Kalifornia elfeledett ékköve - A Santa Cruz-hegység

KALIFORNIA ELFELEDETT ÉKKÖVE
A Santa Cruz-hegység

Az Egyesült Államok nyugati partvidéke bővelkedik a természeti értékekben, ami fokozottan érvényes az „Arany Államra”, Kaliforniára. Csodálatos tengerpartok, magas hegyek, félsivatagok és sivatagok tarkítják felszínét. Néhány jellegzetes hely, mint például a Mojave-sivatag, a Halál-völgyével (Death Valley), a Yosemite Nemzeti Park, vagy a Sierra Nevada neve itthon is ismerősen cseng a természetbarátok fülének. Kevesebb szó esik azonban a Parti-hegység egy sajátos egységéről, a Santa Cruz-hegységről.

Hegyek között, völgyek között

Az első spanyol telepesek által adott név magyarul „Szent Kereszt”-et jelent. San Francisco déli határától indulva, párhuzamosan a csendes-óceáni partvidékkel, a hegység mintegy 120 km hosszan nyúlik el dél felé, keresztülszelve San Francisco déli részét, San Francisco, San Mateo, Santa Clara és Santa Cruz megyéket. Déli határa a Pajaro folyónál húzódik, nem messze a Monterey-öböl partján fekvő Santa Cruztól, amely a róla elnevezett megye központja. Nyugaton a Csendes-óceán, keleten pedig a Santa Cruz-hegységet a Diablo-hegységtől elválasztó medence határolja. A hegység területe valamivel meghaladja a 3600 km2-t, szélessége 10 és 47 km között változik. Legmagasabb pontja a San José-tól délre fekvő Loma Prieta 1137 méterrel.

A területen vulkanikus és üledékes kőzetek egyaránt megtalálhatók. Vetődések sora járult hozzá a mai tájkép kialakulásához és a híres-hírhedt Szent-András törésvonal is érinti a hegység északkeleti határát.

Az éghajlatot nagymértékben befolyásolja a Csendes-óceán közelsége. Az éves középhőmérséklet 10 és 14oC között van, de az ingadozás a leghidegebb januári (8-10oC) és a legmelegebb június (17-20oC) mindössze 9-10oC. Az óceán más módon is érezteti hatását. Az évi átlagos csapadék 500-1000 mm között van és túlnyomórészt eső formájában hull le. Az eloszlása viszont nagyon egyenlőtlen. Júniustól szeptemberig gyakran egy csepp eső sem esik és a nyári napokon a hegységben a hőmérséklet 40oC fölé is felmehet. Ilyenkor válik igazán fontossá az óceán közelsége. A forró nappalok után az esték még kellemesen melegek, de hajnalra az óceán felől beáramló köd 10oC körüli hőmérsékletre is lehűtheti a levegőt. A vidék egyik nyári jellegzetessége az óceáni köd. Félelmetes és egyben lenyűgöző látványt nyújt, amint a parti dombok mögött feltorlódott köd átbukik a dombtetőn, és gyorsvonati sebességgel száguld lefelé, beborítva mindent, ami az útjába kerül. A hegység különböző részeit eltérő időpontokban éri el, így például San Franciscóban a kora délutáni órákban már nem nagyon lát az orránál tovább az ember, de a hegység magasabb, az óceántól távolabb eső pontjait csak hajnalban lepi el. Ilyenkor bizony gyakran arra ébred az ember kora reggel, hogy fázik a vékony, nyári hálózsákban. Az erdőkben egészen délelőtt 10-11 óráig is eltart, amíg a köd felszáll és a levegő felmelegszik. A sajátos körülményekhez számos növény és állatfaj alkalmazkodott, benépesítve a hegyvidéket.

Az életközösségek számtalan formája alakult ki a parti dűnék társulásaitól kezdve a mamutfenyveseken át a chaparralnak nevezett száraz bozótosig. Mintegy 1800 növényfaj, 400 gerinces és több ezer gerinctelen állatfaj fordul – vagy fordult – elő a hegységben. Sajnos az utolsó 200 évben olyan fajok tűntek el mint a grizzly, a kaliforniai kondor vagy a Swainson-héja.

Ha elindulunk a Csendes-óceán partjáról a Santa Cruz-hegység belseje felé, változatos növény- és állatvilág tárul szemünk elé. A szárazföld belseje felé haladva fokozatosan, élőhelyek sokaságát érintve jutunk el a homokos tengerparttól, a száraz bozótosokon keresztül, a hegység magasabban fekvő részeit borító fenyvesekig.

„Beach boys”

A hegység nyugati peremvidékén sziklás és homokos partszakaszok egyaránt előfordulnak. A homokon, hasonlóan a kontinensek belsejében kialakuló homoki társulásokhoz, az óceántól távolodva nyílt, majd zárt növénytársulások alakulnak ki. A tengeri füge az elsők között telepszik meg a tengerparton. Jól köti a laza homokot, s ezért a dűnék megkötésére is előszeretettel használják, dél-afrikai rokonával, a hottentotta fügével együtt. Utóbbinak gyümölcse ehető. Latin nemzetségnevük (Mesembryanthemum) „délben virágzó”-t jelent, mivel a rózsaszínű virágok csak teljes napsütésben nyílnak ki. Néhány, kertekből kiszabadult rokon fajuk szintén fellelhető Kalifornia egyes részein.

Szintén a tengerparti homokon él a sárga homoki verbéna. Elterjedési területe – vagy más néven areája – Kalifornia déli részétől Brit-Kolumbiáig nyúlik és helyenként átfedésben van két rokon fajának areájával, viráguk színe azonban biztos megkülönböztető bélyeg. A Brit-Kolumbiától a Kaliforniai-félszigetig megtalálható tengerparti homoki verbéna színe fehértől sötét rózsaszínig változik, míg az amerikaiak által „Beach Pancake”-nek – vagyis tengerparti palacsintának – nevezett faj színe borvörös, élőhelye Dél-Kalifornia és Mexikó.

A nyílt óceán közvetlen hatásától védett san francisco-i öböl partján más jellegű a növényzet. A parton sós mocsarakat találunk, amelyek átmenet nélkül torkollnak a föléjük magasodó dombokon kialakult örökzöld tölgyesbe. Az uralkodó faj ezekben az alacsony növésű erdőkben a csertölgy vagy cserkérgű tölgy, amely azonban nem azonos a hazánkban is előforduló hasonló nevű fajjal. Továbbhaladva a szárazföld felé, a vizes élőhelyeket fokozatosan felváltja a száraz bozótos, a „chaparral”.

Túlélés a bozótosban

A mediterrán térségekre jellemző, száraz, bozótos jellegű növénytársulások a világon többfelé megtalálhatók – így például Európában a Földközi-tenger vidékén, Afrikában Fokföldön, Dél-Amerikában Chile középső részén, vagy éppen délnyugat Ausztráliában. Sok közös vonás van közöttük, azonban domináns növényfajaik kontinensenként eltérnek, akárcsak helyi elnevezésük: például Dél-Franciaországban „garrigue”, Olaszországban „macchia”, Kaliforniában pedig – a spanyol „chaparro” szót átvéve - „chaparral” néven emlegetik ezeket a száraz bozótosokat.

Az általában öt méternél magasabbra nem növő chaparral, Kaliforniában nagyjából 1600 méteres tengerszint feletti magasságig, és valamivel több, mint 40 ezer négyzetkilométeren fordul elő. Jellemző az aljnövényzet szinte teljes hiánya, beleértve a chaparralt alkotó fajok magoncait is. Mindez az élőhely adottságainak, illetve az ebből eredő, növények közötti versengésnek köszönhető.

A chaparral növényeinek alkalmazkodniuk kellett a forró, csapadékban szegény nyárhoz, ami esetenként több hónapon át tartó szárazságot jelent, illetve a rendszeres bozóttüzekhez, amelyek minden tíz – harminc évben egyszer előfordulnak.. Jellegzetes képviselőik a manzanita fajok, amelyek a chaparral leggyakoribb alkotói. Kaliforniában kb. 10 fajuk él és mindegyikre jellemző a vörösesbarna, erősen hámló kéreg. Legfeljebb 22 méteresre nőnek meg és igen szívós növények. Mivel a talaj ezeken a helyeken nagyon sekély, vagy egyszerűen hiányzik, gyakran a csupasz kőzetbe kapaszkodnak. A manzanita spanyolul almácskát jelent, ami a növények termésére utal.

A száraz lejtőkön összefüggő lágyszárú aljnövényzet általában nincs, csupán fűfoltok és egy-két kétszikű faj bírja elviselni a zord körülményeket. A hosszú csapadék nélküli időszak és a forróság kemény próbatételt jelent az itt élő növények számára. Az itt élő kevés, de annál szívósabb fajt az indiánok is felhasználják. A narancsszínű bozót majomvirág fiatal levelei és hajtásai például ehetőek - bár állítólag keserű ízük van. Emellett az indiánok az összetört növényt sebesülések gyógyítására használták. A majomvirágot hosszú virágzási ideje megbízható nektárforrássá teszi a kolibrik számára.

A legkülönösebb résztvevője a chaparralban zajló túlélési versenynek kétségkívül a szakállzuzmó. Nevéhez híven hosszú, kékeszöld szakállként lóg a fenyők és a cserjék ágain. Vízigényét a biztos forrást jelentő ködből fedezi, amely nyáron is minden éjjel menetrendszerűen érkezik az óceán felől. A pára lecsapódik a finomszövésű hálón, friss vízzel látva el a szervezetet. A hegység egyes részein szinte ellepik a fákat a zuzmók, avatatlan szemlélődő számára ijesztő látványt nyújtva. A hatás, főleg alkonyatkor, néhol már-már horrorisztikus.

A nyitvatermők birodalmában

A chaparral sok helyen másodlagos vegetációnak tekinthető, amely az erdők kivágása után jött létre. Az eredeti társulás fafajai túlnyomórészt nyitvatermők. Kevés zárvatermő fafaj képes megbirkózni a barátságtalan – forró nyarak, kevés és egyenetlen eloszlású csapadék, kedvezőtlen talajadottságok – körülményekkel. Az eredeti erdők egyik fő erdőalkotó faja a duglászfenyő, melyet a világ legmagasabb fái között tartanak számon. Eddig ismert legmagasabb példánya 133 m volt. Gyakran alkot kevert erdőket a sárga fenyővel és más fenyőfajokkal. Ilyen kevert erdő borítja a hegység legnagyobb részét, kivéve azokat a helyeket, ahol még fellelhetők a mamutfenyők-erdők. A Santa Cruz-hegység fenyvesei nem sokban hasonlítanak a nagy északi fenyőerdőkhöz, és a Sziklás-hegység magasabban fekvő erdeitől is sokban különböznek. Az itt található erdők rendkívül szárazak, a fák ritkásan állnak és csak a nedvesebb részeken, például patakvölgyekben, záródik a lombkorona. A nyíltabb helyeken rendszerint a chaparral fajait találjuk meg. A viszonylag zárt erdőrészekben, a fák alatti talaj ugyan nem túl még nem olyan mély, mint, például a hazai erdőkben, de már elegendő sok lágyszárú növényfaj megtelepedéséhez. Legtöbbjüket a patakok mellett találjuk. A legjellemzőbbek a mohák, páfrányok, valamint - a magasabb rendű növények közül - az ernyősök, de - egy kis szerencsével - még orchideát is találhat az ember.

A Csendes-óceánhoz közel, a hegység alacsonyan fekvő részein foltokban még megtalálhatóak a mamutfenyvesek, amelyek kis kiterjedésük ellenére is impozáns látványt nyújtanak. A két Kaliforniában honos mamutfenyő-faj közül a Santa Cruz-hegységben a tengerparti vagy más néven parti mamutfenyő honos. A duglász fenyővel együtt a világ legmagasabb fái közé tartozik. A 100 métert is meghaladó faóriások, igazán lenyűgözők - az ember eltörpül mellettük. Legnagyobb példányuk kis híján elérte a 120 métert és kerületét 20 m-re becsülték. Nem csoda, hogy az indiánok szent helyükként tisztelték a mamutfenyveseket. A tengerparti mamutfenyő helyenként 1000 m körüli tengerszint feletti magasságban is megtalálható, de ez nem jellemző; általában nem fordul elő 700 m felett. (7-800 méteren azután a már említett kevert erdők veszik át helyüket.) A valaha nagy kiterjedésű parti mamutfenyveseknek a legdélebbi, szigetszerű foltjait találjuk a Santa Cruz-hegységben, ami egyben a faj areájának déli határát is jelenti. A mamutfenyők nem túl „szaporák”. A rengeteg magnak mindössze 15-25%-a csíraképes és ennek is csak kis része éri meg a felnőttkort. Talán ennek ellensúlyozásaképpen az újulat egy része tőke-, vagy gyökérsarj formájában jelenik meg. Ha sikerül átvészelnie a fiatalkor megpróbáltatásait, igen gyors növekedésnek indul. 30 év alatt elérheti a 24 m-es magasságot és a 40 cm-es törzsátmérőt is. Sierra Nevada-hegységben élő testvérfajuk, a hegyi mamutfenyő ugyan nem olyan magas, mint partvidéki rokona, de kétszer szélesebb is lehet, ezért sokkal robosztusabb látványt nyújt

Az „áldott” civilizáció hatásai

A Santa Cruz-hegységben élő fajokból 38 állat- és 20 növényfaj aktuálisan vagy potenciálisan veszélyeztetett és további 200-at tartanak számon, mint érzékeny, vagy különleges figyelmet igénylő fajt – mindez a „civilizált” fehér ember megjelenésének köszönhetően.

Jellemző példa a parti mamutfenyők története. Még a 19. és 20. század fordulóján is 8100 km2-re becsülték a parti mamutfenyvesek teljes elterjedési területét. Napjainkra kb. 400 km2 maradt, ami az csupán 5%-a az egy évszázaddal ezelőtti kiterjedésnek. Ez egyben a teljes világállomány is... Ebből 80 km2 még mindig nem áll törvényes oltalom alatt! A fakitermelés pedig folytatódik. Ahogy északon erősödik a természetvédők befolyása, úgy húzódnak egyre délebbre a favágók, és immár elérték a Santa Cruz-hegységet is. Értékes vörös fája – innen kapta angolul a Redwood nevet - és ritkasága miatt ugyanis, a parti mamutfenyő fája igen keresett a piacon. Ezt jól szemlélteti, hogy 1995 és 2000 között - mindössze öt év alatt – egyetlen kitermelt és feldolgozott parti mamutfenyő faanyagának ára 2000 dollárról 8000 dollárra emelkedett. Az is jellemző, hogy az Interneten böngészve Redwood címszó alatt elsősorban faipari cégek neveit találjuk. A mamutfenyvesek megóvásáért folytatott küzdelem jegyében született Kalifornia első nemzeti parkja, a Big Basin Redwoods State Park, 1902-ben. Emellett még ma is működik az az alapítvány, amely a 19. században alakult és a mamutfenyvesek megmentését tűzte ki céljául. A napjainkban mintegy 13 ezer tagot számláló Sempervirens Fund ott segít, ahol a hatóság valamilyen okból nem tud lépni. Bevált módszerük, hogy megvásárolnak bizonyos mamutfenyő-erdőket, vagy erdőrészleteket, amelyeket azután nemzeti parkoknak adományoznak.

A megmaradt állományt a favágók mellett a nagy erdőtüzek is veszélyeztethetik, bár az igazat megvallva, a mamutfenyő és a tűz kapcsolata meglehetősen ambivalens. A kisebb erdőtüzekben a vastag kéreg miatt a fák általában nem sérülnek meg komolyabban, amit az egyes példányok kérgén található sokéves égésnyomok is bizonyítanak. A tűz, rést nyitva a lombkoronába és elégetve a talajszinten jelentős árnyékolást okozó száraz gallyakat, segíti a fényigényes fenyőmagok csírázását és növekedését. Ugyanez a hatás gátolja az árnyékkedvelő fajok csírázását - vagyis a konkurenciát. A Sziklás-hegységben fekvő Yosemite Nemzeti Park hegyi mamutfenyveseiben a természetvédelmi szakemberek ezt fel is használják és ellenőrzött erdőtüzekkel igyekeznek “besegíteni” a mamutfenyők reprodukciójába. Ugyanakkor a hosszabb ideig tartó erdőégések természetesen komoly károkat okozhatnak.

Az állatok között jóval több kihalt, vagy veszélyeztetett fajt találunk, mint a növények között. A nagytestű emlősök már csak a múlt emlékei. A ragadozók - a grizzly, a feketemedve, a puma, a farkas - rég kipusztultak, és a nagytestű növényevők is alaposan megritkultak. A fák felett ugyan még rendszeresen látni pulykakeselyűt és megjelenik a vörösfarkú ölyv is, de kaliforniai kondor már rég nem köröz a vidék felett. A kíméletlen vadászat, a nagy növényevők, majd szabadon tartott állatállomány eltűnésével ez a madárfaj is eltűnt a hegységből. Egész Kaliforniában - és így egyben az egész világon – már csak pár tucat maradt belőlük. Hosszú évek óta folyik az a tenyészprogram, amelytől a kaliforniai kondor megmentését remélik. A fogságban kikelt madarakat visszavadítják és így próbálnak újra kialakítani egy életképes populációt – több-kevesebb sikerrel.

A vándorsólyom sem járt sokkal jobban. Az 1960-as évek DDT szennyezése ezt a fajt érintette a legsúlyosabban. A DDT egy növényvédőszer, amely a gabonamagvakon, majd a kis magevő énekesmadarakon keresztül a ragadozó vándorsólyomba jutott. A DDT nem bomlik a szervezetben, hanem felhalmozódik a zsírszövetekben, és súlyos problémákat okoz a szervezetben – természetesen nemcsak a sólymoknál. A vándorsólymok tojásának héja a DDT-nek köszönhetően olyan vékony lett, hogy egyszerűen összetört a kotló madár alatt. A faj a kipusztulás szélére került Kaliforniában, csakúgy, mint sok más helyen a világban. Az utolsó kaliforniai vándorsólyom-párok éppen a Santa Cruz-hegységben találtak menedékre. 1972-ben tiltották be a szert az Egyesült Államokban és ezután a sólymok száma lassan növekedésnek indult. A történetnek azonban sajnos nincs vége, mert a kilencvenes években ismét egyre több terméketlen tojást találtak a kutatók, amelyekről kiderült, hogy bizonyos vegyszerek mennyisége bennük többszörösen meghaladja a biztonságosnak tartott határértékeket…

A gazdasági fejlődés, az egyre csökkenő kiterjedésű természetes élőhelyek, az intenzív mezőgazdaság, a nedves területek lecsapolása, idegen állat és növényfajok behurcolása, a tengerpart beépítése, a vegyszerek felelőtlen használata és az egyre nagyobb számban fellobbanó erdőtüzek, mind-mind csökkentik az őshonos élővilág túlélési esélyeit. A Santa Cruz-hegységben a legnagyobb fenyegetést kétségkívül a népesség robbanásszerű növekedése jelenti, ami közvetve, vagy közvetlenül kapcsolódik a fent említett problémákhoz. A népesség növekedése az utóbbi évtizedben eddig soha nem látott módon felgyorsult. Napjainkban a Santa Cruz-hegységben és környékén - hozzávetőleg 4000 négyzetkilométeren - 6 millió ember él, ami Massachusetts állam teljes népességével egyenlő és nagyjából 1500 embert jelent négyzetkilométerenként. (Összehasonlításképpen, ez az érték Magyarországon kb. 110 fő/km2) Az emberi populáció növekedése és a vele járó hatások - útépítés, a városok terjeszkedése, stb. - a Santa Cruz-hegységet elvágja keletről a Diablo- és délről a Gabilan-hegységtől és belsőleg is szétszabdalja az élőhelyeket. Az állat- és növényfajok populációk széttöredeznek és az egymástól elszakított, kevés egyedből álló populációk már nem lesznek képesek az önfenntartásra A Santa Cruz-hegység megmaradó életközösségei így lassan eltűnő szigeteket képeznek az egyre növekvő népesség tengerében.

Prommer Mátyás

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu