Kristályerdőben - Magyar kutató a Carlsbad- és a Lechuguilla-barlangban

KRISTÁLYERDŐBEN*
Magyar kutató a Carlsbad- és a Lechuguilla-barlangban

Első ízben számolhatunk be arról a rendkívüli lehetőségről, mely egy magyar tudós-barlangkutatónak adatott meg 2002 nyarán. A véletlenek közrejátszása révén ugyanis hazánkból elsőként leszállhatott az új mexikói Lechuguilla-barlangrendszerbe, amely az USA és a földkerekség méltán legszebb és legszigorúbban óvott természetes objektuma. A nem hétköznapi túrát az ugyancsak fantasztikus Carlsbad-barlangban tett szakmai látogatás előzte meg. A történtekről dr. Leél-Őssy Szabolccsal, az ELTE Természettudományi Karának docensével beszélgettem.

Valamikor 2001. tavaszán elektronikus levél érkezett a New-York-i illetőségű Arthur Palmer professzortól, a „Speleogenesis” és egyéb világhírű tudományos könyvek szerzőjétől, aki a segítségemet kérte nyári, magyarországi tartózkodásának idejére, néhány hévizes eredetű barlang meglátogatását illetően. Takácsné Bolner Katalinnal, a Barlangtani Osztály munkatársával (azóta vezetője) állítottuk össze a szakmai programot, melyben a Pál-vögyi-, József-hegyi-, Ferenc-hegyi-, Sátorkőpusztai-barlang bemutatása szerepelt.

Amikor a professzor feleségével együtt megérkezett Magyarországra, egy nagyon kedves, közvetlen és szerény, 60 év körüli házaspárt ismertem meg bennük. Visszafogottságukra jellemző volt, hogy például kimondottan kempinges, sátras szállást kértek.

Palmerék nagyon elégedettek voltak a programmal, amit nekem a Sátorkőpusztai-barlang bejárásakor szóvá is tettek. Gondolom nem maradt viszonzatlan ez a vendégszeretet.

Természetes volt a részükről, hogy búcsúzáskor kérték, hogy magam is utazzam Amerikába, és amint csak tehetem, látogassam meg őket. Egyelőre nem állt szándékomban élni a meghívással, mert két évvel korábban már jártam arra. Ám néhány hónap múlva az Esztergomban megrendezett Barlangkutatók Szakmai Találkozóján összebarátkoztam az éppen Mexikóból hazalátogató Kamarás Norberttel, a neves barlangi búvárral, aki a beszélgetések végén szintén meghívását tolmácsolta. És bármily hihetetlen, de még ez sem volt elég. Nem sokkal ezután egy gyerekkori barátom, aki különféle ösztöndíjakkal már a második 3 éves periódusát töltötte az USA-ban (ezúttal Floridában) szintén kapacitált, hogy utazzak ki hozzájuk.

Kiutazásod előtt egyszerű baráti látogatásra készültél, vagy ott motoszkált benned a vágy, hogy barlangászként is ki kellene használnod az esetlegesen adódó lehetőségeket?

Amikor már megvolt a repülőjegy és az utazás időpontja, természetesen azonnal felidéztem Palmer professzor meghívását. Az ő fő működési területe ugyan Dél-Dakota, és azon belül a Black Hills – a Wind Cave (Szelek barlangja) és a Jewel Cave (Ékkövek barlangja), amerre már megfordultam korábban, de gondoltam, Kentucky állam és a Mammoth Cave (Mamut-barlang) nincs is olyan messze a keleti parttól. Megkérdeztem, hogy tud-e valamilyen extra barlangi túrában segíteni, különös tekintettel a Mamut-barlangra (a Föld leghosszabb barlangja, összes járatainak hosszúsága meghaladja az 560 km-t – szerk. megjegyzés). Azonnal válaszolt, és sajnálattal közölte, hogy a Mamut túra a jelzett időpontban nem aktuális, mert ő akkor éppen a Carlsbadban fog dolgozni, de ha az érdekel… Minek ragozzam, érdekelt.

Miközben ezeket a neveket említed, bizony be kell vallanom, irigyellek. A Carlsbad-barlangért meg különösen. Látatlanban, kizárólag olvasmányaim alapján az az egyik kedvencem.

A Carlsbad lényegesen látványosabb barlang hírében áll, mint a Mamut. Meg persze engem az egész Guadalupe-hegység érdekelt. A Lechuguillára – bár ez ügyben kisebb lépéseket tettem már korábban is – nem is mertem gondolni.

Azért hadd szóljak pár szót utazásom Lechuguilla előtti szakaszáról. New York számomra nagy élmény volt, ellenben Florida (Tampától délre, Miamiig, beleértve Evergladest is) életem nagy csalódásai közé tartozik. Szinte minden nevezetességet felkerestem, de a megszámlálhatatlan mennyiségű szúnyogtól és a néhány pici krokodiltól eltekintve semmi érdekeset nem láttam. A mocsarak érdekes helyek, de véleményem szerint csak ezért kár átutazni a fél világot. A korallzátonyok is különlegesek, de ilyet másutt is láthatunk.

Például a Yucatán-félszigeten?

Igen. Itt viszonylag kis területen a szolid őserdő mellett a korallzátonyok is megtalálhatók. Mexikó egyébként a világ legnagyobb romkertje. Fantasztikusak a maya és tolték emlékek.

Aztán jött a csúcs: A perui határ mentén a kb. 3000 xenotéka, azaz édesvízzel kitöltött barlang. Már elég sok helyen megfordultam világban de ez volt az egyik legnagyobb élményem. Hihetetlen dolog a forróságban belecsobbanni a hideg vizű tavakba, és búvárkodni a több 10 m átmérőjű folyosókban, termekben, valamint a hatalmas cseppkövek között.

Ezzel kezdetét is vette a szakmai út?

Miután megérkeztem El Pasoba. Itt Palmerék már vártak, és saját, 18 éves Fordjukon vittek a 300 km-re lévő barlanghoz. A Carlsbad bejárata egy lakatlan fennsíkon nyílik, csupán néhány kutatóház áll a bejárat környékén. Az egyiket megkaptuk.

Három napot töltöttem el a barlangban. Az 50 km-es rendszer nagy részét, fő ágait teljesen bejártam, beleértve a kiépítetlen szakaszokat is. Döbbenetesek voltak a méretek. Nehéz a folyosó-terem határt megvonni. Mindenesetre az átlagos járatok is 10-20 méter szélesek és ugyanilyen magasak. És mindez néha több szintben. A barlang cseppkőben gazdag, de ezek 95 %-a már inaktív, nem élő.

Ez a cseppkőgazdagság ellentmond a felszín éghajlatának.

Természetesen, hiszen ott félsivatagi a klíma, és mindössze 300 mm körüli az évi csapadékmennyiség, de évszázezredekkel-évmilliókkal ezelőtt – a barlang keletkezésének idején – egészen mások voltak a körülmények.

Mit kell tudnunk a Carlsbad látogatható részéről, illetve egyáltalán az infrastruktúrájáról?

A barlang kiépített szakaszának nagy részében vezető nélkül közlekedhetnek a látogatók (a jegyek csak 6-8 dollárba kerülnek). Az egész barlangot lépcső nélkül építették ki. Ez óriási dolog, ha figyelembe vesszük, hogy 230 m mélyre kell lemenni.

Hogy kevésbé legyen fárasztó a túra, már az 1930-as években(!) liftet építettek. Ma is ezen lehet le-föl járni, ha valaki a könnyebb utat választja. A barlang nagy attrakciója, a Nagy-terem (Big room) sok száz méteres csarnoka, néhány hatalmas cseppkővel (ezt kerekes székkel is be lehet járni). Sok a rendkívül nagyméretű heliktit (excentrikus cseppkő) is. Nekem legjobban a végpont, a 330 m mélyen elnyúló Lake of Clouds („Felhők tava”) tetszett. Ide két beépített, 60 méteres kötélen, de nem teljesen függőleges aknán át lehet lejutni.

A barlang elsősorban a „bat flying”-ról (a denevérek röptéről) nevezetes. Kb. 500 000 denevér él a bejárat közelében az úgynevezett Denevér-barlangban. Ez szigorúan védett terület, ahová már csak a fertőzésveszély miatt is tilos belépni. Nekem szerencsém volt, mert a szomszéd kutatóházban denevérkutatók laktak, akiket sikerült elbűvölnöm a paprikás krumplimmal, ezért egy kicsit bevittek oda is. Az ösvényen kívül az ember térdig süpped a guanóba, aminek kitermelése még a XX. század első felében is folyt. A hely legkülönösebb látványosságát az okozza, hogy napnyugta táján a denevérek izgalomba jönnek, és sűrű, tömött felhőben, kb. 20 percen át repülnek ki a barlangból rovarokra vadászni. Annak idején egyébként magát a barlangot is ez alapján találták meg (messziről füstnek vélték a kirajzó denevéreket).

És következett a meglepetés?

Palmer professzor egy táblára krétával írta föl, hogy melyik nap melyik részébe látogatunk a Carlsbadnak, és hogy mikor lesz a Spider Cave (Pók-barlang). A csütörtök mellett csak egy „L” betű volt. - Csak nem? – kérdeztem. - De igen - mosolygott. „Why not?” tette hozzá. Tényleg. Why not? Hogy ez nekem eddig nem jutott eszembe! Elzarándokoltunk egy másik kutatóházba, ahol a Nemzeti Park igazgatósága székelt. A barlangtani előadóval sokat suttogott, majd egy órás előadást tartottak nekem a szabályokról. Írásba is adták (6 oldal volt!), és alá kellett írnom, hogy magamra nézve kötelezőnek ismerem el.

Olyan lehetőséged adódott ezzel, mely még magyarországi kutatónak soha, pedig rengetegen próbálkoztak már az engedélyek megszerzésével. Érdekes, hogy pl. még a Mount Everest megmászásához is többen kaptak engedélyt, mint a Lechuguilla földalatti mesevilágába.

A Lechuguilla-barlang jelenleg 180 km-es rendszerébe évente néhányszor adnak csak ki leszállási engedélyt, kizárólag tudományos kutatási céllal. Túrázásra soha. Egy ilyen út hosszas szervezőmunkát, engedélyeztetési eljárást igényel. Palmer professzor azonban a barlang tudományos feldolgozói közé tartozik. Az 1986-ban felfedezett barlang kutatásába már 87-ben bekapcsolódott. Rendkívül elismert szaktekintély, és mint ilyen, bizonyos íratlan előjogokat élvez.

A túránk tudományos célja a budai József-hegyi-barlang és a Lechuguilla-barlang nagyon hasonló (csak eltérő méretű) gipszkristályainak az összehasonlítása volt. És valóban, a professzor a barlangban hosszasan konzultált velem ezekről a képződményekről, és nem restellte a véleményemet, az itthoni tapasztalataimat ott, több mint 300 m mélyen a föld alatt jegyzetfüzetében oldalakon át rögzíteni. A barlangba minimum 3, maximum 6 ember mehet le egyszerre. A professzor a feleségét – aki szintén geológus, illetve barlangkutató – hozta, és rajtunk kívül még a nemzeti park egyik barlangügyi referense, egy PhD-dolgozatát író geológus alkotta a csapatot.

Ahhoz, hogy valamit ennyire szigorúan védjenek, különleges oka lehet. Ez talán kialakulásában, képződményinek ritkaságában keresendő?

Ebben a barlangban minden különleges, a keletkezésétől a képződményekig. Ahhoz, hogy ezt megérthessük, röviden át kell tekintenünk a Guadalupe-hegység földtani viszonyait. Kb. 250 millió éve, a perm időszakban az akkori tengerparttal párhuzamosan egy szegélyzátony fejlődött ki, ahol azonban a fő zátonyalkotó szervezetek nem a korallok voltak, hanem szivacsok és mohaállatkák (bryozoa), amelyek törmelékes darabjait a kőzetalkotó mennyiségben előforduló algamaradványok egészítettek ki. Összesen 600 m vastag zátony alakult ki, amely a kiemelkedéssel együtt oldalirányban is terjeszkedett és elborította a korábban oldalát alkotó törmeléklejtőt. Ezt csak úgy képzelhetjük el, hogy a tenger fokozatos előrenyomulásával a zátony növekedése is lépést tartott.

Egy ilyen tengerpart napjainkban is nagyon változatos felépítésű. A nyílt öblökben, illetve a zátonnyal elzárt lagúnákban egészen más típusú üledék keletkezik, mint magán a zátonyon. Viszonylag kis földrajzi kiterjedésben tehát egymástól nagyon különböző üledékek, majd kőzetek jöhetnek így létre. Itt például a lagúnákban helyenként dolomit képződött, más helyszínekre a jelentős kvarckavics behordódás, míg egyebütt a mélyebb, nyugodtabb vizű részeken a viszonylag tiszta mészkőváltozatok keletkezése volt a jellemző. A legtisztább karbonát természetesen magán a zátonyon keletkezett. Azon túl pedig, a világtengertől fokozatosan elzáródó tengeri medencében a párolgás ezen a meleg éghajlaton betöményítette a víz sótartalmát, és így különféle sókőzetek (evaporitok), elsősorban puha, fehér gipsz válhattak ki jelentős vastagságban.

Miként befolyásolta ez a változatos földtani felépítés a későbbiekben kialakuló barlang arculatát, illetve milyen a hatása erre nézve manapság?

Körülbelül 10 millió évvel ezelőtt a hajdani zátony és a lagúna üledékeiből felépülő kőzetek kiemelkedtek, és létrejött ezáltal a Guadalupe-hegység. A kőzet karbonát tartalma, oldhatósága, valamint tektonikai adottságai nagymértékben befolyásolják a benne létrejövő járatok méreteit, az alaprajzot, a barlangi csepegő vizek mésztartalmát és azon keresztül, pl. a cseppkő mennyiségét. A mi Baradla-barlangunknak is vannak cseppkövekben gazdag szakaszai, míg Jósvafő közelében, a dolomitosabb kőzetben alig találunk cseppkövet.

A Guadalupe-hegységben a kiemelkedést követően a hajdani tengeri üledékgyűjtő ismét medencehelyzetbe került (ez a Delaware-medence), és az egykori zátony és környezete most is kiemelt helyzetben van.

Az itteni félsivatagot sivatagnak hívják: ez a Chi-hua-hua (ejtsd: csivava)-sivatag. (Itt játszódik különben gyermekkorom kedves olvasmánya, a Winnetou első része. El is zarándokoltam a barlangtól alig 25 km-re lévő Pecos-folyóhoz, ami teljesen ki volt száradva.)

Nehéz elképzelni, hogy ezen a bár gyönyörű, de kietlen, zord, száraz vidéken alakult ki a víz egyik legszebb, legcsodálatosabb alkotása, a Lechuguilla-barlang.

Pedig így igaz. A barlang kialakulása nem a szokványos úton zajlott le. Itt ugyanis az történt, hogy a Deleware-medence rétegei sok növényi eredetű kőszenet is tartalmaznak. A szén az oxigénnel reakcióba lépett (így széndioxid keletkezett), és hamar elfogyasztotta a rendelkezésre álló oxigént. Itt ugyanakkor nagy mennyiségben volt jelen a gipsz. A szén víz jelenlétében ebből (CaSO4 x 2H2O) „szerezte be” az oxigént, és közben a szulfátot szulfiddá redukálta. A reakció sebességét egyes szulfátredukáló baktériumok is növelték. A folyamat végterméke egyébként a kőolaj lett. Nem véletlen, hogy ez a medence az USA egyik legtermékenyebb kőolajmezője.

A kőszén és a gipsz reakciójának eredményeként a kénből és a maradék hidrogénből kénhidrogén (H2S) keletkezett, ami a hegység kiemelkedésekor keletkezett repedésekben fel tudott emelkedni a felszínig, vagy legalábbis annak közelébe. Így a karsztvízszint közelében a vízzel elegyedve savas oldat keletkezett, ami már a karbonátos kőzetek oldására is képes volt. Izotópos vizsgálatok szerint ez a folyamat már 5-6 millió évvel ezelőtt elkezdődött, ami azt jelenti, hogy a Lechuguilla jóval idősebb, mint a legtöbb barlang. Természetesen ezek a barlangképző folyamatok ma már nem működnek, ennek ellenére néhol még kis mennyiségben érezhető a kénhidrogén jellegzetes, záptojásra emlékeztető szaga.

Az imént elmondottakból azt sejthetjük, hogy a kőzetek repedéseiben feláramló gázok – már ha csak a kőzetréteg vastagságát és repedezettségét vesszük alapul – igen kiterjedt, zegzugos járathálózatot oldhattak ki. Talán – bár más léptékkel mérve – hasonlót, mint amit hazánk hévizes eredetű üregeiben megfigyelhetünk.

Ha a barlang térképére rápillantunk, szembeötlik, hogy a Lechuguilla talán a szerteágazó barlangok legjobb példája a világon. A járatok egy központi „gyökérből” ágaznak szét, mint egy különös organizmus végtagjai. A barlang minden irányban terjedő folyosók, óriási termek és hihetetlen, szivacsszerű, egymással a legelképesztőbb helyeken összeköttetésben álló járatok labirintusa. Ez a hirtelen méretváltozás, labirintusos hálózat eredményezi, hogy a barlangban minden kutatótábor alatt újabb ás újabb, sokszor több tíz km-es szakaszokat fedeznek fel. A jelenlegi hossza 180 km és megjósolhatatlan, hogy hol lesz a vége.

Maga a barlang a geológiai események történelemkönyve. A járatok jól szemléltetik, hogy merre mozogtak a repedésekben a barlangot létrehozó oldatok. A mélybe hatoló hasadékok mutatják, hogy hol emelkedett fel a legnagyobb koncentrációban a kénhidrogén. A vízszintes folyosók pedig az egykori savas víz mozgásának irányát jelzik.

A hegység kiemelkedéséhez kapcsolódóan az eróziós völgyek, pl. a híres Csörgőkígyó (Rattlesnake)-kanyon egyre mélyültek, a karsztvíz szintje pedig süllyedt a kőzetben. Így a kénsav keletkezésének, és a barlangjárat képződésének szintje is folyamatosan egyre lejjebb szállt, ami a különböző barlangi szintek kialakulását eredményezte.

Tisztáztuk tehát a hatalmas méretű barlangrendszer kialakulásának körülményeit, ám a Lechuguilla nem pusztán a folyosók végeláthatatlan labirintusából áll, hanem különlegesebbnél különlegesebb képződmények is díszítik azokat.

A Lechuguilla-barlangban a legnevezetesebb kiválások gipsz anyagúak. A töménytelen mennyiségű gipsz a kénsav és mészkő reakciójának az eredménye. Minél több mészkövet oldott a savas víz, azaz minél nagyobb járatok keletkeztek, annál nagyobb mennyiségben rakódott le a gipsz is. Egy talán kissé elfogult, helyi geológus azt állította, hogy a Lechuguillában több gipsz van, mint a világ összes többi barlangjában együttvéve. Mindenesetre egyes járatok aljában ez a képződmény a 10 méteres vastagságot is meghaladja. Furcsa érzés is volt ezeken a puha „sziklákon” csúszni-mászni.

A gipsz azonban nemcsak ilyen tömeges, földes megjelenésű, hanem fantasztikus kristályokat is formál. A leglátványosabbak a „csillárnak” (chandelier) nevezett, olykor 5-6 méteres nagyságú gipszkristály-csoportok. Ezek nálunk a József-hegyi-barlangban (ahol a gipsz kéntartalmát a fedő, agyagos-márgás rétegek piritjéből származtatjuk), vagy a felsőpetényi bányában maximum 1 m körüliek. Egyes helyeken a Szemlő-hegyi-barlangéhoz hasonló gipszbevonatot láttam itt is, ám ezeknek a felületén sokfelé összevissza csavarodó gipszkígyók, gipszvirágok vannak, olyanok, melyek egykoron az általad igazán jól ismert Sátorkőpusztai-barlangban is megtalálhatóak voltak. De találtam olyan „árvalányhajakat” is, amelyeket a József-hegyi-barlangban is láthatunk. Hasonló aragonit kristályok is előfordulnak a Lechuguillában, mint a fent említett hazai barlangokban, csakhogy itt azok is nagyobbak: egy-egy aragonit bokor akár a 30 cm-t is elérheti.

Az aragonit barlangokban történő keletkezése még ma is számos tudományos konferencia témája. A magyarországi barlangokban is gyakori képződmény talán sehol sem tanulmányozható jobban, mint éppen a Lechuguillában.

A barlangi aragonit kiválásokat régen meleg víz alatt keletkezettnek vélték. Ma már sejtjük, hogy ezek a meleg víz feletti párából válhatnak ki. Egyes vélemények feltételezik itt a hévizes források jelenlétét, szerintem azonban az egyes kémiai reakciók során felszabaduló hő is hozzájárulhatott az aragonitkristályok keletkezéséhez.

Az aragonit- és gipszképződményeken kívül fantasztikusan dúsak és óriási méretűek, ráadásul színesek a cseppkőkiválások is.

A Lechuguilla-barlang bejárása elé nemcsak a szigorú bürokrácia gördít akadályokat, de úgy tudom, hogy a felszíni terepviszonyok is hozzájárulnak ahhoz, hogy az ember nem botlik csak úgy véletlenül a bejáratba.

Igen, és a védelem jegyében nem is tesznek jóformán semmit sem, hogy megkönnyítsék ezen akadályok leküzdését. Például, a bejárathoz a legközelebbi, a forgalom elől egyébként elzárt úttól is háromnegyed órát kell felfelé, jelzés nélküli kis ösvényeken, szúrós bozóton keresztül gyalogolni (visszafelé vezetőim el is tévedtek az éjszakában, én találtam meg a kivezető ösvényt). Azt már szinte nem is kell mondanom, hogy a megfelelő angol nyelvtudás alapfeltétel. Ehhez egyébként azért ragaszkodnak, mert különben nem tudnának lent megfelelően instruálni.

A bejárat egy 25 méteres akna (zsomboly) aljában nyílik. A kiépítést itt egy fixre beépített ereszkedő hely (nittfül) jelenti! Még a kötelet is a hátunkon vittük fel. Ennek a régen ismert szakadéknak az alsó feléből bontották ki 18 éve a bejáratot. Ide 4 éve rozsdamentes acélból építettek egy 3-4 személyes kis fülkét, amiből zsilipszerűen (2 ajtón keresztül) lehet bejutni a barlangba bevezető, vagy 80 cm átmérőjű csőbe. Ha mindkét ajtót kinyitják, 80 km/órás sebességű barlangi huzat alakul ki.

Nem sokkal a bejárat után egy hosszú, sima felszínű, nagyon meredek cseppkőlefolyáson kell leereszkedni. Szerencsére ide beépítettek egy 60 méteres kötelet. Félórás utat követően elérkezünk egy 47 méter magas terem tetejére, ahová szintén beépített kötélen ereszkedhetünk le. És visszafelé is ezen a kötélen kell – igaz, mászógép segítségével – felmászni. Ezután még számos kisebb-nagyobb, kötélen való ereszkedés vár a látogatókra, valamint több esetben kell a mélybehatoló törések peremén vízszintesen traverzálni. Ezek sokszor igen veszélyesek, ezért az áthaladást a legtöbb helyen beépített kötelekkel könnyítették meg. És váratlan módon, ha nem is igazi szorítók, de kényelmetlen szűkületek is akadnak.

Igaz, hogy a barlang bejárásakor a legfőbb kihívást nem is a technikai akadályok leküzdése jelenti, hanem az odalent meglévő klimatikus viszonyok?

Bizony, pestiesen szólva „az se semmi”. 20-21 °C van a barlangban, és gyakorlatilag 100 %-os a levegő páratartalma. Mászással nehezítve ez igaz szauna! A nagy helyismerettel rendelkező, atléta termetű – csak pólót és rövidnadrágot viselő – vezetőnkről is dőlt a víz már lefelé. Fölfelé még inkább.

Szabályos az ilyen „könnyített” viselet?

Nem, de „szükség törvényt bont”. Egyszerűen nem lehet kibírni overállban. Csak a fényképezés kedvéért szoktak színes, sárga vagy vörös overállokat levinni, amit makulátlan tisztaságban egy-egy fénykép erejéig vesznek fel.

A barlang bejárásakor a legszigorúbb rendszabályok betartása mellett is sérülhetnek a képződmények. Mit tesznek ennek megakadályozása érdekében?

A barlang általában nagyon tágas, nem kell a falhoz érni. Egy keskeny közlekedő ösvényt jelöltek ki, amit a földre fektetett piros szalag határol. Erről egy fél lépest sem lehet letérni, még egy fénykép, vagy vizsgálat kedvéért sem (egyébként nálunk, a József-hegyi-barlangban is ez a gyakorlat). A képződményeket soha sem szabad megérinteni. Az utat úgy vezették, hogy ez ne is legyen lehetséges. A barlang tele van kristálytiszta vizű, csodálatos szépségű tavakkal. Ezekben nem, hogy fürdeni nem lehet, hanem még belekortyolni sem. Sőt, a kulacsot sem merítheted bele. Egy kijelölt helyen van egy sterilizált kancsó, azt mártja bele a vezető a tóba, és úgy tölti át a vizet a kulacsba, de úgy hogy a két edény ne érjen egymáshoz. Még azt sem engedték, hogy a felszínről hozott, felmelegedett vizet kiöntsem. – Az már kemikália – mondták.

És az emberi szükségletek?

Ilyen óriási barlangban, ahol gyakran több napig is tart egy út, nyilván elkerülhetetlenek. Nos, ezek végtermékei sem érintkezhetnek a barlanggal, azaz mindet ki kell szállítani az előállítójának.

Minden bizonnyal életed legnagyobb élményével gazdagodva tértél haza a Lechuguillából. Mégis mit tartasz a legemlékezetesebb momentumnak?

Mindössze 15 órát töltöttünk a barlangban, annak is a középső részében, mert itt vannak a legnagyobb gipszkristályok és az óriási cseppkövek. Számos híres képződményt így nem láthattam, de ház ez volt a tudományos célunk, és egyébként sem várhattam volna el senkitől sem, hogy több napos, embert próbáló túrát csináljon az én kedvemért. Egyébként az érdekesebb részekig tartó út legkevesebb 2-3 órán át tartott. A bevezető kilométeren a feltárás óta a zsilipelés megoldásáig kialakult huzat teljesen összekoszolta a falat és a kiválásokat. Szerencsére ezen a szakaszon kevesebb is a képződmény, jobbára a csupasz sziklákat láthatjuk, igaz sokszor fantasztikusan vad oldásformákkal. A falon lecsurgó savas víz mély csatornácskákat oldott a kőzetbe.

Nem kétséges, hogy csodálatos, páratlan dolgokat láthattam és fényképezhettem. A legfantasztikusabb az a pillanat volt, amikor beléptünk az óriási gipszkristályok közé. A látvány leírhatatlan volt: 5 cm távolságból vizsgálhattam a kristályokat!

Véleményed szerint, lesz-e még lehetőség arra, hogy te magad, vagy esetleg más honfitársunk eljusson a Guadalupe-hegységnek ebbe az objektumába?

Megértem a szigorú védelmet, és nagyon sajnálom, hogy vélhetően nekem sem lesz lehetőségem a tanulmányút megismétlésére, de még inkább azt, hogy belátható időn belül más hazai szakembernek is nagyon-nagyon nehéz ezt megszervezni. Bár, az idő múlásával, a szigorúság enyhülésével talán nem reménytelen. Talán egyetlen esélyt a lejutásra az jelenthet, ha valakinek – persze személyes ismeretség révén – sikerülne bekerülnie egy kutatótáborba.

Lieber Tamás

* Az interjú lerövidített változata a Mount Everest magazin 2004. januári számában jelent meg

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu