Tátrai úton - A Karcsmar-kuloár megmászása

TÁTRAI ÚTON
A Karcsmar-kuloár megmászása

A Karcsmar-kuloár a Magas-Tátra egyik leghosszabb hófolyosója, mely törmeléklejtőjével együtt mintegy 600 méteres szintet jelent, a menedékháztól pedig még további 300 métert. Az út hossza és meredeksége felveszi a versenyt az Alpokban található kuloárokkal is. Barátom és hegymászótársam Jano (Janurik Zoltán – SZHSK klub, Székesfehérvár) már sokszor mesélt a kuloár által jelentett kihívásról. És ha ott van, ugye akkor meg is kellene mászni. Hívott már többször is, de valahogy soha nem tudtam szabaddá tenni magam. Így aztán próbálkozott másokkal, sikertelenül. Porhó lavinák, süppedős hó, jeges szikla és más nehézségek akadályozták meg eddig a feljutásban. Végül a sors mégis úgy hozta, hogy együtt másszuk meg az utat.

Fotó: Laczkó Tibor

Előzetesen abban egyeztünk meg, hogy most az időjárástól és a lavinahelyzettől tesszük függővé a mászás időpontját, nem az előre tervezett szabadságoktól. Pénteken már jónak látszottak az ötnapos előrejelzések, aztán szombaton is biztatónak mutatkozott minden, úgyhogy január 8-án, vasárnap kora reggel nekiindultunk. Irány a magas-tátrai Felkai-völgyben levő Sziléziai-ház. Az autót a Tátraszéplak nevű faluban hagytuk egy nagyobb üzlet parkolójában, bízva abban, hogy nem tilosban parkolunk. Túraléccel indultunk az 1670 méteren levő házhoz, ami a Tátra legnagyobb menedékháza. Útközben végig haladtunk a 2004-es vihar nyomait magán viselő erdőrészeken, ahol még mindig óriási területek vannak teljesen csupaszon. Csak itt-ott lehet látni egy-egy magányosan, vagy kettes-hármas csoportban álló fenyőt. Nem látni egyetlen csemetét sem. A házban négyen voltunk összesen, a két gondnok és mi, úgyhogy volt hely bőven. Csak félpanziósan lehet lakni a házban. Az ár valamivel kevesebb, mint 700 korona éjszakánként. Ha szükséges, a reggelit előző este odaadják, ha reggel korán indulnánk. Az osztrák hegymászó igazolványra majd 200 korona kedvezményt kaptunk. A szoba meglepően meleg, zuhanyhelyiség is kapcsolódik hozzá. Pazar kilátás nyílt a hegyekre és a völgyre.

Másnap hajnali ötkor keltünk, majd rövid reggeli után hat óra után elindultunk. Gyalog, a túralécek nélkül, mivel nem tudtuk, hogy merre fogunk majd lejönni. A hó jól tartott, csak imitt-amott süppedtünk a törpefenyők közé. Jól haladtunk, de a zsákban lapuló tetemes felszerelés súlya egy idő után igen húzta már a vállunkat. Nem tudtuk pontosan mivel találjuk magunkat szembe a kuloár alsó harmadában levő szikla letörésnél. Hó? Vízjég? Csupasz szikla? Úgyhogy vittünk mindent, nehogy a nem megfelelő felszerelés hiánya akadályozzon a feljutásban. Voltak nálunk jégcsavarok, sziklaszegek, négy darab frankó hex és ékek, meg persze a hozzájuk való expresszek, ja és kötél. Kettő is, mert hogy mi a félkötelekre esküszünk. Persze volt sisakunk és beülőnk is.

Szóval, ahogy ott baktattunk teljes felszereléssel, szépen kivilágosodott. Hátunk mögött előtűnt az alant elterülő kisváros hajnali látképe. A völgyet határoló hegyekről leszakadó sziklagerincek és a lábunk alatt elnyúló havas lankák mintegy keretbe foglalták a képet. A város most ébredezett. A kémények most kezdtek neki apró, egy irányba elnyúló és feloszló füstpamacsokat eregetni. Az utcák most kezdtek megtelni autókkal, melyek lassú, csillogó gyöngyfüzérként haladtak és eltűntek a homályos alakzatoknak tűnő házak között. Mindezt a látványt pedig a nap súrló- ellenfénnyel koronázta meg, úgy hogy elég gyakran nézegettünk hátra. Mintegy másfél óra után, amikor már majdnem a kuloár törmelék kúpjához értünk feltámadt a szél, de olyan erővel, hogy az itt tervezett reggeli elfogyasztását elhalasztottuk. Szélvédett helyet kerestünk, amit csak a törmelékkúp tetejénél kezdődő sziklafalak között találtuk meg. Leültünk zsákjainkra és elkezdtük energiafeltöltő étkezésünket. Elég hamar rájöttünk, hogy csupasz kezünk pillanatok alatt zsibbadtra fagy. Jano órájának hőmérője -16 fokot mutatott, ami nem nyugtatott meg, de magyarázatot adott a körülményekre. Ilyen tudás birtokában rövidre fogtuk a pihenőnket és elindultunk. Beléptünk a hófolyosóba.

Fotó: Laczkó Tibor

Maga a kuloár mintegy 500 méter magas és a legtöbb helyen 6-10 méter széles. Kiszállás a Karcsmar-csorbában 2545 méteren. Egyenletesen kb. 50 fokban emelkedik, a felső részén 55 fok. Jobb oldalának tetejét 10-20 méter magasságban kezdődő párkány-rendszer határolja, mely a rajta felgyűlő havat mind bevezeti az útba - most éppen az erős szél által felkavart porhavat. A kuloárt, az alsó harmadánál kettéosztja egy sziklaletörés, 2150 méter körül. A letörés jobb oldalán egy 5-6 méter magas vályú található, melynek közepén egy kb. 8-10 cm széles nem túl mély repedés húzódik, kb. a feléig. Ettől balra, egy lekerekített, nem túl magas, de fogás nélküli sziklatömb található, melynek alján van egy kisebb párkány, ami kellemetlenül sima és kifelé lejt. A sziklatömbnek a túloldalán egy meredek folyosó van, melyet egy kőtömb zár le felülről, úgy hogy ott nem is próbálkoztunk. Az egész sziklát, a hóviszonyoktól függően át lehet mászni a párkányon (ha kicsit több hó van rajta). Csapadékosabb, melegebb időben a vályúban vízjég lehet, mint ahogy Jano legutóbbi próbálkozásakor volt. Most persze a párkányon kevés volt a hó, és vályúban meg csak porhavat találtunk. A helyzetet súlyosbította, hogy a kuloárt szegélyező párkány-rendszerből leszállingózó hó, mint egy patak vize, folyamatosan ömlött a vályúban. Mindent eltömített és eltüntetett. Nos, a helyzet adott. Itt kell felmásznunk, vagy mehetünk vissza.

Csináltunk egy jó kis standot, egy sziklaszeg, egy ék és a hólapát (deadman) segítségével. Kapucni fel és bele a porhó folyamba, egy-egy jégcsákánnyal a kezemben. Nem csak por volt ott, hanem keményebb részek is kopogtak folyamatosan a sisakon. Először a vályút próbáltam meg, azután a párkányt, aztán megint a vályút. És utána fordítva. Először a párkányt és utána a vályút. Persze a hó mindig ott erősített rá, ahol éppen próbálkoztam, de ez nem biztos, hogy tényleg így is volt. Néha hosszú másodpercekre összegömbölyödve vártam ki, hogy legalább kissé csökkenjen a lefolyó hó mennyisége. Ez idő alatt természetesen a mászáshoz megtisztított sziklarészek újból és újból eltemetődtek. Sikerült egy hexet berakni a repedésbe, kissé fellélegezhettem. Ilyen körülmények között eredménytelenül próbálkoztam kesztyűs kézzel kapaszkodva feljebb jutni. Aztán Jano tanácsára a jégcsákány orrát a sziklabütykökbe, repedésekbe akasztva egy métert feljebb jutottam, kb. 10 perc alatt. Itt aztán a hágóvas három-négy ágán egyensúlyozva és a köztes adta illúzióba kapaszkodva a jégcsákánnyal ki tudtam kaparni a helyéről egy nagyobb mozgó követ, ami aztán sikeresen a lábszáramra esett. A kő helyén jó kéttenyérnyi vízszintes rész keletkezett, ami azt hiszem feljutásunk kulcshelye lett, mert innen már a tenyeremre támaszkodva, majd hágóvassal és a sziklába akasztott jégcsákánnyal tovább araszolva fel tudtam lépni erre a kis párkányra és feljutottam a letörés tetejére. Itt meg a sziklán levő vékony hóréteg miatt kellett aggódni. Jó tíz méterrel volt lejjebb a hex, az egyetlen biztosítás, mire rendes hó volt a lábam alatt. Felül egy gyors stand egy jól tartó szöggel és Jano viszonylag gyorsan fenn is volt. Végül is egy óra telt el a beszállástól mire tovább tudtunk indulni.

Fotó: Laczkó Tibor

A hó nagyon jól tartott. Három rúgás egy nyom, aztán megint egy másik. 450 méter szinten, méterenként öt nyom, az hatezerhétszázötven rúgás, kábé. Elég lassan haladtunk. Jó magyar módra, 24 órája még majdnem tengerszinten voltunk, az előre nem látható mindenféle nehézségek leküzdése érdekében pedig egy csomó technikai felszerelést vittünk magunkkal és persze hiányzott a konditermek rendszeres látogatása is. Mindezek együttes hatásához még hozzá adódott, hogy nem tudtunk rendesen enni, ilyenkor aztán szép lassan elfogy a szufla. Azért igyekeztünk. Nem nagy örömmel, de csak feljebb és feljebb, egyre feljebb. Egyik rúgás a másik után, aztán egyik nyom a másik után és egyik méter a másik után. Aztán elölről az egész, egyik rúgás a másik után, egyik nyom a másik után, ... . Mindig csak felfelé.

A kuloár felső harmada kissé jobbra irányul, emiatt sokáig nem lehet látni a tetejét. Jano szerint a görbület után újabb meglepetés jön. Szerintem meg a meglepetésszikla már alattunk van, más meglepetés az egyenletesen meredek havon nem jöhet. Végre megpillantottuk végcélunkat, egy vízszintes vonalat az ég és a hó találkozásánál - jó magasan - de már ez sem igazán tudott lázba hozni. Egyik rúgás a másik után, egyik nyom a másik után. Egyre feljebb. Már szinte nem is emlékeztünk rá, hogy minek is vagyunk itt. Megyünk és megyünk, és még mindig nagyon messze van a teteje. Már csak a nyomokra tudunk figyelni, már minden öröm elfogyott belőlünk, hogy itt lehetünk és végre egy olyan utat mászhatunk, amire évek óta vágyunk.

Újabb és újabb nyomokat rúgunk és, de a teteje csak nem akart közeledni. Végül is nem sokkal négy óra előtt értünk fel a tetejére, ahol a lenyugvó naptól sárgán, majd vörösen fénylő csúcsok vártak ránk. Elég rideg fogadtatás volt. Most már csak azon kellett aggódnunk, hogy egy gyors evés-ivás után minél előbb lejussunk. Mivel Jano lényegesen gyorsabban tudott lefelé menni, mint én, egy idő után egyedül maradtam. Közben besötétedett. A telihold szerencsére elég fényt adott, úgy-hogy a fejlámpát nem akartam elővenni a meredek hólejtőn, pedig néha jól jött volna, úgyhogy a zsákban maradt. Először csak a Hold és én néztük egymást, majd a csillagok is csatlakoztak társaságunkhoz. Mivel csak lassan haladtam lefelé, volt időm gondolkozni a hegyekről, a hegymászásról és arról, hogy mi a fenét keresünk itt.

Jano majd egy órát várt rám a standnál, a közben kissé felmelegedő időben. Most csak -15 Co volt. Leereszkedtünk a sziklán, majd az idefelé vezető úton a reggeli nyomokat néha-néha megtalálva lementünk a házhoz. Hullafáradtan ültünk az előtérben, amikor megérkeztek a hegyimentők. Közben ugyanis a gondnok kihívta őket. Az ajtón belépve kérdezték, hogy „na hol vannak a magyarok” és a gondnok egy thai-táncosnő könnyed csukló mozdulatával irányunkba mutatott, hogy hát, íme ott pihegnek. Na akkor tudtuk meg, hogy már keresni kezdtek. Hát igen ekkor már fél kilenc volt és mi du. ötre írtuk be a visszaérkezés várható időpontját a ház könyvébe. A jól eső meleg érzést mely a szívemet öntötte el eme figyelmesség és aggódás láttán, egyből elillant, amikor eszembe jutott vajon mennyit fogunk fizetni a mentők riasztásáért. Ők néhány kérdéssel megbizonyosodtak egészségi állapotunkról, majd mondták, hogy pénzt nem kérnek, de statisztikát csinálniuk kell. Egy kétnyelvű, egy oldalas kérdőívszerűséget töltöttek ki, melyen előre megfogalmazott kérdések melletti rubrikákat kellett beikszelniük. Közben kérdésünkre elmesélték a szilveszterkor, lavinabalesetben odaveszett cseh-csapat esetét. De minket legalább nem kellett menteni. Közben megérkezett a félpanzióhoz járó étel is. A forró, sós leves ínycsiklandozó volt a fárasztó nap után.

14 óra hosszat voltunk úton, miközben én kettő szendvicset (Jano csak egy felet) és néhány szelet csokit ettünk, illetve 1-1 liter pezsgőtablettás löttyöt ittunk. Megmászott szint kb. 900 méter volt. Mindez farkasordító hidegben, teljes mászófelszereléssel. Másnap reggel nem bajlódtunk a korai felkeléssel, ugyanis az előző nap igen lefáradtunk. A késői reggeli után lesiklottunk az autóhoz és haza indultunk.

Fotó: Laczkó Tibor

Nos a túrából több tanulságot is levontunk: - Nincs egy olyan kalauz a Tátráról, melyben részletesen leírják, hogy egy úton milyen körülményekre lehet számítani, milyen és mennyi felszerelés szükséges a megmászásához. A legtöbb osztrák mászóútról vannak már olyan leírások, melyek nagy segítséget adnak a helyi körülményekről, vagy a felszereléssel kapcsolatban is (expresszek száma, stb.). Például említettük az egyik hegyimentőnek, hogy nagyon meglepődtünk, amikor sziklát találtunk a kuloárban, ő egy "hát perszével" válaszolt. Ez a számunkra azt mutatta, hogy a helyi viszonylatot ismerők igenis tudják, hogy mikor milyen körülmények alakulnak ki egy adott helyen. Csakhogy ezt, úgy általában sehol sem lehet megtudni (mondjuk csak akkor, ha már keresik az embert). Komarniczki Gyula bácsi fantasztikus könyvéhez hasonlóan, a mai viszonyokhoz igazodó újabb kiadványok lennének szükségesek. - Ha már majdnem besötétedik, de még világos van, a fejlámpát ne a zsákban tartsd. Kerülhetsz olyan helyzetbe, hogy nem tudod elővenni, pedig szükség lenne rá. - Egy nagyobb túra előtt többet eddzél, hogy jobb legyen a kondid. - Télen előbb sötétedik. - Mi magyarok leginkább tengerszint közeli régiókban élünk. Emiatt egy kétezres csúcs, extra felszereléssel és extra körülmények (süppedő, néha vagy majdnem mindig beszakadó hó, -18 Co, nagy szintbeli különbségek és nagy meredekség leküzdése) közötti megmászása is már akklimatizációs problémákat vethet fel. Ugyanazt az utat, vagy megegyező szintbeli különbséget nyáron akár háromszor gyorsabban is meg lehet tenni. A túrák tervezésekor ezt bizony figyelembe kellene venni.

Hazafelé megálltunk Donovaliban. Az út bal oldalán egy csodálatos rönkházat találtunk, mely étteremként üzemel. A gerendák közé, csomózással különböző mintázatúvá tett gyékényfonatokat építettek be. Az épület hangulatát fokozza az ablakok megmunkált kialakítása, valamint a ház mellett elhelyezett, faragott nénike és bácsika-arc. A ház külső megjelenését csak a „csodálatos”, a „szemet gyönyörködtető” és egyéb felsőfokot jelentő jelzőkkel lehet illetni.

Kora este értünk haza, amikor is az átélt fáradalmak, az aggodalom, a néha gyötrő hideg, a szomjúság és más bajok, melyek elűzték belőlünk a mászás örömét és a nehézségek leküzdésének önbizalmát, már elkezdtek nemes emlékekké szelídülni és már az újabb utakat terveztük. Mert hát ilyen a hegymászó.

Laczkó Tibor

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu