Ahol a patak márványt mos - Túra a Laasi-völgyben

AHOL A PATAK MÁRVÁNYT MOS
Túra a Laasi-völgyben

Június végi észak-olaszországi túránk célja a dél-tiroli Vinschgau (Venosta-völgy) alapos megismerése volt. Igaz, egy évvel korábban jártunk már erre, viszont jócskán maradtak még fehér foltok számunkra, vagyis olyan területek melyek teljes felderítésére előzőleg nem futotta időnkből.

A Laasi-völgy a 75 kilométer hosszú Vinschgau déli mellékvölgyeinek egyike. Kevésbé látogatott, mint a nyugatabbra nyíló Martell-völgy (Martelltal), vagy a Schnal-völgy (Schnalstal), azonban bejárása az előbbiekhez hasonlóan ugyancsak számtalan látnivalót kínál. Ezek között igazi kuriózum is akad.

Autóval kaszálókon, legelőkön át

A rendezett, német hangulatú kisváros, a völgyfenékre (869 méter) települt, néhány ezres lélekszámú Laas központját elhagyva, autóinkkal kisebb családi parasztgazdaságok területén áthaladva (több helyen a házak kvázi udvarán vezették át a rendkívül jó minőségű az aszfaltcsíkot) kerültünk egyre magasabbra, miközben a táj fokozatosan kinyílt alattunk. A szerpentinező út miatt hol jobbra, hol balra lepillantva meredek kaszálókat és legelőket láthattunk, melyek mindegyikét az elmaradhatatlan locsolófejek végeláthatatlan sora öntözte. De honnan is származik ez az irdatlan mennyiségű, kifogyhatatlannak tűnő öntözővíz? Ha szemünket körbevezetjük a horizonton, mindenütt jócskán 3000 méter fölé nyúló hegygerincet látunk, melyek többségén még nyáron sem olvad el a hó, sőt helyenként igen nagy kiterjedésű jégmezővé, gleccserré alakult. A nyári időszak pedig nem elegendő ennek teljes felolvadásához, viszont így is bőven termelődik olvadékvíz. A gleccserek víztároló és -adagoló funkcióját használják ki évezredek óta az itt élő emberek, ugyanis Vinschgau kimondottan csapadékszegény vidék, az Alpok esőárnyékos zónájában fekszik, az évi csapadékmennyiség alig éri el a 400 millimétert.

A tikkasztó nyári napsütésnek kitett völgyszakaszt hátunk mögött tudva, kb. 1600 méteres magasságban, fenyvesek árnyékában, egy erdészeti út kezdetén, a tulajdonképpeni Laasi-völgy bejáratánál hagytuk a kocsikat, és a négy kerékről az apostolok lovára "nyergeltünk".

Gyalogtúra a "márványvölgyben"

Már csak azért sem hagyhattuk figyelmen kívül a laasi márványbányászat tulajdonképpen ipartörténeti jelentőséggel bíró infrastruktúráját, mert mi magunk is azt használtuk túránk első kilométerében. Az üzemi vasútvonal (Marmorbahn) vezetett ki bennünket a 15-ös számú túraútvonalra. A mindössze egy kilométeres szakaszt tehát vízszintes úton tettük meg (magát a vasutat a bányászok csak megadott napokon használják, ottjártunkkor éppen szünet lehetett).

A sínek közötti botorkálást hirtelen meredek emelkedés váltotta fel. Tőlünk balra a vadvizű Laasi-patak (az Etsch v. Adige folyó egyik oldalága) futott le nagy sebességgel, melynek vízhozamát a fölöttünk lévő bányaterületről alázúduló vízesés is növeli. A patak hihetetlen erejére a legjobb bizonyítékkal a fentebb lévő morénából (gleccser által felaprózott kőzet) származó, és partján egymásra hordott tonnás kőtömbök szolgálnak. Mivel a víz körülbelül 1500 méterrel feljebb elterülő gleccserekből származik, könnyen elképzelhető, hogy mi lehet itt egy-egy hirtelen esőzéskor, vagy az olvadás megindulásakor. A kőtömbök között felfedezhető a márvány (a mészkő metamorf, átkristályosodott változata) is, melyről úgy véltük, hogy vagy közvetlenül a felettünk nyíló bányatárók egyikéből került ide, de az is elképzelhető, hogy közvetve a patak által.

Fotós dilemmák

Időközben kissé eltávolodtunk a folyótól, és zöld füvű tisztásokat szeltünk át. Mivel itt a sziklák között alig van legeltetésre alkalmas terület, azt a keveset ki is használják, és többnyire tehenekkel "népesítik" be.

Közel másfél órás gyaloglás után - melyet mindvégig a 15-ös számú jelzésen tettünk meg - értünk az első pihenőhelynek kinevezett szerény gazdasághoz (Untere Laaser Alm), aminek közelében kisebb vízesést látogattunk meg. Indulásunk óta a patak bal partján haladtunk, de az egyetlen házból, valamint a hozzá tartozó istállóból álló épületegyütteshez - mely viszont már a túlparton található - kicsiny hídon átkelve jutottunk. Kirándulásunk során itt találkoztunk először emberekkel (a birtok gazdáival), valamivel később még az innen egy órányira található úgynevezett felső gazdasági épületnél (Obere Laaser alm) futottunk össze néhány német turistával, de sehol egyebütt az egész út során.

Az erek, patakok által keresztül-kasul szőtt völgyben, ivóvízben sincs hiány. Szinte bármelyik vízfolyásban megmeríthettük poharunkat, hogy szomjunkat oltsuk. Egy dologra kellett csak figyelni, nehogy a legelőknek használt terület "túlfolyóit" csapoljuk meg.

Fényképezőgéppel a kezünkben különösen zavarban voltunk, a bőség zavarában, ugyanis nem volt könnyű eldönteni, hogy mit örökítsünk meg a látottakból. A fotózás eléggé időigényes tevékenység, és az időt illetően sajnos korlátozva voltunk. Így is gyakorta hangoztak el szánkból ilyesféle mondatok: "Nézzétek, ott egy vízesés, ami jól mutatna a fotón a felette lévő gleccserrel, de meg kellene várni, amíg a Nap a hátunk mögé kerül; arra pedig virágzik a rododendron, amit a mellette lévő kis patakocskával kellene lefotózni, és a teheneket sem kellene lehagyni a képről." Mit is, hogyan is fotózzunk? Csapatunk tagjainak ilyenkor gyakran kellett rövidebb-hosszabb szakaszon külön utat bejárniuk, hogy a kiszemelt témák nagyrészt lemezre kerüljenek. Áldottuk is a digitális technikát, amiért nem kellett spórolnunk az expozícióval.

Ének a hegyekben

Az alsó magángazdaságtól az elmúlt évben a 15-ös, illetve 27-es jelzés mentén egészen a Laasi-gleccser tövéig (kb. 3000 méter) jutottunk, ám akkor a hatalmas morénasáncon való átkelés felemésztette az időnket (erővel talán még bírtuk volna). A jégfolyamot tehát már nem érhettük el, a cél előtt vissza kellett fordulnunk, de így is nagyszerű felvételeken örökítettük meg a látottakat, és legalább aprólékos szemlélődéssel tölthettük a visszafelé vezető utat.

Idén júniusban szándékosan más útvonalat választottunk, vezetőnk javaslatára és a csoport összetételére való tekintettel könnyebbnek vélt terepet jelöltünk ki. A 15-ös ösvényről a 14-es vezetett fel minket a már említett felső gazdasági épülethez (maga a faház elsőre turistaháznak tűnt - az udvart, padokat és a forrást használhatják is a kirándulók - csak később tudtuk meg, hogy magánterületen voltunk).

A "turistaházhoz" érve németországi vendégekkel találkoztunk. Feltehetően egy énekkar tagjai lehettek, akik kis nótáskönyvből helyi jellegű népdalokkal szórakoztatták egymást, majd néhány dal erejéig bennünket is.

Még mielőtt személyesen is megismerkedtünk Tirol kicsinyke részletével, egyetlen kép élt képzeletünkben e gyönyörű vidékről; méregzöld alpesi legelők, rajtuk békésen legelésző - nem lila(!) - tehenekkel, a háttérben havas hegycsúcsokkal. Képzeletünkben a látványhoz hang is társult, mégpedig a jódlizó helybéliek jóvoltából. Nos, ezen a túrán nemcsak a látottak váltották valóra álmainkat, de úgy tűnt, hogy a hang forrását is sikerült meglelnünk.

A zenés ebéd után a völgytalp felett körülbelül 400 méterrel vezetett visszafelé utunk (13-as, 14-es számú ösvényen), melyről immáron madártávlatból szemlélhettük a völgyet kettészelő patak tajtékos folyamát, valamint annak túlpartjáról felszökő félelmetes mészkőfalakat. Nem kisebb óriások emelkednek itt, mint a Schluderspitze (3230 méter), Orgelspitze (3305 méter) és társaik, melyek havas, jeges csúcsaikkal - relatíve kis méretük ellenére igazi turista és hegymászócsemegék - sajnos most hiába hívogattak.

A Laasi-völgy - a hozzá tartozó ormokkal, gleccserekkel - csakúgy, mint Dél-Tirol túlnyomó része, a magyar turisták számára szinte ismeretlen. Bízom abban, hogy írásommal többeket sikerült e terület felfedezésére csábítanom, hiszem ugyanis, hogy e "nyugalom szigetei" méltó vetélytársai lehetnek az immáron irdatlan tömegeket vonzó, agyoncivilizált tengerpartoknak.

Lieber Tamás

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu