Ereszkedés a visszhangzó semmibe

ERESZKEDÉS A VISSZHANGZÓ SEMMIBE
A Mamet-barlang
A cikk rövidített változata megjelent a HTM 2007. júliusi számában

HTM 2007.július

Az idei nyarat a horvátországi Mamet-barlanggal nyitottuk. Sokat nem tudtunk a helyről, csupán annyit hogy egyetlen aknából áll. Ez önmagában még nem különleges. Na de az a lyuk 206 méter egybefüggő szakadék.

Először úgy tűnt, hogy nagy csapattal megyünk. A világhálón mindössze annyit találtunk a barlangról, hogy a Velebit-hegységben nyílik, illetve, hogy néhány őrült időnként bázisugrásokat követ el benne. Aztán lecsorgott néhány infó Csongortól, túraszervezőnktől is, többek között, hogy a felső táborhoz közel 1000 méteres szintet kell leküzdeni a tűző napon, teljes menetfelszerelésben sátorral súlyosbítva, na meg, hogy odafent nincs víz, ami a terület karsztos jellegéből következik, ezért két napi készletet mindenkinek fel kell cipelnie. Megtudtuk azt is, hogy a zsombolyból minimum 45 percet vesz igénybe a kimászás, valamint, hogy az utolsó kötélhossz egyben 100 méter!

A túrát egyre többen mondták le, végül csak négyen indultunk útnak. Odafelé még benéztünk a Plitvičei-tavakhoz (Plitvička Jezera), így csak estére jutottunk Muškovci faluba, ahonnan egy durva kavicsokkal borított út vezet fel a hegyoldalon, nagyjából északi irányba. Itt jó hasznát vettük Csongor terepjárójának. Mivel sötétedett, és csapatunk is kis létszámú volt, úgy döntöttünk, hogy nem fent, hanem a hegy derekán táborozunk.

Másnap korán, a napközbeni nagy meleg előtt akartunk indulni, de az égiek másképp gondolták. A zivatar elvonultával nekirugaszkodtunk az emelkedőnek. A durva sziklás hegyoldalt gyér növényzet tarkította, ösvényt sehol nem találtunk. Reméltük, hogy nem botlunk bele egy itt felejtett háborús aknába. Figyelmeztető táblát ugyan nem találtunk, de fő az óvatoság! A fennsíkon már minden száraz volt, a hirtelen lezúdult csapadék szinte azonnal elnyelődött a kopár karszt milliónyi hasadékán.

A gigantikus lombik

Odaértünk, belenéztünk, szédítő mélység fogadott minket. Riasztóan grandiózus volt. Kezdetben szűkülő, úgy 70 méter átmérőjű, majd szélesedő teljesen függőleges lyuk tátongott előttünk. Nem sütött bele a nap, de elég szórt fény jutott be ahhoz, hogy jól lássuk a fenekét. Csak az volt érdekes, hogy furcsán közelinek tűnt az alja. Ez lenne 200 méter? Az aknában egy nagy ragadozó madár körözött, a csókákat riogatva. Nagy volt a ricsaj. Ez már a ránk váró keselyű – viccelődtünk.

A kötél beáztatására szolgáló természetes sziklamedencét csak második kísérletre találtuk meg. Érdekes lények úszkáltak benne, ezért megbeszéltük, hogy enni majd csak este a hegy lábánál, kézmosás után fogunk. Csongor már járt itt korábban, ennek ellenére meglepetésként ért bennünket, hogy a beszállásnál talált vadonatúj alapcsavarokra nem fért rá a szokásos nittfül. Szerencsére voltak régebbi, hüvelyes típusok is. Vezetőnk magára vett egy csomó meleg ruhát, majd a verőfényes napsütésben lassan főve elkezdett beszerelni. Neki volt a legnehezebb dolga: a 60 méteres kezdő kötél beépítése közben még a 200 méteres második kötelet is cipelnie kellett. Az amúgy sem egyszerű feladatot később – sportszerű nehezítésként – kiadós zápor súlyosbította. Mivel segíteni nem tudtunk, fedezékbe vonultunk.

Egyszer csak megjött a rádióüzenet: - A talajon állok. Csongor már leért. Magam mentem másodiknak. Beát még nyugtatni kellett. Hát igen: tényleg pszichés a hely. Már a beszállásnál azonnal a teljes mélység fölé kerültem. Minden mozdulatot legalább kétszer gondoltam át. Itt csak egyszer lehet hibázni. Az első három átszerelés simán ment, azonban a negyediknél már nem segített a sziklafal, az utolsót pedig a levegőben lógva kellett megoldani. Annak ellenére, hogy a pályát tökéletesen sikerült kiépíteni, az alattam lévő kötél tetemes súlya miatt nehezen ment az ereszkedőgép befűzése. Csongor felszólt rádión: - Ha elemeled a kötél súlyát, jobban megy a stopcsiga. Hát ez így nem volt teljesen pontos: ha megemeltem a kötelet, csak akkor ment egyáltalán. Folyamatosan tuszkolni kellett, de persze óvatosan, hogy minél egyenletesebben haladjak, mivel ilyen hossz mellett a kötél nyúlása már méterekben mérhető. Ereszkedés közben (a fizikai terhelés hiánya miatt) az ember általában fázni szokott, de rólam csorgott a veríték.

Jó, hogy hoztunk rádiót. Az akusztikus kommunikáció lehetetlen volt az üreg zengése miatt. A csókák műrepülő mutatványaik között szinte folyamatosan csacsogtak, ami a csörgő visszhang következményeként már-már kellemetlen volt. A ragadozó madár sajnos más helyszínt választott.

HTM 2007.július

Időközben meghallottam Csongor hangját a rádióban: - Fagyi! Látsz engem? Gúvadó szemekkel kerestem,de nem találtam. Felvehetett valami rejtő színű ruhát – gondoltam – de az mégsem lehet, hiszen itt viszem neki a zsákomban! Megint az ő hangja szólt: - Felkapcsoltam a lámpát. Látod a fényemet? - Nem...vagyis...na, neeeee! Az a pici csillag mind társam lámpájának fénye? Apró porszemek vagyunk mi emberek ebben a világban.

Az utolsó szakasz is tartogatott meglepetéseket. Hiába ereszkedtem, a zsomboly alja csak nem közeledett. Reméltem, hogy rosszul láttam. Az 1cm vastag kötél a perspektívatorzulás miatt látszólag úgy elvékonyodott, mintha nem is ért volna le, hanem csak úgy fityegett volna a vége. Később kiszámoltuk, hogy az utolsó egybefüggő kötélhossz 130 méter volt. Jól tettük, hogy beáztattuk a kötelet, mert ilyen távon az ereszkedőgép veszélyesen felforrósodott volna.

A táv felénél végre megmozdult felém a talaj. Ott lógtam a semmi közepén. Sárga pontot fedeztem fel a kötél irányában. Az a bag lenne? A leérkezés is érdekes volt: több méter kötelet kellett kihúznom az ereszkedő eszközből, mire stabilan (felrántás nélkül) meg tudtam állni a lábamon. A stopcsiga biztosító karjának nyomásától fájt a kezem. Végre leértem. Az eddigi egyben ereszkedésem rekordját (53 méter) most bőven felülmúltam. A 70 méter átmérőjű bejárat alatt a falak ferdén eltávolodtak, mint egy gúla alakú lombikban.

Az akna alja 40-45 fokos, mohával borított törmeléklejtő, melyben nem ritkák a több méter átmérőjű szikladarabok sem. Minden nedves és csúszós. Gigászi a hely, mintha a szlovéniai Škocjan-barlangban lettünk volna, de nem a turista úton, hanem a főág alján, a folyónál. Fent 30 Celsius-fok meleg, de lent hideg volt a levegő. Csongorék néhány évvel ez előtt már jártak ott májusban. Akkor havat találtak az alján, meg egy szarvas tetemét. Mára nyomuk sem maradt. További járatokat nem találtunk. Úgy gondoljuk, hogy ez egy nagy terem lehetett, aminek valamikor régen felszakadt a teteje. A beomló törmelék az üreg alját már jócskán feltölthette.

Beának volt a legnehezebb az utolsó átszerelés. Törékeny, nőies alkata miatt nehezen küzdött meg a kötél súlyával. Segíteni csak a rádión keresztül tudtunk: Ha kötelet a kézi mászó gépbe beakasztva a hosszú kantárral maga alá lógatja, az megtartja a súlyt, és könnyedén fűzheti be az ereszkedő gépet. Roci is ezt a módszert használta, plusz mindkét lábbal a kötélhurokban állva, hátát a felső szálnak vetve könnyedén átszerelt.

Miután mindenki leért, elindultam felfelé. Felgyalogoltam az emelkedőn, hogy aztán ingázva nyújtsam a kötelet. A lengés elmaradt, mert a kötél annyival lett hoszabb, hogy csak akkor emelkedtem el a talajtól, amikor a nitt alá értem. No hajrá! Csak lassan, de biztosan. A nyúlás miatt függőlegesen rugóztam. Fel kellett vennem a kötél ritmusát, ami nem volt egyszerű feladat, mert az a hosszával együtt folyamatosan változott. Nagyon melegem volt. Az overall úgy viselkedett, mint egy szauna. A többiek mesélték, hogy alulról, ellenfényben egy idő után szinte csak egy gőzfelhő látszott belőlem. Nem is ártott volna fogynom egy kicsit. Az a 15 kg fölösleg nagyon terhemre volt. 45 percig tartott, mire az első áztszereléshez, és újabb 25 percbe, mire a felszínre értem. Lent még úgy gondoltam, hogy mire felérek – ha felérek –, ki fogok terülni, mint egy gyalogbéka, és egy darabig mozdulni sem tudok a kimerültségtől. Magam is meglepődtem, mennyire jól voltam. Tehát ment volna ez gyorsabban is. Majd legközelebb!

Roci talált lent egy ágyúlövedéket, amit becsülettel fel is hozott. Az 50 perc, amit a kötélen töltött nagyon szép teljesítmény. Különösen, hogy nála volt a zsákom is. Jól nyomta, később izomláza is lett. A felső szakaszon az alatta lógó bag lesodort egy kis követ a falról. Fütyülve zuhant a mélybe...és még mindig zuhant...még mindig...még mindig...végül hatalmasat dörrenve csapódott be.

Bea jött fel harmadiknak. Vonszolta a maradék vizet, amit fenn meg is ivott az utolsó cseppig. Na vele történt meg az, amit magamról gondoltam: jócskán kimerült. Az energia zselé – amit odalent bedobott – mintha nem is hatott volna. Csongor rekordidőt futott: kiszereléssel együtt 55 perc. Nem semmi teljesítmény! A köteleknek azonban még csak az egyik vége volt nálunk. Rocival mi pihentünk a legtöbbet, ezért mi feszültünk neki. Csongor mászógépét használtuk visszacsúszás gátlónak. 200 métert felhúzni sem olyan könnyű. Végül az elmaradhatatlan csoportkép is elkészült. Fantasztikus kaland volt. Újra nagynak éreztük magunkat.

Fadgyas F. Gábor (Fagyi)
Rohrbacher Péter (Roci) és Fadgyas F. Gábort (Fagyi) képei

GALÉRIA

A Velebit karsztján

A szakadék peremén

Indulás

Fagyi a falon

Betekintés

Ember a kötél végén, lent a két sárga bag!

Hangyák a mélyben

Megérkezés

 
 

© 1999-2007 BEBTE www.bebte.hu