Ahol a patak márványt mos - Az értékes kőzet nyomában

AHOL A PATAK MÁRVÁNYT MOS
Az értékes kőzet nyomában

Annak, hogy egy helyet többször is meglátogatunk, bizony komoly oka van. Nem elégszünk meg a terület felszínes megismerésével, alapos benyomások megszerzésére törekszünk. Így gondolkodtunk a dél-tiroli Laasi-völgy első, sőt második bejárásakor is.

Miután magával a völggyel és formakincseivel többé-kevésbé megismerkedtünk, megfigyeléseink még mindig "felszínesek", vagyis kizárólag a felszínre kiterjedők voltak. Egy olyan helyen azonban, ahol a hegy mélye is kincseket rejt és az a bányászat révén az ember számára is elérhetővé vált, mi sem tűnt természetesebbnek, mint, hogy magunk is a dolgok mélyére pillantsunk. Az igazság másik oldala pedig kétségkívül az volt, hogy túlságosan is érdekelni kezdett minket a térség múltja, történelme, melyre a válasz szintúgy a hegy belsejében rejlik.

Látogatás a hegy gyomrában

A laasi márványbányák szeptemberi felkeresése korántsem tűnt olyan egyszerűnek, mint elsőre gondoltuk. Jóllehet a településről szerveznek hivatalos bányabejárásokat, magára a művelési területre csak különleges engedéllyel lehet belépni. Tanasi vendéglátónk azonban minden bizonnyal - már csak a korára (83 év) való tekintettel is - köztiszteletnek örvendhet, hiszen rövid rábeszélése után a bánya vezetője szemet hunyt látogatásunk felett, s mint mondta aznap "véletlenül" nem lesz ellenőrzés.

Gépkocsikkal Laast délkelet felé hagytuk magunk mögött, majd az úgynevezett Márványúton (Marmorstraße) emelkedtünk közel 1400 méteres magasságig. Innen a szerpentinező és több alagúton is átvezető üzemi utat már gyalogosan tettük meg, egy szakaszon a 9B jelzésű, igen meredeken kapaszkodó turistaúton rövidítettünk, s így értünk az 1567 méteres magasságban lévő, Weißwasserbruch ("Fehér víz") nevű bányaudvarhoz. Egymás mellett több táró is nyílik idefent, s mivel az egyikből munkagépek zaja hallatszott, a fejtés megtekintésének reményében ezen indultunk el a hegy belsejébe.

A kb. 30 méter magas és legalább 10 méter széles táró bejárata előtt hatalmas kőtömbök sorakoznak. Míg az egyik oldalon szabályosan metszett óriási téglaként rendezetten egymásra rakva, a másikon formátlan tömbök formájában, rendezetlen halomban. Vélhetően ez utóbbi a termelés során keletkező törmelék, selejt gyűjtőhelye, amiben azért - valljuk meg őszintén - "benne vannak" kisebb szobrok, kerti- vagy szobadíszek. Csak éppenséggel le kellene fejteni róluk a "fölösleget".

Maga a bánya szabályos csarnokok hálózata, magasságuk legalább 30, szélességük körülbelül 10, hosszuk pedig 50-60 méter lehet. E csarnokok többnyire merőlegesen kapcsolódnak egymáshoz. A talajon a felázott márványpor ragadós agyagként tapad az ember lábára. A falakon a szabályos élekkel lemetszett tömbök nyomait láthatjuk, ebből adódóan maga az alagút is majdhogynem mértani téglatest formájú.

Nagyjából 50 métert tehettünk meg az óriási folyosóban, amikor egy balkanyar után a fejtés frontjához értünk. A vágatban öt ember alkotta a műszakot, s ahogy a gépeket elnéztük, ennyi elegendő is üzemeltetésükhöz. Az egyik oldalt egy óriási, hidraulikus szerkezet bontotta, amely a falba egy hatalmas "stilfűrészt" nyomott, kicsit odébb pedig egy drótos vágó szelte a tonnás márványtömböt.

A bányászokat láthatóan lefoglalta a saját munkájuk, a velünk való törődést egy bólintással - ez volt részükről a köszönés - elintézték. Beszélgetni nem is nagyon tudtunk volna, hiszen nagy volt a zaj. A fűrészek és a drót súrlódása, a gépek villanymotorjának zúgása minden egyéb hangot elnémított. A vágáshoz a szerszámokat állandóan hűteni kell, ehhez pedig vizet használnak, melyet folyamatosan vezetnek az elmetszendő felületre. Ez meg is magyarázza a mocsarasan felázott feküt (aljzatot), ahová ugyanakkor nagy mennyiségben ülepedik a vágás során keletkező por.

A szemünk láttára lemetszett tömbért egy óriási, villás rakodógép érkezett, mely az elszállításra váró kőzetet a bánya bejárata alatti kötélpályához szállította. Innen még hosszú, több lépcsős út vár a márványra, míg feldolgozásra a 600 méterrel lejjebb fekvő Laas városkába kerül. A 2-3 tonnás tömböt először drótkötélen átlebegtetik a völgy 300 méterre lévő túloldalára, majd vonatra rakják, amin két kilométert tesz meg. A vasút végállomásától egy meredek siklópályán engedik le majd 500 métert, a már említett feldolgozóhelyre.

Belépés tiltva a Weisswand oldalában

Kellőképpen fellelkesülve a fejtésen tapasztaltaktól és a bányászok közömbösségétől (szabadon "garázdálkodhattunk"), úgy gondoltuk, hogy még egy üreg meglátogatása belefér napi programunkba. A "Fehér víz" elnevezésű bányától keletre, a Márványúton nem kevesebb, mint nyolc kilométert legyalogolva Wandlbruch ("Faltörés") nevű bányához értünk. A 10-es, valamint a 3-as turistaösvényeken valamicskét sikerült levágnunk a szerpentinekből, de így is kellőképpen kimerítő volt a tikkasztó napon való gyaloglás. Annak ellenére mondom ezt, hogy az utolsó kilométert hárman sikeresen lecsaltuk, felvetettük magunkat egy bányához igyekvő furgonra.

A Weisswand (2778 méter) oldalában létesített fejtőnél már nem jártunk szerencsével. Igaz az udvaron körülnézhettünk, sőt gyűjthettünk is, de a bányába nem léphettünk be. Mindezek ellenére nem voltunk csalódottak, hiszen számunkra a "nagy titokról" már fellebbent a fátyol.

Sírkereszttől a Capitolium lépcsőjéig

A Laas környéki hegyek, akárcsak egy sajt, tele vannak kisebb-nagyobb üregekkel. Ami messziről kicsiny odúnak, kőfülkének tűnik, az közelről hatalmas, ember által vájt kőkapu. A térségben jóformán nincs is olyan hegy, melyet ne fúrtak volna meg a bányászok, hogy hozzájussanak a ma már a mindennapi életben nélkülözhetetlen építő, illetve díszítőanyaghoz.

A laasi márvány felhasználása már a XV. században elkezdődött, a tényleges termelés viszont csak az 1850-es években indult meg. Olaszország talán közismertebb márványlelőhelye Carrarában található (itt külszíni fejtés folyik), de a kőzet minőségét tekintve a szakemberek a laasi márványt helyezik előbbre, ami állítólag csillogóbb és keményebb. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a II. világháborút követően az USA kormánya 86 ezer keresztet rendelt Laasból az európai katonatemetőkbe, de a Washingtonban lévő Capitolium lépcsőjének alapanyaga is innen származik.

Az 1950-es években néhány régi bányát újra megnyitottak a térségben, sőt kamionnal is járható utat építettek, hogy a Laasba szállított kőtömböket azonnal feldolgozhassák a márványüzemek, valamint azok a kézművesek, akik egyedi épületdíszeket, szobrokat, síremlékeket készítenek belőlük. Egyébként ahhoz, hogy megtudjuk mi minden készülhet márványból, elég egy rövid sétát tennünk Laas belvárosában. Az utcakövek, szökőkutak, köztéri szobrok mellett maga a templomépület, annak külső- és belső díszítései, oltára mind a helyi mesterek munkáját dicséri. Azonban ha igazán szép alkotásokat szeretnénk látni, keressük fel a helyi temetőt. Minden sírkő valóságos művészi remekmű, melyhez az alapanyagot a több mint ezer méterrel a város fölé emelkedő hegyek rejtik.

A laasi bányákban ma már a legmodernebb gépekkel fejtik a kőzetet, és mint fentebb láthattuk, a modernizálás a szállítás terén is végbement. A fejlesztésekhez ugyanakkor elengedhetetlen a szakemberképzés. Ez utóbbit szolgálja például a nemrégiben újból megnyílt Márványfeldolgozó Művészeti Iskola, amely egyébként a XIX században már működött Laasban, és ahol számos olasz és külföldi szobrász tanulhatja meg a márványfeldolgozás fortélyait.

Lieber Tamás

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu