"Jellegtelen" csúcson a Keleti-Kárpátokban - Túra a Nagy Sándorra (2005)

"JELLEGTELEN" CSÚCSON A KELETI-KÁRPÁTOKBAN
Túra a Nagy Sándorra

Erdélyi barátaink invitálására a pünkösdi munkaszüneti napokat Kézdivásárhelyen, illetve a környező hegyekben töltöttük el. Annak ellenére, hogy programunk szervezésében szabad kezet kaptunk, nem hagyhattuk figyelmen kívül az éppen ottjártunkkor zajló szabadidős rendezvényeket sem.

A Kézdivásárhelyi Sportegyesület szervezésében minden évben ez idő tájt, vagyis május közepén rendezik meg az úgynevezett KSE-napokat a háromszéki magyar városban, amely számtalan szabadtéri programlehetőséget kínál az ide látogatóknak. A városi "felbolydulást" mi sem hagyhattuk figyelmen kívül, annál is inkább, mert a helyi Földrajz Körösök és Török Sándor polgármester előző évben tett meghívásának is szerettünk volna eleget tenni. Ez pedig a Nemere-hegységbe szervezett, majd 40 kilométeres teljesítménytúrára szólt.

Eddig még sohasem jártunk a Nemerében, jóllehet tanulmányaink során többen is találkoztunk már nevével, én magam például az egyik főiskolai vizsgatételem kapcsán. Különösen nehéz egy olyan összetett területből felkészülni, mint amilyen maga a Kárpátok is, ahol rengeteg földrajzi névvel, topográfiai jellegzetességgel kell szembenézni. Mennyivel könnyebben ment volna a vizsga akárcsak egy felszínes terepi megfigyeléssel a tarsolyomban.

"Hetekre" a végcéltól

Reggel a Stadion előtt gyülekeztünk, ahonnan autóbusszal szállítottak a Katrosa nevű településre, túránk tulajdonképpeni kiindulópontjára. Hat fős csoportunk egy nagyon segítőkész székely túravezető "Dodó" társaságában vágott neki az útnak. Szándékosan nem említek versenyt, mert a legkevésbé sem akartuk lerohanni a távot, mi ugyanis nézelődni jöttünk. Valószínűleg nem is bírtuk volna szuflával, ha már az elején megpróbálunk "kilépni". A nyolc órás szintidő számunkra csupán jelképes jelentőséggel bírt (ennek ellenére is "csak" fél órával léptük túl).

Útvonalunk betájolására elsőként a Gombás-bérc (1198 méter) adott lehetőséget, ahonnan jó rálátásunk volt a tájra, és sajnos az előttünk álló megmérettetésre is. A Gombás-tető még csak a Csíki-havasok utolsó tagjának, a Répát-hegységnek legmagasabb pontja, ahonnan tulajdonképpeni úti célunk a Nagy Sándor-csúcs nagyon messzinek tűnt. Amikor Dodó rámutatott a távolban sejlő hegyoromra, többen is visszakérdeztünk, hogy hány hetünk van rá? Na attól meg végképp elcsüggedtünk, amikor elmondta, hogy a legjobbak ezt a távot kb. három óra alatt lefutják.

Lápok, mocsarak földje

Útvonalunk a Lassúág medencéjébe ereszkedett, egészen 940 méterig. E mélyedés egyben választóvonalat képez a Csíki-havasok és a Nemere-hegység között. Érdekessége, hogy öt felláp (oligotróf mocsár) található itt, ugyanis a felszínt vízátnemeresztő kőzetek (eocén homokkő, márga) alkotják. A medencében találjuk az ún. Ezeréves erdőt is, valamint a botanikai ritkaságok miatt védett Legyes- és Kovács-gátja-mocsarat.

Miután a viszonylag jól járható vizenyős terepet - ahol azért senki sem süllyedt el - elhagytuk, a néhány faházból álló Csángótelepre érkeztünk. A jelentősen megfogyatkozott csángók itt szemlátomást szarvasmarha-tenyésztéssel foglalkoznak.

A Csángótelepet pásztorkutyák egyre halkuló ugatása kíséretében hagytuk el, majd az Asztag-kő felé vettük az irányt. A Nemere talán legszebb, konglomerátumon kialakult szélfútta képződményeit, pazar kőgombákat láthattunk volna, de ehhez le kellett volna térni útvonalunkról, amit - érezve egyre reménytelenebbé váló helyzetünket a Nagy Sándor-csúcs sötétedés előtti elérésére - nem kockáztattunk meg. Utólag persze beláttuk, hogy ez hiba volt, mert, belefért volna az időnkbe.

A Kőrös-bércről (1085 méter) újbóli ereszkedés, és a Veresvíz medencéje (976-1000 méter) következett. Itt ismét egy vizenyős terület terpeszkedik, mégpedig a Veresvízi-tőzegláp. A láp kiterjedése 15 hektár, különlegessége, hogy 117 növényfajt írtak le itt, a legfőbb jellegzetesség a Sphagnum wulfianum nevű arktikus mohafaj. A területet 1942-43-ban szerették volna lecsapolni, s emígy művelhetővé tenni, de a kísérlet kudarcba fulladt. Ellenben 1971-től folyik a tőzeg kitermelése.

A Veresvíz-patakon több helyen is átkeltünk, híd ugyan nem volt, keresztbe fektetett farönkökön kellet egyensúlyoznunk. A közelben létesített erdésztelep volt az igazi megmérettetés, a csúcstámadás előtti utolsó pihenőhelyünk. A szervezők által kibérelt faház az idáig tartó úton kifáradt turisták végállomását is jelentette. A késő délutáni "ebéd" elfogyasztása után újult erőre kaptunk, és kezdtünk hinni a csúcstúra kivitelezhetőségében. Innen már tényleg közelinek tűnt a cél, ráadásul a visszatérők mindössze két órás kapaszkodásról beszéltek. Úgy terveztük, hogy ha este hatra feljutunk, nyolcra - sötétedésig - még simán le is érünk. Értesülve arról, hogy a visszaúton teherautóval összeszednek, megjött a bátorságunk.

Fent a Nagy-Sándoron

Társainkat és holmink nagy részét hátrahagyva, négyen vágtunk neki a kaptatónak. Valósággal felszabadultunk a tudattól, hogy megcsináljuk. Nem mintha ezt egy óriási teljesítménynek tartottuk volna, ám "hetekre" innen, a Gombás-bércen tanúsított "lelkesedésünkhöz" képest önmagunknak bizonyítottunk, és ez elégnek tűnt a boldogsághoz.

A Nagy Sándorra vezető ösvény, ami valamikor hadiút is volt, az ezeréves határt keresztezi. Az egykori határra utal a Csendőr-kút nevezetű forrás is, ami nevét az egykoron erre járőröző, illetve itt megpihenő csendőrök után kapta.

Utunk során - leszámítva az általunk sajnos kihagyott Asztag-követ - jóformán csak innentől találkozhattunk a hegységet kialakító jellegzetes tarkői homokkővel. Számunkra erre a legszebb példát egy közvetlenül a turistaút mellett lévő, palásodott homokkőtömb szolgáltatta.

A forrástól néhány száz méterre hófoltok árulkodtak a kemény télről. Bár már jócskán benne voltunk a tavaszban, odafent ez még nem igazán érződött. Ha elől volt a Nap vetkőzött az ember, de ha elbújt, előkerült a kabát is.

Az 1640 méter magas tetőre kiérve különös érzés keríti hatalmába a kirándulót, hiányzik a várva-várt "csúcsérzés". Nincs is a szó szoros értelmében vett csúcs. A fenyvesből kiérve egy tisztáson (irtáson) találtuk magunkat, középen egy ormótlan, rozsdás fémbodegával, rajta a névvel és a magassági adatokkal. Hát ennyi lett volna? Fent "csúcscsoki" híján a "csúcskekszet" vettük elő, az elvesztett energia pótlására ez is bőven elegendő volt. Nagyjából negyed órát időztünk, megcsodáltuk a környező hegyekre, többek között a Kis- vagy Magyar-Nemerére nyíló szép kilátást, majd elindultunk vissza a többiek után.

A "magyarok hegye"

A Nemere-hegység nevét minden bizonnyal a hunoktól vagy a magyaroktól kapta, ugyanis a Nemere a Nimród (a magyarok eredetmondájának, a Csodaszarvas regéjének szereplője) népies változata. Még egy magyarázattal tartozunk: a Nagy Sándor-csúcs nem az alexandriai hódítóról kapta a nevét.

Lieber Tamás

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu