„Élet” a halál után - Látogatás a palermoi kapucinusrend katakombáiban

„Élet” a halál után
Látogatás a palermoi kapucinusrend katakombáiban

A halált sokan sokféleképpen értelmezik, más-más kultúrák különbözőképpen búcsúznak szeretteiktől. Vannak, akik felfoghatatlan veszteségként élik meg szeretteik távozását, mások természetes beletörődéssel viseltetnek az élet mulandósága iránt.

A holttestek tartósításának története régmúlt időkbe nyúlik vissza. Ha ilyen témáról hallunk, minden bizonnyal legtöbbünknek az ókori egyiptomi fáraók piramisok mélyén fellelt, bebalzsamozott és rongyokba bugyolált teteme jut eszünkbe. Persze ezen kívül még jó néhány civilizáció, népcsoport különleges temetkezési szokásáról hallhattunk, olvashattunk tanulmányaink során.

Elsősorban uralkodók, törzsi elöljárók „részesülhettek” abban a kegyben, hogy testük, haláluk után sem enyészett el, és hogy azokat kultikus célból, bálványként tisztelhette (tisztelheti) az utókor. A későbbiekben számos nagyhatalmi vezető, diktátor, hadvezér is gondoskodott arról, hogy emléke ne vesszen homályba, sőt, jó néhány, egykoron köztiszteletben álló személy teste is fennmaradt a különböző tartósítási praktikáknak köszönhetően. Magát a legjobb technikát erre a célra persze nem az ember fejlesztette ki, hanem maga a természet.

Léteznek olyan helyek a világon, ahol nemcsak a kivételezettek jussa lett az örök testi lét, hanem a teljesen hétköznapi embereké is. Ehhez persze különleges körülmények és őrző, óvó kezek szükségesek. Szicília fővárosában, Palermóban egy ilyen különleges helyet turistaként mi magunk is megtekinthetünk.

A palermói katakombák története a XVI. századra nyúlik vissza, amikor a kapucinus szerzetesek itt, Szicília északnyugati részén kolostort, majd temetkezési helyet építettek. Az első temető tufába épült, ahol a holttesteket egymásra rakták. Amikor 1599 körül exhumálták a tetemeket, meglepődtek, hogy azok épek maradtak. A szerzetesek azonnal használni kezdték ezt az újonnan felismert eljárást, és emígy mumifikálták a szent életű Silvestro testvér testét, hogy bemutathassák a hívő közösségnek. A természetes hatást kihasználva fejlesztették ki azt a technikát, amely során az elhunyt testét 8 hónapig a tufában szárították, majd ecettel lemosták, és felöltöztetve a katakomba négy folyosójának egyikébe tették.

A palermói katakomba a kora keresztények hasonló építményeire hasonlít, amelyek földalatti csatornákban épültek ki labirintusként, és melyek falait freskókkal díszítették.

A katakombát kényszermunkára ítélt munkások vájták ki, egyik járatot a másik után. Lámpásuk gyenge fénye mellett, kosarakban hozták ki a földet azokon a nyílásokon keresztül, amiket a járatok boltozatába vágtak, és amelyeken maguk is közlekedtek. Amikor elkészültek a munkával, meghagyták ezeket a járatokat, hogy biztosítsák a szellőzést és a természetes világítást. A falakba fülkék (kazetták) bonyolult rendszerét vésték, amelybe hol egy, hol pedig több embert temettek.

Amikor a helyi gazdag családok megismerték a szerzetesek mumifikálási eljárását, ők is ugyanilyen módszerrel akartak örök „életet” biztosítani elhunyt szeretteiknek, így elég gyorsan megteltek a kazetták. Szinte státuszszimbólummá vált, hogy a pénzes emberek itt helyezzék el hozzátartozóikat. Végrendeletükben nemcsak azt hagyták meg, hogy milyen öltözékben temessék el őket, hanem azt is, hogy egy bizonyos idő elteltével cseréljék le a ruházatukat.

Az egyház mindig is szerette hangsúlyozni az örök életet, amelynek nem nagyon lehet látványosabb szimbóluma, mint az ilyesfajta temetkezés. Több ezer teljesen felöltöztetett holttest sorakozik a falak mentén, szorosan egymás mellett a padlótól a plafonig. Itt a látogatók szerzetesekkel, papokkal, nemesemberekkel, művészekkel, orvosokkal, ügyvédekkel, katonákkal, nőkkel és gyerekekkel – akik külön részlegekbe lettek eltemetve – egyaránt találkozhatnak.

asszony gyermek elöljáró

A szerzeteseket egyházi viseletükben helyezték el végső nyughelyükön, az egyházi személyek közül utolsóként Riccardo testvért 1871-ben. A nők gyakran viselnek elegáns szoknyákat és napernyőt, a férfiak kezében pedig sokszor ott a szemüveg.

A professzorok részlegében található a tudósok, orvosok, ügyvédek, festők, tisztviselők és a katonák holtteste. Itt nyugszik például egy francia ezredes, a Bourbon hadsereg egyenruhájában és a festő Velasquez.

A legtöbb elegáns ruha persze elporladt az évek során. Érdekes, hogy néhány holttest már szinte csak csontváz, másoknak azonban teljesen mumifikálódott a teste, megmaradtak a lágyrészek, a haj és még a szemek is.

Csipkerózsika

A gyerekek részlegében az egyik legkeresettebb látványosság Rosalina Lombardo teste, aki 1920-ban, két évesen halt meg, és a legutolsók egyike, akit ide helyeztek el, mielőtt a hatóságok betiltották volna ezt a temetkezési formát. A halott kislányt Csipkerózsikának becézik, mivel a teste még mindig ép.

A gyengén megvilágított, homályos katakombákban furcsa, hátborzongató, s talán horrorisztikus érzést kelt a látogatóban, amint a 8000 hulla „figyelmétől” kísér(t)ve lépked az ódon falak között.

A legtöbb test olyan közel van a szemlélődőhöz, hogy szinte megérinthetik őket. A legfurcsább érzés azonban az az egészben, hogy a testeknek nincs szaguk. Csupán a helyiség kissé áporodott levegőjét érezhetjük.

A körülményeket, amelyek a holttestek fennmaradását eredményezték, tulajdonképpen e föld alatti helyiség kedvező mikroklímája biztosítja. A levegőt a folyamatos természetes cirkuláció szárazon tartja, így nem fordulhat elő, hogy a lebontást elősegítő gombatelepek megtelepedjenek. Mindemellett a hőmérséklet is állandó.

Kissé morbid, de minden bizonnyal igaz történet, hogy a családtagok hétvégenként elzarándokoltak e különleges temetőbe – ahogy azt egyébként mi is tesszük –, és szemtől szemben állva „beszélgettek” az ősökkel. Fura, hogy a gyerekek a több generációval ezelőtt élt őseiket is személyesen ismerhették.

Szöveg: Érdi-Krausz Erika, Lieber Tamás
Fotók: Fadgyas F. Gábor

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu