A Keleti-Kárpátok sziklatornyai közt - A nagyszerű Csukás-hegység

A Keleti-Kárpátok sziklatornyai közt
A nagyszerű Csukás-hegység

Látkép a csúcsról

Erdély, vagy ahogy a népnyelv nevezi, Tündérország tájképében legmeghatározóbb szerep a Kárpátok vonulatának jut. A magas-, középhegységi, valamint dombsági jegyeket egyaránt magán hordozó vidék, akárhányszor is keressük fel, mindig más arcát mutatja. Erdély területén a Kárpát koszorú részeként, a kialakulásában egymástól merőben eltérő Keleti- és a Déli-Kárpátok vonulatát találjuk, ám a különböző vonulatokon belül is számottevőek a különbségek.

Március közepén egy kedves meghívásnak eleget téve, három napra Kézdivásárhelyre utaztunk. A pénteki nap az általunk felvállalt földrajzi témájú előadások megtartásával, valamint a vendéglátóinkkal (Petőfi Sándor Általános Iskola tanárai és tanulói) való találkozással, beszélgetésekkel telt, ám a szombatot – kihasználva a rendkívüli jó időt – a környékre szervezett túrázással töltöttük.

Sajnos csak egy nap állt rendelkezésünkre, hogy a hegyekbe is ellátogassunk, ezért olyan célpontot választottunk, amelynek „megkóstolásához” ennyi idő is elégségesnek tűnt.

A Csukás-hegység – mely a Keleti-Kárpátok déli hegységcsoportjának, az úgynevezett Kárpát-kanyarnak a tagja – nem tartozik a turisták által felkapott kirándulóhelyek közé, ám hihetetlenül látványos, főként konglomerátumból képződött formakincsei, valamint történelmi emlékei révén méltán tarthat igényt az érdeklődésre. Maga a hegység „mindössze” 200 km2-nyi kiterjedésű, legmagasabb pontja a névadó Csukás, 1954 méterrel emelkedik a tenger szintje fölé.

A területet északnyugat felől a DN 1A számú műúton közelítettük meg, amely a hegység nyugati oldalán halad, és ahonnan tervezett túránkhoz a legjobb kiindulópontot találtuk. Így Brassóból ezen az úton a Tészla-híd (Podul Teslei – 29,5 km) és a Babarunka menedékház érintésével a Bretocsa-hágóig (1263 m) autóztunk, ahonnan kezdetét vette a gyalogtúra.

A relatíve nem túl nagy szintkülönbségek ellenére a terep március derekán is nehéznek ígérkezett, ugyanis ebben a magasságban jelentős hómennyiséggel kellett számolnunk. Az olvadó, vizes hó nemcsak a benne való járást nehezítette meg (minden harmadik lépésnél térdig, combközépig süppedtünk bele), de a bakancsok rövid idő alatt történő átázásában is közrejátszott.

Túránkat a Bretocsa-hágó – Bretocsa-havas – Tigáj-nyereg (1745 m) – Csukás-csúcs (1954 m) – Csukás menedékház (1595 m) – Cheia (880 m) által közrefogott turistautakon teljesítettük (Kiindulópontunktól a Csukás-házig az „1”-es, innentől pedig a „3”-as, illetve a „2”-es jelzéseket használtuk.

A Csukás-hegységről alkotott ismereteinket idáig csak könyvekből, illetve térképekből meríthettük, viszont az ezekből szerzett információk alapján kellőképpen fellelkesülve vágtunk neki a hóakadályokkal, bükkösökkel, fenyvesekkel és sziklatornyokkal tarkított terepnek.

A márciusban szokatlanul meleg időjárás (szélárnyékban 18-20 °C, valamint az erőteljes napsugárzás és a csekély légköri nedvességtartalom) tiszta időt, az útvonal és szinte az egész hegység jó beláthatóságát biztosította, és természetesen ez amellett, hogy a közérzetünket is pozitívan befolyásolta, kedvezett a jó minőségű fényképfelvételek elkészítésének is.

Körülbelül egy órás gyaloglás után értünk el az első igazán látványos részhez, a Bretocsa szikláihoz, ahol a hegység mintegy 50 megalitja közül jó néhány érdekes formációt találtunk. Itt jegyezhetjük meg, hogy a hegység jellegzetes, a domborzatot is meghatározó kőzete az úgynevezett Csalhó-Zaganu konglomerátum vagy kavicskő, amelyek néhol 600 métert is elérő vastag rétegei rátelepültek a puhább palás-, márgás-, homokköves alsókréta flis rétegre. A konglomerátumot alkotó kavicsok átmérője általában 30 cm alatt van, eredetük szerint mészkövek, kristályos, illetve vulkáni kőzetek egyaránt lehetnek, amelyeket meszes-homokos agyag köt össze.

Araszolás a falon

A Bretocsa szikláiban különböző formákat fedezhettünk fel, melyeknek a barlangokban lévő cseppkövekhez hasonló fantázianeveket adhattuk. Van itt pásztorkucsma, emberfej, de itt találjuk a Galamb, valamint a Bretocsa szfinxe elnevezésű tornyot is.

A hóban történő haladás jócskán fogyasztotta erőnket, így egy hómentes sziklaaljban, melyet a nap is kellemesen melegített, elköltöttük reggelinket. A sziklák lábától 20-25 perc alatt értünk fel a gerincre, ami már az itt leggyakoribb hegy-völgyi szélnek kitett terület. A növényzet kitűnően alkalmazkodik a mostohább időjáráshoz; a cserjék a talajhoz lapulnak, a fák pedig zászló alakúak (csak a széllel ellentétes oldalon maradnak meg az ágaik).

A gerincen haladva kezdetben északnyugati irányban a Tészlát, távolabb a Barcasági-medencét láthattuk. Tovább haladva észak felé a Dong-havasra, alattunk, nyugat felé pedig a Babarunka forrásvidékére pillanthattunk rá. Majd miután a Bretocsa-csúcsának (1827 m) megkerülésével leereszkedtünk a Tigáj-nyeregbe (1745 m), ahol a Nagy-Tigáj sziklacsoportjára volt rálátásunk. A csúcs felé a nyeregből meredeken, azután lassan emelkedtünk, jobbról elhaladtunk egy magas szikla mellett, ahol az útikönyv szerint sodronykötélbe is kapaszkodhattunk volna, ám ennek – lehet, hogy a nagy hó miatt – de nyomát sem láttuk. Egy kissé bizarr érzés volt a térdig süppedő hóban, egy 30-40 cm széles párkányon harántolni, úgy, hogy jobbra tőlünk 15-20 méteres meredek letörés volt. Egymástól 8-10 méterre haladtunk, amit már csak azért is igyekeztünk betartani, mert egy meredek hólejtőt is keresztezni kényszerültünk. Bár nem tűnt lavinaveszélyes terepnek, nem ártott az óvatosság.

A csúcs elérése nem tűnt különösebben nehéz feladatnak, egy viszonylag lankás hólejtő tetején állott a tábla (Vârful Ciucaş), mely az 1954 méteres magasságot jelezte.

A csúcs előtti méterek

Az elmaradhatatlan csúcsfotó elkészülte, majd a csokoládé elfogyasztása után szintén az „1”-es, vagyis a „piros sáv” jelzés mentén indultunk lefelé. Útközben fantasztikus rálátás nyílott a környező hegyekre (Persány-, Baróti- és Bodoki-hegységek, Keresztény-havas, Nagykő-havas, Bucsecs keleti része, az Omul gerincével, Kis- és Nagy-Tatárhavas stb.).

Lefelé ereszkedtünkben sem kellett nélkülöznünk a hatalmas konglomerátum tornyokat, mint például az Orsót, vagy a Pletykáló vénasszonyokat. Innen már látni lehetett a Csukás menedékházat, amit célba is vettünk. Egy viszonylag meredek lejtőn ereszkedtünk lefelé, miközben többünkben – talán az oly kedvelt Börzsöny analógiájára – a menedékház nyújtotta komfort járt az eszünkben. Ebben sajnos tévednünk kellett. Az épület elhanyagolva, gondozatlanul állt. De így legalább „időhúzás” nélkül folytathattuk utunkat a „sárga”, illetve „kék” jelzések mentén. A Csukás-hegységben kevés forrás található, az egyikbe éppen ezen az útvonalon botlottunk. A valamikori Hármas-forrást (1940-es foglalásakor három, 1982-es felújításakor pedig kettő kivezetést építettek) ma Nicolae Ioan-forrásnak nevezik.

A lefelé vezető úton, az alacsonyodó térszínnel arányosan a hó mélysége is csökkent, így egyre könnyebben haladhattunk immáron a kényelmet biztosító autók felé. Bár egy kisebb nehézség még hátravolt: felfelé kb. 300 méteres szint, és kb. 3 kilométeres táv leküzdése a szerpentinező aszfaltúton. Mindeközben érdekes légköri hatásokat tapasztalhattunk. Az egyébként hűvösen fújó széllökésekbe időnként – vélhetően a magasabb, sziklák által is felhevített régióból – kifejezetten meleg légáramlatok is vegyültek, melyek, még ha csak másodpercekre is, de enyhítették elcsigázottságunkat.

Lieber Tamás

(A cikk rövidített változata a Mount Everest magazin 2004 májusában megjelenő számában olvasható)

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu