokratikus áramlattal. Kitűnő hadvezér és ügyes politikus volt. Politikai ellenfeleivel szemben való bizalmatlansága miatt 600 tagú testőrséget szervezett s így 406-ban Siracusa türannosza lett. Ő hozta létre az ókor leghosszabb ideig tartó és legerősebb türanniszát. Szicília több városát Siracusa számára meghódítván, háborúba kezdett a szigeten hatalomra jutott Karthágóiak ellen, majd a sikert felhasználva Szicília bennszülötteinek, a siculuknak fejedelmeit meghódolásra bírta.

Az athéni ellenszenvről anekdoták mesélnek, melyeket Dionüszosz környezetével szemben tanúsított bizalmatlanságának illusztrálására találtak ki:
Borbélyra nem mervén bízni magát, leányaival végeztette e tisztet. Testvérét, Leptinest, sógorát, Polyxenost s legjobb barátját, Philistott is száműzte, s mindenkivel óvatos és bizalmatlan volt. Sokoldalúságára utal, hogy öt tragédiát írt, ebből egy első díjat is nyert.

Visszatérve a bánya lejtőin, egyenes bejárat vezet a görög színház területére, mely a legnagyobb egész Szicíliában és a nagy Görögországban is előkelő helyen szerepel. Ezt is a sziklából vájták, majd függőlegesen és vízszintesen kilenc részre osztották egy folyosóval (diazoma) ami egész hosszán keresztülvezet. A színházi előadás vallási szertartásokból alakult ki, különösképpen összefüggött a Dionüszosz-kultúrával, amikor a szőlőistennek mutattak be áldozatokat. A vallási szertartások a vízhez, forráshoz is kapcsolódtak, ezért a színház környékén vagy a hegyoldalakba épült nézőtér táján jóformán mindig találhatunk forrást vagy közösségi vízgyűjtőt, esetleg egy hozzá tartozó gyógyító szentélyt is. Siracusa színházának egyedülálló érdekessége, hogy a nézőtér fölötti sziklából szájadzik a ma is jelentős vízhozamú ősi görög víztároló, amelyből vízesésszerűen dübörög a víz és folyik több ágra szakadva a nézőtér csatornáiban a színpad alá, majd onnan a tengerbe. Gyakorlatilag ez a csatornacsermely a nagyszámú nézősereg hulladékainak levezetését szolgálta.

A színház az i.e. V. században (478-467) épült, helyesebben ekkor vájták ki a sziklából. Ülései 61 sorban lépcsőzetesen emelkednek, és húszezer néző számára biztosítanak ülőhelyet. A nézőtér átmérője 138 m, a legtávolabbi sor 150 méterre van a színpadtól. Itt mutatták be i.e. 472-ben Aiszkhülosz Perzsák című darabját. Ezt a létesítményt nem változtatták meg a rómaiak.

A színháztól vezet tovább a Via dei Sepolcri, a Sírok útja, mely sziklába vájt síremlékek mellett visz el. A Viale Rizzo a görög színház fölött halad, és innen áttekinthetjük az egész rommezőt, sőt magát a várost is. Az úton kelet felé haladva találjuk azt a sírt, amit Arkhimédesznek tulajdonítanak, de ez a valóságban i. sz. I. századi, római kori sírépítmény, és csak a legenda tartja a nagy fizikus nyugvóhelyének. Arkhimédész i.e. 214-212 között a rómaiaktól ostromlott Siracusa műszaki védelmét irányította. Állítólag egy óriási homorú tükörrel össze akarta gyűjteni a napsugarakat, és így próbálta felgyújtani a római hajókat. Egy római katona ölte meg, amikor a tudós a veszéllyel nem törődve, munkájába mélyülten köröket rajzolt a homokba, és a rátámadó ellenségnek csak ennyit mondott: „ne zavard köreimet!”

Agrigento – templomok völgye

Siracusa bejárásának másnapján a Templomok völgyébe (Valle dei Templi) látogattunk, mely a 230 m magas dombon fekvő modern Agrigento város alatt, annak déli fala mentén húzódik. A területet célszerű gépkocsival bejárni, mivel az egyes látnivalók néha több száz méterre vannak egymástól, elszórtan, egy kb. 10 km2-nyi területen.

A várost i.e. 582-ben Rodosz és Kréta szigetéről érkező csapatok alapították, akik a városnak a közelben található folyó után az Akragas nevet adták. Nem véletlen, hogy éppen itt telepedtek le, hiszen a város a Mediterrán tengerpart egyik legjelentősebb pontján fekszik. Akragas első jelentős korszaka Falaridész nevéhez kapcsolódik (570-554), aki katonai és politikai téren ért el jelentős sikereket. Kiterjesztette a város politikai hatáskörét, falakat építtetett és több görög várost is elfoglalt.

De Agrigento mégsem az ő uralkodása alatt élte fénykorát. A város Theron uralkodása alatt (488-472) lett a mediterrán kultúra központja és politikai nagyhatalom. Akkor vette kezdetét Szicília fénykorának rövid virágzó korszaka, miután legyőzték a Karthágóiak vad hordáit. Agrigento ekkor hatalmában és jelentőségében is megnőtt. Politikai hatalma miatt ekkor „Szicília szemének” hívták a várost. Fejlődött a gazdaság és a kereskedelem, a lótenyésztés, amely azért is jelentős, mert ezzel nyertek az i.e. 476-os olimpiai játékokon. A politikai hatalom elősegítette a művészetek fejlődését is: kiemelkedő volt ebben az időben a szobrászat, az irodalom a színház és az orvostudomány. De a legnagyobb fejlődés az építészetben következett be: a városban szebbnél szebb épületek születtek, elkészült a vízvezetékrendszer és ekkor épültek fel a templomok is. Pindarosz, az időszámításunk előtt V. században élt költő ekkor írta a városról. „Akragas, a leggyönyörűbb város, amit ember valaha épített!” És ekkor a templomok még el sem készültek!

472-ben az uralkodó bukása után Agrigentoban demokrácia lett az államforma, amelyet többek közt Empedoklész segítségével hoztak létre. A várost 406-ban Karthagó elfoglalta és lerombolta ezek után már soha többé nem szerezte vissza régi hatalmát.

A város legújabb fejezete az angol Alexander Hardcastle nevéhez fűződik. A londoni kapitány az 1920-as években jutott el Agrigentóba, ahol azonnal beleszeretett a Templomok Völgyébe. Megragadták azok a végtelen régészeti kincsek, amelynek nagy része akkor még a föld alatt hevert. Hardcastle otthagyta hazáját és hivatását és hozzálátott az ásatásokhoz. 12 év alatt olyan sikereket ért el, mint addig még senki sem: felmérte Agrigento régészeti örökségét, saját pénzéből és szinte egyedül restaurálta Hercules templomát, felfedezte az egykori városfalakat, helyreállította Aesculapius templomát.

Kirándulásunk során első látnivaló itt egy ember formájú, 7,5 m magas szobor, melynek a földön összeállítva, lefektetve csodálhatjuk méreteit. Ez az úgynevezett Telamon vagy Gigász, csak egy oszlop volt, mely kívülről tartotta a tetőszerkezetet (architrávot). Ha ekkora egy oszlop, mekkora lehetett a hozzá tartozó templom? A Jupiter-templom (Tempio di Giove), vagy más néven Zeusz-templom volt a legnagyobb Akragaszban, és egyike a legnagyobb építményeknek az egész antik világban. I.e. 480 körül épült dór stílusban, és egy földrengés során dőlt romba. Alapterülete kb. 113x56,5 méteres volt.

A templom rekonstrukciós kísérleteit a közeli múzeumban láthatjuk. Ha az ember a templom hatalmas méreteit figyeli, akkor kíváncsi lehet arra, hogyan tudták ideszállítani és összerakni ezeket a hatalmas köveket. Az építész megtervezte, és pontosan megadta a méreteket, a bányában a tervnek megfelelően kivágták őket. A kőtömböket „U” alakban széles vájat vette körül, ahova a köteleket rakták, és így tudták felemelni a tömböt. A kövek elszállítása ugyanúgy történt, mint Egyiptomban, emelők és csörlők segítségével. Ezek után az építkezés a készre vágott darabok összeállításából állt. Az összeillesztett elemeket később kifaragták, illetve kiszínezték.

Akragaszban a 480-as himérai győzelem után a karthágói hadifoglyok építették a híres pszeudoperipterosz* templomot, hálából Zeusznak a győzelemért, de befejezetlen maradt (nem volt teteje), mikor 406-ban elfoglalták a várost. Ez a templomfajta igen ritka típus, a cellát * szabadon álló teljes oszlopok helyett a cella falához kapcsolt féloszlopok övezik, ezek a Telamónok. Teljes oszlopok rendszerint csak az előcsarnokban álltak. (Hasonló templomot találhatunk Selinunte-ban is, csak „kicsiben”: 11 x 54 m).

A környék népe századokon át kőbányának használta az óriási templom romjait, melyet Palazzo de'Gigantinak nevezett, pl. innen hordták a köveket a 18. században a girgenti-i móló építéséhez.

A Dioszkurok temploma (Tempio dei Dioscuri) talán az isteni ikrek, Castor és Pollux tiszteletére épült az i.e. V. században, a többi templomhoz hasonlóan ugyancsak dór stílusban. De lehetséges, hogy Démétérnek és Perszephonénak, a földisteneknek volt szentelve. A környéken kerek oltárt is találhatunk, mely az alapítók 1. generációjából származhatott és kultikus célra italáldozatokat gyűjthettek össze itt. Az V. század első évtizedeiben a szentélyt kiegészítették a Dioskuria-templom által, de az eredeti épületet a karthágóiak 406-os inváziója idején teljesen lerombolták, és valószínűleg a hellenisztikus korban rekonstruálták. Ma álló négy oszlopát a múlt században állították helyre. Az oszlopok által határolt sarkon csodálatos díszítést, egy vörös nyelvű oroszlánt vehetünk észre. Az oroszlánnak ugyanaz a célja, ami magának a templomnak is. Ez a félelmetes őr el akarja ijeszteni és csodás erejénél fogva távol próbálja tartani a rosszat. Ettől a látnivalótól ÉNy-ra, egy kis patakon túl 2 oszlop és az alapzat maradt meg a feltehetően a tűz istenének, Vulcanusnak templomából (Tempio di Vulcano), melyet az i.e. V. század második felében építettek egy ősi templom romjaira. A templom dór peripterosz, de sajnos kevés elem maradt meg belőle.

A többi látványosság a templom-tértől keletre található. Az országút közelében van a Theron síremlékének nevezett, piramis formájú építmény, mely a dór és ion stílus keveréke. Föltételezték, hogy ez a város i.e. 470-es években élt uralkodójának síremléke, de valószínűbb, hogy a rómaiak építették az i.e. III-II. sz. fordulóján. Mellette a templomdomb a Hercules-temlommal (Tempio di Ercole) kezdődik. Cicerótól tudjuk, hogy ezt a templomot Herkulesnek szentelték, ezt tartják Agrigento legrégebbi templomának, mert a VI. század legvégén építették. Peripterosz* templom 6 x 15 oszloppal, egy meghosszabbított cella, az oszlopfő lapos és kiszélesített, ugyanígy a többi ismertetőjegy, ami a dór Peloponészoszi stílus elemeit hordozza. A templomot egy gerendázat koronázza meg és kimagaslik egy oroszlánfejű párkányzat, melyet később az V. században építettek rá, ezt ma az agrigentói múzeumban őrzik. Eredetileg 73,4 x 27,5 méteres volt. A 38 oszlopból most 9 áll, Hardcastle kapitánynak köszönhetően, aki 1922-ben állítatta fel ezeket a hatalmas oszlopokat a romok között. A templom díszítéséből viszont semmi sem maradt fent. Pedig Ciceró írásaiból tudhatjuk, hogy a templom legmélyén, magas talapzaton állt egy bronz Herkules szobor. Az ókorban ez a szobor annyira népszerű volt, hogy látogatók ezrei zarándokoltak ide és érintették meg a térdét, amely – a feljegyzések szerint- teljesen elkopott. Nemcsak híresnek, hanem gyönyörűnek is kellett lennie, mert Tulliusz szerint ez volt a legszebb szobor, amit valaha látott. Nem véletlen, hogy a Herculesről elnevezett templom az egyik legnagyobb, hiszen ő Szicíliának és azon belül is Agrigentónak a nemzeti hőse. Ebben a templomban tartották a Herkules tiszteletére rendezett ünnepségeket, amikor főleg avval a kéréssel fordultak hozzá az agrigentóiak, hogy szabadítsa meg őket rémálmaiktól.

A templomdomboktól délre a folyó közelében van Aesculapius-templomának (Tempio de Esculapio) csekély maradványa, amit Polibio alapított a rómaiak visszaverésének emlékére. V-IV.sz-ban épült, pronaoszból, naoszból és hamis Opisthodomoszból áll, ami 2 fél oszlopot jelent a homlokzatkövön. Valószínűleg a gyógyító istenek számára épült, mely névvel Görögországban is van hasonló templom. Jól felismerhetőek a kórtermek, a ciszterna. Ez volt az a hely, ahová betegek, sebesültek látogattak el, hogy meggyógyuljanak vagy tanácsokat kapjanak. Aesculapius szentélye egyik részének közepén egy forrás állt, amelyet szent erdő vett körül, a másik része volt az Adjton, a gyógyító hely. A betegek és a zarándokot itt a falakra akasztott feliratokat és ajándékokat olvashatták és csodálhatták, amelyeket a gyógyultak adtak hálából az istennek. A betegek itt töltöttek egy éjszakát, álmot láttak és meggyógyultak. A gyógyulás azonban nemcsak az álomnak volt köszönhető, hanem sebészi beavatkozásnak és gyógyszereknek is. Mielőtt beléptek volna a templomba, a zarándokok megmosakodtak a közeli forrás vizében, majd feláldoztak egy tyúkot és bemutatták az ekkor elengedhetetlen rituális áldozatot is. A tyúk a túlvilági boldogság szimbóluma volt, azért a halál előtt ajánlatos volt egy tyúkot feláldozni Aesculapiusnak.

A dombokhoz visszasétálva, jobb kéz felé találjuk a Concordia-templomot, mely az egyik legjobban megmaradt templom a görög világból. I.e. 440-430 körül épült, és tetőzetét leszámítva szinte teljesen épen maradt korunkra. 42 m hosszú, 19,7 m széles, a dór stílusú építészet talán legszebb szicíliai emléke. A templom jelenlegi elnevezését (Concordia = egyetértés) egy itt talált feliratról kapta, amit az agrigentóiak találtak, és tévesen összhangba hozták a templommal, valójában nem tudjuk, hogy melyik istenség tiszteletére épült. A többi templomhoz hasonlóan, ez is kelet felé fordult, mivel a görög és a római hit szerint az istennek látnia kell a felkelő Napot, amely a fényt és az életet jelképezi. Ezzel ellentétben áll a naplemente, amely az éj és a halál szimbóluma.

A templom alaprajz szerint pszeudodipterosz, elől-hátul 6 oszlop, oldalt 13 oszlop övezi, 4 lépcsőfokos stilobat veszi körül, az oszlopok magassága 6,7 m. Belül a cella 28,36x9,44 m pronaosszal és opiszthodomosszal. Valószínűleg egy első bazilika foglalta el a templom keleti részét, és az ezt követő korszakban 12 szép árkádot nyitottak az oldalfalban. A festett díszek és a vörösbarna, kékesfekete, pirosas-sárga ornamentikák a gerendázaton, a párkányzaton és a téglaköveken megmaradtak, az ősi épület falburkolata festett terrakottából van. Az út végén, a dombok legmagasabb pontján áll a Héra-templom (Tempio di Giunone Lacinia), mely az i.e. 450-ben épült klasszikus dór stílusban. Hat és fél méter magas oszlopai - ha részben csonkán is – még állnak. Eredetileg színesre festették. Újra kellett építeni, és még most is hiányoznak elemek a párkányzatból. A tető, a padló eredetileg márvánnyal borított volt. A cellában az istenek szobrait, ereklyéit őrizték. Keletre a sziklák pereménél egy hatalmas áldozati oltár maradványa látható, ahol az áldozatokat mutatták be. Gyönyörű kilátás nyílik innen a völgyre, és a közeli Concordia-templomra. A templom, amely a görög Júnó templomok megfelelője, az új házasok szentélye volt. A jegyesek, hogy megtisztuljanak, megfürödtek az Akragas folyó szent vizében, ezután a templom szentélyében feláldoztak egy bárányt, majd végül a pap összeadta őket. Ehhez a templomhoz kötődik a Héra ünnepnapján tartott futóverseny is, amelyen csak nők vehettek részt. Életkor szerint három csoportra osztották őket, először a kislányok futottak, majd az idősebb lányok, végül pedig az asszonyok. A verseny után a nyertest a barátok és rokonok körbevették, majd ünnepélyesen elvezették Héra templomához. Itt, az istennő lábánál ültek a bírák, akik hivatalosan is kihirdették a győztest, és fejét olajággal díszítették.

Szicíliát elhagyva szívesen visszaemlékezünk a Templomok Völgye időtlennek tűnő tájára és az itt élők kedvességére és vendégszeretetére és még ma is igaznak érezzük Empedoklész szavait: „Az agrigentóiak úgy építkeznek, mintha örökké élnének, és úgy esznek, mintha holnap meghalnának.”

*szómagyarázat:

Cella (naosz):
ókori templom szentélye, zárt belső helyisége, amely az istenszobor és az áldozati ajándékok befogadására szolgált, míg a rituális cselekmények a templom előtt játszódtak le. Kiképzése lehetett osztatlan, fülkés tagolású, oszlopokkal 2 vagy 3 hajóra osztott terű, és hypaithrális megvilágítású fedetlen udvar, ami azt jelentette, hogy a cella mennyezetének fedetlen nyílásán kapta a világítást. Az osztott terű előcsarnokát pronaosznak, a hívők elől elzárt hátsó részt, csarnokot opisztodomosznak nevezik.
Peripterosz:
a cellát mind a négy oldalról oszlopsor veszi körül.
Pszeudoperipterosz:
a szentély fallal körülvett, elől egy ajtóval, előtte pronaosszal, és az egészet körben oszlopok veszik körül.

Tóth Krisztina – Érdi-Krausz Erika

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu