Őserdei csapáson

ŐSERDEI CSAPÁSON
(Megjelent a Mount Everest magazin 2003. októberi számában)

Mi magyarok mindig is híresek voltunk vállalkozó kedvünkről, felfedezéseinkről. Aki 15 évvel ezelőtt azt gondolta, hogy a földrajzi felfedezések ideje lejárt, bizony csalódnia kellett. A nagy magyar utazó, Teleki Sámuel nyomdokait követve ugyanis egy olyan tudományos expedíció tért haza ekkor Kelet-Afrikából, amely nemcsak a magyarság, hanem a világ számára is feltárta e kevésbé kutatott térség múltját, jelenét. Az évforduló ürügyén Juhász Árpád geológust, a Magyar Tudományos Afrika-expedíció résztvevőjét egy kis visszaemlékezésre kértem.

Teleki Sámuel 1887-88-ban járta végig azt a felfedezőutat, amellyel tulajdonképpen az utolsó fehér foltot satírozta be Kelet-Afrika térképén. Ez volt az az út, amelynek során többek között felfedezte azt a két nagy tavat, amelyet a trónörökösről, illetve feleségéről nevezett el Rudolf-, ill. Stefánia-tónak (ma Turkána-, ill. Chew Bahir-tó).

Nyilvánvalóvá vált, hogy a korabeli feljegyzések, így pl. Teleki naplója, vagy azok a könyvek, amelyek a 100 évvel korábbi expedícióról készültek, valamiféle látleletet adtak az akkori Kelet-Afrika természeti és néprajzi viszonyairól. Rengeteg feljegyzés maradt az utókorra – lévén Teleki sikeres vadász is volt – Kelet-Afrika nagyvadjairól, azok élőhelyéről. Ugyanakkor biztosak lehettünk afelől, hogy mindezek, akárcsak az egész természeti környezet, hallatlanul megváltoztak azóta.

Ami ugyebár azt tette szükségessé, hogy a legszélesebb kompetenciával rendelkező társaság álljon össze egy ismételt felfedezőútra. Kikből állt modernkori afrika-expedíció?

Az expedíció minden egyes tagja olyan szakterületet képviselt, amely a Höhnel-, vagy Teleki-féle korrajzokban szerepet játszott. Útitársaim voltak: Gábris Gyula geomorfológus, az expedíció vezetője, Galácz András paleontológus, Kubassek János geográfus-tudománytörténész, Lerner János térképész, Füssi-Nagy Géza néprajzkutató, Pócs Tamás botanikus, Pokoly Béla térképész, Sáfrány József operatőr, rendező, Sárkány Mihály kulturális antropológus, Varga József orvos és Vojnits András zoológus. Természetesen rövidebb-hosszabb ideig helyi szakemberek is csatlakoztak hozzánk.

A hat hónapos kint tartózkodás, komoly szervezőmunkát, óriási szervezettséget és nem utolsó sorban jelentős mennyiségű pénzt igényelt.

Több mint 80 szponzorunk volt. Ebben olyan pénzbeli támogatások is szerepeltek, melyből három használt japán terepjárót vehettünk. Ezeket Dar es-Salaamban, Tanzánia fővárosában készítettük fel, és mintegy 20 ezer km-nyi utat jártunk be velük.

Mai szemmel nézve furcsának és komikusnak tűnik, hogy az útifilmünkben, minden nap mindenki más cégnek a trikójában jelent meg, és a pávián a terepjáró Teleki-expedíció ezernyi támogatóinak logoival feldíszített motorháztetőjén falatozza a banánt. Ma már a médiatörvény nem teszi lehetővé az ily direkt reklámozást. Akkortájt azonban ezt még megengedhettük magunknak, és ez is támogatásokat hozott a konyhára.

Egyébként az egész expedíciót úgy lehetett megszervezni, hogy eleve egy hatalmas konténerben szállítottuk le a szükséges eszközöket. Ezt Arusha közelében tároltuk, és az utak végén a csekélynek egyáltalán nem mondható gyűjteményes anyagot ott halmoztuk fel. A konténerben végül is 8 tonnányi anyagot gyűjtöttünk össze, amit végül hajóval hozattunk haza.

Milyen volt az expedíció visszhangja és mit tartasz a vállalkozás legnagyobb értékének?

Mindenki elismerte, hogy a II. világháború óta ilyen volumenű tudományos vállalkozás nem indult külföldre. Hozzáteszem, hogy nemcsak Teleki útvonalát jártuk be, hanem kiegészítő utazásokat is tettünk, pl. a két miniállamba, Ruandába és Burundiba, tehát túlléptünk úgymond a Teleki-expedíció határain.

Az útnak elsősorban tudománytörténeti értéke volt, történetesen, hogy felhívta Teleki Sámuel és a magyarság szerepére a magyar lakosság figyelmét. Száz év alatt sok minden feledésbe merült. Ezt szolgálta ellensúlyozni többek között az a televíziós filmsorozat is, melyet Sáfrány Jóska készített. A film, ugyanis az út populáris részét mindig összevetetett a Teleki-féle megfigyelésekkel. Természetesen az expedíció minden tudományterületnek a hasznára vált, hiszen a megfigyelésekből könyvek, tudományos dolgozatok születtek, akár a geomorfológia, akár a zoológia, botanika területén. A gyűjtemények pedig többek között a Természettudományi Múzeum tárlatát gazdagították.

Számodra nyilván a geológiai jelenségek feltárása, megismerése és megismertetése jelentette az elsődleges feladatot. Melyik kirándulást tartod a legemlékezetesebbnek, legtanulságosabbnak?

Azt, amelyiket a kenyai Ol Doinyo Lengai vulkán kráterébe tettük. A tűzhányó a híres kelet-afrikai hasadékban található, annak az aljáról emelkedik ki mintegy 3000 m-es magasságba. Érdekessége, hogy itt bugyog felszínre a világ legalacsonyabb hőmérsékletű lávája, mely inkább forró iszaphoz hasonlít. Ez mindössze 480 °C-os, alkáli elemekben rendkívül gazdag, ezért kis olvadáspontú anyag.

De ugye nemcsak a magyarság számára szolgáltattátok ezeket a megfigyeléseket, a tapasztalataitok nemzetközi szinten is hasznos információkat tartalmaztak, fontos üzeneteket hordoztak?

Önmagában mindaz, amit megfigyeltünk, az egész világ természet- és környezetvédelme szempontjából fontos és talán nélkülözhetetlen anyag lett. Ugyebár mindenütt vannak emberek által előidézett változások; felgyújtanak, kiirtanak erdőket, földeket művelnek ott, ahol az előző évben őserdők voltak. Egy száz éves intervallum nagyon alkalmas már arra, hogy az ember hosszabb távlatokban hasonlítsa össze a változásokat. Hogy, pl. mennyi erdő tűnt el Teleki óta. Megválaszolandó kérdések voltak, hogy azok a törzsek, népcsoportok, akikkel ő találkozott ugyanúgy élnek-e, mennyire civilizálódtak, mennyire maradtak meg az általa leírt, rögzített szokásaik, mennyit változtak stb. Nagy a változás, pl. a Kikuju törzs háza táján, akikkel Telekiék annak idején harcba is keveredtek. A Kikujuk ma vezető politikai ereje Kenyának, mögöttük komoly gazdasági erő van. Az általuk termelt mezőgazdasági termények nagyon híresek, és fontos szerepük van a helyi gazdaságban.

De ellenpéldaként hozhatjuk fel a nílusi nomád törzseket: a maszájok, samburuk, turkanák, ma is ugyanúgy vándorolnak, óriási állatcsordákat tartanak rendkívüli, félsivatagos, növényzetben szegény területeken és ma sem esznek a húst. Érdekes szokásuk, hogy alkalmanként megcsapolják a marhák nyaki ütőerét, a kicsorgó vért tejjel keverik össze, és így fogyasztják.

Ilyen és ehhez hasonló bennszülött „nyalánkságokat” a külföldieknek sem illik érintetlenül hagyni!?

Sok különlegességet megkóstoltunk, kész csoda, hogy egyikünknek sem lett tartósan komoly baja. Persze mindnyájan átestünk kisebb-nagyobb gyomor- és bélfertőzésen, mivel ez egy nomád és egyszerűen kivitelezett expedíció volt. A víztisztításhoz például honvédségi kerámiaszűrőket használtunk, amelyekkel a vírusokat nyilván nem lehetett kiszűrni. Ha kis időnk volt, természetesen forraltuk a vizet, de a legszörnyűbb élményeim egyike, amikor a Neomagnolos vizet fogyasztottuk. Ennél még kellemetlenebb ivászati emlékem a Turkana-tó vizével kapcsolatos. Teleki is borkősavval próbálta ezt a lúgos vizet ihatóvá varázsolni, mi citromsavat használtunk, de így is iszonyatos volt. Egyébként maga a tó nagyon fertőzött, hemzseg a kórokozóktól. A Turkanák ott legeltetik állataikat, ami miatt persze krokodilokban sem szűkölködik.

Így utólag az egészségügyi problémákkal kapcsolatos legkedvesebb történetem egyébként az Usambara-hegységbe vezetett túránkhoz kötődik. Itt 2000 m körüli magasságban kristálytisztának tűnő patakot láttunk. Félretettünk mindenféle óvintézkedést, lehasaltunk és szürcsöltük a vizet, amiről azt hittük, hogy tiszta. Megfeledkeztünk arról, hogy a trópusokon 2000 m-es magasságban sincs tiszta víz, amit forralás nélkül inni lehetne. Egy óra múlva mindnyájan rosszul voltunk, és kértük orvosunkat, hogy adjon valamilyen gyógyszert. Ő kotorászott a hátizsákjában, és egy idő múlva elővett egy recepttömböt, amire felírta, hogy „Reasec”. A gyógyszereket ugyanis lent felejtette.

Igazán emlékezetes sztoriból nyilván jócskán akadt az út során. Olvastam korábban, hogy időnként a szerencsés véletlen is segítette tudományos munkátokat.

Az egyik történet a Kilimandzsáró megmászásához kapcsolódik. Társaságunk egyik pihenőjét a Movenzie menedékházban töltötte. Rovarászunk Vojnits András letette a holmiját egy ablakpárkányba, s amikor visszajött a szobába, észrevette, hogy egy lepke ül a hátizsákján. Megfogta, eltette, s itthon kiderült, hogy új fajt fedezett fel.

A szerencse, persze volt, hogy nemcsak a tudományt szolgálta, egy alkalommal életmentőnek is bizonyult.

A Ngordo-tó krátere felé menet egy őserdei csapáson magam haladtam elől, mögöttem libasorban a többiek. Ahelyett, hogy a lábam elé néztem volna, mindig hátrafordultam és beszélgettem.

Egyszer csak, mikor előre fordítottam a fejem, láttam, hogy egy zöld kígyó tekereg át előttem. Már nem tudtam visszahúzni a lábamat, s ráléptem. Óriásit ugrottam rémületemben. Valószínű, hogy nem a gyorsaságom mentett meg. Azt mondták a mögöttem jövő feketék, hogy „nagypapa, te második életedet kezdted meg, mert az, hogy valaki egy zöld mambára rálépjen és az ne marja meg, kész csoda!”

Végezetül: távolodjunk el térben és időben a Teleki-expedíciótól. Abban a szerencsés helyzetben voltál és vagy, hogy munkád mindig is alkalmat és lehetőséget biztosított arra, hogy kedvtelésednek, az utazásnak, és ebből adódóan a folytonos tapasztalatszerzésnek élj. Egy geológus nem is álmodhat ennél szebb és tartalmasabb életről. Abból a közel 80 országból, melyben megfordultál, sohasem jöttél haza üres kézzel. Számos tanulmány, könyv és film örökítette meg ezeket a sohasem csak pihenés motiválta csavargásokat. Beszélgetésünk előtti hetekben is a tengerentúlon jártál.

A legutolsó utamat Közép-Amerikába tettem idén június-júliusban, amikor egy csoport szakmai vezetésére kértek fel. Costa Rica Guatemala és Kuba jelentette az úti célt.

Costa Ricában legelőször még 1992-ben, a közelmúltban elhunyt Balogh János ökológusprofesszor társaságában jártuk sorra az esőerdőket, talajmintákat gyűjtöttünk. Érdekes volt látni, hogy 11 év távlatában is mennyit fejlődött a környezetvédelem és az idegenforgalom. Az egyik nemzeti parkban, ahol annak idején gyalog jártunk, ma már a fák lombkoronaszintjének magasságában libegő halad, amely jó példa arra, hogy miként óvják az esőerdő aljnövényzetét.

Közép-amerikai túránk csúcspontja Guatemala volt, ahol felkerestük Közép-Amerika Pompei-jét, Antiguát, amelyiket furcsa módon olyan vulkán borított el iszapáradattal, amelyiket „Víz”-nek (Agua) hívnak. Egy földrengés során szétrepedt a hegyoldal, s tulajdonképpen a krátertónak a vize zúdult rá a városra.

Közép-amerikai túránkat Kubában már ténylegesen pihenéssel zártuk.

Lieber Tamás

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu