Családi túra a Júliai-Alpokban (2004.)

CSALÁDI TÚRA A JÚLIAI-ALPOKBAN

Az előzmények

Foglalkozásomból eredően nyáron sok szabadidőm van, s mivel kedvenc időtöltésem a természetjárás, így általában a júliust és az augusztust évtizedek óta a környező országok magashegyeiben töltöm. Minden évben van legalább egy olyan túra, amire a barátaimmal együtt megyünk el, s ez 2004-ben a Júliai-Alpok volt.

Évek alatt sok helyismeretre tettem szert, ezért tőlem várják az ötletet, hogy hová menjünk, és azt is, hogy szervezzem a programot. Nem csoda, hogy amikor bejelentettük feleségemmel, Zsuzsával gyermekünk várható érkezését, az őszinte jókívánságok közé némi riadalom is vegyült, hogy akkor most mi lesz? Megnyugtattuk őket, hogy a baba már február végén megszületik, úgyhogy augusztus elején semmi akadálya a szokásos kirándulásnak, hiszen lesz idő hozzászoktatni őt szülei életformájához. Legfeljebb annyi változás lesz, hogy vonat vagy teherautó-plató helyett személygépkocsikkal utazunk, és nem fogunk pályaudvarokon aludni, vagy vadkempingezni, hanem - legyőzve tömegundorunkat - kijelölt kempingekben sátrazunk majd, mert Luca lányunknak szüksége lesz bizonyos higiénés feltételekre és meleg vízre.

Barátainkat sikerült megnyugtatni, sőt mások is kedvet kaptak, hogy akkor hozzák saját gyermekeiket, vagy barátaik csemetéit, és akkor ez legyen valamiféle családi kirándulás. Szüleink meggyőzése kissé nehezebben ment. Épelméjűségünket már korábban is többször kétségbe vonták, de most ehhez párosult az unoka féltése is. Rá akartak venni minket, hogy hagyjuk Lucát itthon, majd ők ellátják, hiszen nem először csinálnak ilyet. Persze érvelhettünk volna azzal, hogy hogyan is bízhatnánk rájuk, amikor saját bevallásuk szerint belőlünk se tudtak normális embert nevelni, de nem akartuk őket megbántani. Ezért inkább azt mondtuk, hogy szeretnénk, ha Luca minél tovább korának megfelelő táplálékot, azaz anyatejet kapna, s mivel "táplálékforrása" a Júliai-Alpokban lesz, így neki is ott a helye. Utólagos véleményünk, hogy gyermekünk szempontjából is a legjobb döntést hoztuk, amikor magunkkal vittük. A kirándulás 10 napja alatt, melynek második felét Horvátországban töltöttük, semmilyen problémánk nem volt Lucával. Tökéletesen derűs, kiegyensúlyozott volt mindvégig. De mi más lehetne, amikor ott vannak körülötte azok az emberek, akikhez életének e szakaszában legjobban kötődik, vagyis a szülei? Éjszaka a sátorban középen aludt, s így nyugodtabbak voltak álmai, mint otthon, ahol külön ágyban alszik. Nappal pedig szinte kézről kézre járt barátaink között, hogy szinte már féltékenyek kezdtünk lenni rájuk, hogy mi mikor foglalkozhatunk vele?

Az utazás és a szállás

A Bohinji-tóig innen tőlünk több mint 550 kilométer a távolság, s a nyári meleg miatt úgy döntöttünk, hogy legalkalmasabb időpont az utazásra az éjszaka. Öt hónapos kislányunk (ez az út több ponton is körülötte forgott, mint minden, ami azóta is történik velünk) tökéletesen elégedett volt az autó ringásával, átaludta az éjszakát, s ha felébredt, jóllakott, és semmi gondunk nem volt vele. Horvátországon keresztül mentünk, s mivel 7 autónak nehéz együtt haladnia, így a gyorsaság miatt megbeszéltük, hogy csak a végcélnál találkozunk, a Bohinji-tó melletti kemping bejáratánál. Végül mégsem itt aludtunk, mert nagyon zsúfolt volt, pedig szerettünk volna, mert esténként csak elég lett volna lesétálni a tóhoz, hogy úszkálhassunk, ellazítva lábizmainkat az egész napos gyaloglástól. Helyette vissza kellett autózni a tótól 6 kilométerre lévő Bohinjska Bistrica faluig, ahol a Danica kempingben vertük fel sátrainkat, s ha tó nem is, legalább patak volt mellettünk. A kemping üzemeltetőinek becsületére legyen mondva, hogy a nagy tömeg ellenére rendet és tisztaságot tartottak. Éjszaka sem volt nagy a zajongás, és találtunk egy olyan zugot, ahol elkülönülhettünk a többiektől, ugyanakkor volt elég terünk, hogy a sátrak ne érjenek egymásba. Az első délelőtt pihenéssel, alvással telt, délután pedig elmentünk az innen 25 kilométerre levő Bledi-tóhoz, ahol már idefele keresztül utaztunk. Bled híres hegyvidéki üdülőhely a Júliai-Alpok ÉK-i részén, 500 méteres tengerszint feletti magasságban. Álomszép tó a hegyek között szigettel, melyen egy középkori (XV. századi) templom áll, benne múzeum, s ahová gondolán lehet eljutni. A tó partján egy közel 140 méteres sziklára épült Bled vára még a XI. században, s ez szintén múzeum. Ide nemcsak a történelmi emlékek miatt érdemes felsétálni, hanem a páratlanul szép kilátás kedvéért is. A Bledi-tó tengerszint feletti magassága 475, szélessége 1300, hosszúsága 2100, legnagyobb mélysége 30,5 méter. A tó körüli sétát sem hagyhattuk ki, ha már ott jártunk, mert kíváncsiak voltunk arra, hogy egy ilyen híres és kiépült üdülőhelyen, mely tele van gyógyszállókkal, luxushotelekkel, éttermekkel, pihenőhelyekkel, termálfürdővel, sok ezer fürdőző és kiránduló emberrel, autóval, hogyan oldják meg, hogy az idegenforgalom valamiféle összhangba kerüljön a tájjal, illetve ne terhelje azt túlzott mértékben. Mi ugyanis eddig kerültük ezeket a helyeket, s főként a kirándulók által kevésbé járt - így civilizációtól mentesebb - vidékekkel ismerkedtünk korábbi útjainkon. Bár voltak kedvező benyomásaink is, azért az esti fürdésre inkább a Bohinji-tavat választottuk, nemcsak nagyobb mérete miatt, hanem elsősorban azért, mert ebben sokkal kevesebben fürödtek, kevésbé volt zsúfolt.

A Bohinji-tó 523 méteres tengerszint feletti magasságban található. Hosszúsága 4,5 kilométer, szélessége átlag 1 kilométer, legnagyobb mélysége pedig 45 méter. Mindkét tavat a Száva ugyanazon ága táplálja. A forráshoz közelebb találjuk a Bohinji-tavat. Maguk a tavak az egykori gleccser végmorénájában keletkeztek, melyek ott alakultak ki, ahol a jégár (gleccser) véget ért, elolvadt, és lerakta hordalékát.

Mindkét tóra jellemző a hosszanti kifejlődés, valamint a viszonylag nagy mélység. Kristálytiszta vizükben pisztrángok úszkálnak, és medrük kevés iszapot tartalmaz. Annak ellenére, hogy magashegyek közötti mély völgyben helyezkednek el, hőmérsékletük nyáron elérheti, sőt meghaladhatja a 20 Celsius-fokot is (akár 23-24 Celsiusra is felmelegedhetnek a nyár végére), tehát fürdésre igazán alkalmas, főként nekünk, akik a hegyekben megszoktuk, hogy ritkán van alkalmunk 15 foknál melegebb vízben fürödni. Még Luca sem sírt, vagy emelgette lábait, amikor a fotó kedvéért néhány pillanatra belelógattuk őt a sekélyebb, partközeli vízbe.

A Száva-vízesés

Másnap volt az első túránk, igaz, ez még csak olyan bemelegítő út. Előbb elmentünk a Száva (Savica) vízeséshez, mely egy hatalmas sziklafalból, 63 méter magasból omlik alá. A vízesés meglátogatásához belépődíjat kell váltani, s odáig kiépített ösvényen lehet fölsétálni. Útközben az ösvényről több helyen rálátni az alattunk vadul vágtató Száva fehér örvényeire, s ha visszafordulunk, madártávlatból csodálhatjuk meg a Bohinji-tavat, illetve a meredek, U-alakú gleccservölgy alsó részét. Maga a vízesés páratlanul szép látnivalót nyújt. A lezúduló vízpermet hatalmas fátylat von a zuhatag köré, s a szivárvány színeire bontja a napfényt. A vízesés medencéje alatt mesterségesen elgátolták a patak útját, s a gát mögött smaragdzölden csillog, hullámzik a víztükör. A partját alkotó mészkő és dolomitsziklákat, szirteket vízpermettől dús moha szegélyezi.

Körülbelül jó órába telt, mire társaságunk kiámulta magát, s folytathattuk túránkat. Először vissza kellett térni a pénztárhoz, majd onnan indultunk ismét emelkedőnek, a Triglavi-tavak völgyébe. Rövid emelkedés után a turistaútról balra tettünk egy kitérőt, mely szintén a Száva vízesés alá vezetett, csak most a másik oldalról, így onnan is megtekinthettük az aláomló vizet. Sokan lemásztak a függőleges sziklafalba rögzített vaslétrán a néhány méterrel alattunk levő barlangba, ahonnan vezetéken vezetik el az ivásra is alkalmas tisztaságú vizet. Korábbi útjaimon én is lemásztam oda, de most nem mertem megkockáztatni, hiszen Luca a hasamra volt kötve egy indiai kendőben, a hátamon meg egy hátizsák. Ez így praktikus megoldás volt a kiránduláson, de elég macerás a le- és felszerelése, s ezzel nem akartam a kislányt kizökkenteni derűs nyugalmából, amivel az addigi próbákat viselte. Azt is tudtam, hogy még sok száz méteres szintkülönbség van előttünk, s a terep is - így dupla teherrel - elég nehéz, főként ha az egyik teher az, ami számomra a világon a legféltettebb kincs.

Valamivel följebb még egy kitérőt tettünk a turistaútról, mégpedig közvetlenül a Száva forrásához, hogy megtekintsük azt a pontot, ahol a Duna e jelentős mellékfolyója napvilágot lát. Ezután egyre meredekebb lett az emelkedő, helyenként láncok, drótkötelek segítették az előre jutást. Lányom egy darabig ébren követte az eseményeket, de aztán egyre nagyobbakat ásított, míg végül belealudt a történtekbe. Szerpentinezve jutottunk föl a körülbelül 550-600 méteres Komarca-sziklafalon a Héttó-völgyébe. Néhol a kitettebb helyekről letekintve az alattunk húzódó völgybe, csodálhattuk annak szépségét és a föléje tornyosuló, egyre jobban kirajzolódó hegygerinceket, csúcsokat is, főként a velünk ellentétes oldalon látható Postaja Plató környéki szirteket.

Útközben csoportunk kissé széthúzódott, hiszen voltak, akik szokásos tempójukban előre siettek, míg mások családtagjaik miatt lassabban haladtak. Egyébként mi máskor sem szoktunk zárt tömegben haladni a túráinkon. Az az elvünk, hogy mindenki a saját tempójában haladjon, hiszen az a legkényelmesebb. Csak a legutolsó embert nem szabad soha egyedül hagyni. Találkozási pontokat szoktunk megbeszélni, ahol összevárjuk egymást. Most ugyan voltak gyakorlatlan társaink is, meg olyanok, akiket nem ismertünk (összesen 27-en vettünk rajta részt), de általában gyakorlott túrázókról van szó, így senkiért nem kell aggódni, hogy eltéved, de az sem gond, ha esetenként más-más úton jutunk el úti célunkhoz, mint ahogyan a későbbi napokban lesz erre is példa. Mindenesetre az élen haladók közt szétosztogattam újonnan vásárolt térképeimet, mert látszott, hogy ma nem az élbolyt erősítem, így helyismeretemmel nem sokat tudok nekik segíteni. Most a triglavi hét tó közül a legalsót jelöltük meg találkozási pontnak. A kitett sziklafalon kanyargó szerpentinről végre beértünk az erdőbe, s ott egy V-alakú karsztvölgyben páfrányok és sűrűn nőtt fák között értük el az alsó tavat, melyet Fekete-tónak (Črno jezero 1294 méter magas) neveznek, mivel a vizében visszatükröződő erdő és a fölébe nyúló magas sziklafalak miatt színe sötétnek tetszik. E tó mérete már jóval kisebb, vizének hőmérséklete is jóval hűvösebb, mint a Bledi vagy a Bohinji-tóé. Ennek ellenére korábban érkezett társaink már megfürödtek benne, és éppen ebédjüket fogyasztották. Családommal mi is megebédeltünk. Az időjárás közben rosszra fordulni látszott. Enyhén szemerkélni kezdett az eső, s a turistaház felől jövő kirándulóktól megtudtuk, hogy a Triglav környékén már most vihar van, s az előrejelzés szerint körülbelül két óra múlva itt is az lesz. Csoportunk egy része úgy döntött, hogy tovább megy a turistaház felé, és ha kitör a vihar, egy másik, könnyebb kerülő úton tér vissza táborhelyünkre. Néhányan azon a véleményen voltunk, hogy mi inkább az eső előtt visszatérünk azon az úton, ahol feljöttünk, mert nem szeretnénk kitenni gyermekeinket a hegyi vihar élményének abban a magasságban. Szerencsére, hamarosan a szemerkélés elállt, s bár fönt a magasabb régiókban valóban zordabbá vált az idő, amit lentről is láttunk, meg hallottuk az égzengést, mégis, a Bohinji-tónál ebből szinte semmit nem éreztünk, mert a légáramlatok elsodorták tőlünk a felhőket. A lefelé jövetelnél azonban sokkal jobban kellett koncentrálni, figyelni, mint felfelé haladáskor, hiszen nehezebb volt testsúlyunkat és egyensúlyunkat is megtartani. Luca egész úton hazafelé nagyon éber volt, és jó nagyokat kacarászott, kurjongatott gőgicsélő hangján, mert tetszett neki, hogy olyan sűrűn forgolódunk, és hol az egyik, hol a másik oldalán láthatja édesanyja nevetős arcát. Talán azt hitte, mindez az ő szórakoztatására történik, és kukucs játékot játszunk. Mással nem igazán törődött, így az sem zavarta, amikor a kitett helyeken több száz méteres mélységek voltak alattunk. Közelünkben tökéletes biztonságban érezte magát.

Soca-völgye

Következő napra azt terveztük, hogy autóval átmegyünk a Soca-folyó völgyébe, s annak a legszebb szakaszaival is megismerkedünk. Kranjska Gorán keresztül felautóztunk az 1611 méter magas Vršic-hágóhoz, ahol először szálltunk ki az autóból. Ez egyrészt az autókra is ráfért, hiszen a meredek szerpentinúton felfelé egyik másik járműben kezdett felforrósodni a hűtővíz. Másfelől pedig mi sem akartunk ezeken a szép, vadromantikus hegyeken csak úgy keresztül robogni. Legnagyobb meglepetésünkre még találtunk nyíló rododendronokat is, ami azért volt érdekes, mert júliusban szoktak elvirágozni ezen a tájon. Több más botanikai érdekességet is felfedeztünk, úgyhogy kedvesemmel Zsuzsával inkább makró felvételeket készítettünk a parányi kis virágokról, míg voltak, akik a környező szirtekre másztak fel, például az 1737 méter magas Vršicre.

Innen az út már a Soca völgyében folytatódik, melynek felső, karsztos száraz szakaszát Trenta-völgynek nevezik. Itt előbb egy rövid, negyedórás sétával fölmentünk a Soca-folyó forrásához. Zsuzsa némi huzavona árán elcsaklizta tőlem Lucát, így serpa szerepemből kiesve teljes mértékben a fotózás örömeinek adtam át magam. Mindig felemelő érzés egy folyó forrását megpillantani, különösen olyan híres folyóét, mint a Soca. Magyarországon ugyan nem ezen, hanem olasz nevén ismert, Isonzónak hívják. Az első világháborúban ugyanis a folyó völgye véres ütközetek színhelye volt, ahol - illetve a közeli Doberdó-fennsíkon - sok magyar katona halt hősi halált, vagy sebesült meg az olaszokkal való harcokban.

Maga a bővizű forrásvíz egy 873 méteres magasságban keletkezett sziklahasadékból tör elő, s a vizet is egy sziklaüregbe mászva pillanthatjuk meg. Néhány méteres felszíni út után ragyogó vízeséssel omlik alá, és megkezdi vad, tomboló útját, melynek során rendkívül vadregényes szurdokot vágott magának a sziklákban. Néhány évvel ezelőtt egy hétig jártam egyedül a Juliai-Alpok csúcsait, gerinceit, völgyeit, s ennek során ismertem meg a Soca-folyó völgyét is. Akkor persze jóval többet láttam a hegységből, mint most, hiszen gyalog bárhová eljuthattam. Ezen a kiránduláson csak arra volt módunk, hogy megálljunk a folyó legvadregényesebb szakaszain, s azokat a részeket járjuk be gyalog. A folyó egyébként a vadvízi kajakosoknak és rafftingozóknak a paradicsoma, hiszen a sebes folyású, sziklaszurdokba vágódott mély, kristálytiszta vizű folyó e sportolásokhoz kiváló lehetőségeket nyújt. A folyóparton a legérdekesebb részeken gyalogösvény is fut mindkét oldalon, melyeket függőhidak kötnek össze, így lehetőség van arra, hogy minden oldalról alaposan körbenézzünk és fotózgassunk. A folyó legérdekesebb szakaszai Soca és Bovec falvak között találhatók. Mindkét faluban régi katonatemetőt is láthatunk, ahol az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének halottai nyugszanak. E vidéken 1915-től három éven át 12 véres ütközet folyt az olasz csapatokkal.

Fölelevenedtek nagyapám meséi, amit az itteni ütközetekről mondott. Igaz akkor még csak kamasz gyermek volt ő maga is, de részben a korabeli újságokból merítette ismereteit, részben a front alatt itt katonai szolgálatot teljesítő dédnagyapám személyes élményeit, emlékeit adta tovább. Az egyszerű katonatörténetek, valamint történelem szakos ismereteim fölidézése közben elmélázok azon, hogy vajon milyen félelmetes érzés lehetett a többségében alföldi parasztfiúkból idevezényelt katonai egységeknek e hegyek látványa, hiszen előtte talán még dombokat sem láttak soha. Itt pedig az égig nyúló hegyek között kellett helytállniuk az olasz hegyivadászokkal szemben. Mégsem rajtuk múlt a világháború elvesztése, hiszen a 12. döntő csatában a monarchia seregei maradtak felül, de szörnyű véráldozatok árán. A katonák, de sokáig a tisztjeik is azt hitték, hogy az olaszok valami új, különleges gránátot találtak föl, amelyek a sziklafalba történő becsapódásuk után ezernyi darabra hullnak szét, és repeszhatásukkal rengeteg áldozatot szedtek. Később kiderült, hogy nem a gránát az ördöngös, hanem maga a sziklafal. Az ugyanis főként dolomitból áll, mely rideg, merev kőzet, s a gránát becsapódásának hatására éles szilánkokra szakadt szét, s ez okozta a sokszor halálos sérüléseket. Most csak a sočai katonatemetőt látogattuk meg. Annak ellenére, hogy a szlovének számára közömbös lehet az itt nyugvó magyar és osztrák katonák sorsa, mégis rendben tartják a temetőt. Azt hiszem, a legtöbb magyarországi település - beleértve szülőfalumat is - példát vehetne róluk arra vonatkozóan, hogy hogyan illene rendben tartani azokat a régi katonai sírokat, amelyek a területükön vannak.

Túra a Triglavra

Még itthon megbeszéltük, hogy szeretnénk fölmenni a Triglavra, vagyis a Júliai-Alpok 2864 méteren lévő csúcsára. Az is nyilvánvaló volt, hogy Lucát oda nem vihetjük, mert túl nagy kockázat lenne egy esetleges vihar esetén abban a magasságban az ott tartózkodás egy öt hónapos kislánynak. Így, bár Zsuzsa is szeret magashegyekben túrázni, vállalta, hogy a táborhelyen marad. Rajta kívül mások is a maradás mellett döntöttek, s csak azok indultunk el, akik már korábban is jártunk magashegyekben. A gyerekek közül egyedül egy 12 éves kislány tartott velünk, aki előző évben a Déli-Kárpátokban bizonyította, hogy saját lábán fel tud jutni 2500 méteres csúcsokra (például a Negojra, illetve az Omulra), és persze épségben vissza is tud térni onnan. A többiek addig fürödtek a Bohinji-tóban, ismerkedtek Bled műemlékeivel, vagy sétáltak, kirándultak a tavak környéki hegyekben. Sokan fölmentek libegővel a Postaja Platora, és ott kirándultak.

Túránkat két naposra terveztük. A Triglavra több ösvény is felvezet. Mi az egyik leghosszabb, ugyanakkor talán a leglátványosabb útvonalat választottuk, mégpedig a triglavi Héttó-völgyét. Ez az út a Savica turistaháztól indul, a piros kör jelzésen. Az út alsó szakaszát a Fekete-tóig szinte pihenő nélkül tettük meg, hiszen addig két nappal korábban már eljutottunk. Attól kezdve viszont lassabban haladtunk, mert célunk volt, hogy végigfotózzuk az utat. Az út egy darabig sűrű erdőben folytatódott, majd egy fennsíkszerű erdős-ligetes részen értük el a második tavat, mely tulajdonképpen egy kettős tó. Nyár végére ugyan általában két különálló tóvá válik, de ottjártunkkor úgy látszott, hogy sok volt a csapadék, mert még mindig egybeolvadt. A két tavat elválasztó morénahalom is víz alatt volt. Így nem csodálkozhatunk, ha nevük is közös: mindkettőt Kék-tónak nevezik (Dvojno jezero). Ezek felett található a Héttó turistaház (1683 méteren), ahol csak annyi időre álltunk meg, amíg vízzel töltöttük a kulacsainkat. Célszerű volt sok vizet vinni magunkkal, mert ez az utolsó hely, ahol a pótlást még ingyen megtehetjük. A Triglav alatti turistaházakban ugyanis több száz forintnak megfelelő összeget kell fizetnünk az ivóvízért. (A dolič-nyergi turistaházban másfél liter víz 700 Ft-nak megfelelő tolárba került.) A menedékház felett újabb tavat láttunk, de ez a többivel ellentétben mesterséges tó: a közeli forrás vizét duzzasztották fel.

A völgy még egy darabig nyitott, majd összeszűkül, ahogy fölfelé haladunk. A terep egyre sziklásabb lesz, s a növényvilág érzékelhetően ritkul. Fák már csak szórványosan jelennek meg, majd végleg eltűnnek. A törpefenyő és a boróka is egyre ritkásabb foltokat alkot, míg azokat is magunk mögött hagyjuk. Így érjük el a Nagy-Fekete-tavat (Velico Černo jezero), mely a felső tavak közül méreteivel - mélységét és felszíni kiterjedését tekintve is - a legnagyobb. Hossza eléri a 300 métert, tengerszint feletti magassága 1830 méter. Felette óriási csatornakarrokat láthattunk a sziklafalba oldódva. Érdekes látvány egyébként itt a glaciális kialakulású egykori gleccservölgyek teknőiben találkozni más földtani folyamatokról árulkodó geomorfológiai formákkal is, s ez teszi igazán érdekessé a Júliai Alpok formavilágát.

Maga a hegység kőzetanyaga a földtörténeti középkorban alakult ki, amikor itt még tengermedence volt, s abban az évmilliók alatt több ezer méter vastag üledékek, főként dolomit és mészkő rakódtak le. Ezek a későbbi felgyűrődések során kiemelkedtek, így felszínre kerültek. Majd a lepusztulási folyamatok; elsősorban a jég és az általa szállított moréna törmelék pusztító hatása, illetve az inszoláció (hőmérséklet ingás), de a karsztos formakincsek is fontos szerepet játszottak a táj arculatának alakításában. Ehhez társul a vidék sajátos növényvilága, mely tulajdonképpen nagyon fiatal, mert a jégkorszak alatt a régi növények kipusztultak. Ezután a kis méretű sekély tóhoz, az 1987 méter magasan található Zöld-tóhoz érünk, amit szoktak Harmadik-tó néven is emlegetni. Utóbbi nevét onnan kapta, hogy a Triglav felől sorrendben valóban ez a harmadik tó. Erre már csak a sziklák között ritkás füves foltokat, illetve kisebb-nagyobb virágos csoportokat figyelhettünk meg, egyébként amerre néztünk, mindenütt sziklák sorakoztak. Itt mi is a jártabb ösvényt választottuk, s így jutottunk fel a sziklás Hribarice-nyeregbe (2357 méter), ahol hatalmas hófoltok voltak még mindig, s a sziklák között több tucat fagylyukat, gödröt figyelhettünk meg. Érdekes, hogy a hófoltok között és felettük is még mindig találkoztunk kitartó havasi virágokkal, szellőrózsával, enciánnal, havasi szegfűvel, mohapárnákkal, stb., amelyek ellenálltak a zord időjárási viszonyoknak. Errefelé többünknek hegyi kecskéket is sikerült lencsevégre kapni.

A nyeregből meredek törmeléklejtőn jutottunk le a Dolic-nyeregben (2120 méter) álló turistaházhoz, ahol az éjszakát szándékoztunk tölteni. A turistaház nagyon drága, zsúfolt, levegőtlen és hangos volt. Egyik társunk inkább egy fagylyukban töltötte az éjszakát, s valószínűleg ő döntött jól, mert legalább aludni tudott. Szőrős becenévre hallgató barátomnak (Nagy Péter) és nekem csak az emeleti folyosón jutott hely, s ez azt jelentette, hogy egész éjjel rajtunk keresztül másztak az éjszakai járókelők. Sokszor félrészeg alakok bukdácsoltak keresztül rajtunk, s tapostak össze, úgyhogy nagyon bántuk, amiért igénybe vettük a ház "szolgáltatásait". Másnap reggeli közben megbeszéltük, hogy kinek mik a szándékai, ki merre akar visszatérni a táborunkba a csúcsra való feljutás után. Volt, aki úgy döntött, hogy ott hagyja a turistaháznál a cuccait, mert azon az úton tér vissza, amerre jöttünk. Nekem nem volt előre kialakult szándékom, de elvből mindig viszem magammal az összes felszerelésemet, mert ebben az esetben bármikor változtathatok elképzeléseimen. Ráadásul így felkészültebb az ember az előre nem látott eseményekkel szemben is. Abban viszont egységes volt a vélemény, hogy a Triglav csúcsra a nehezebb úton, az egykori olasz határőrlaktanya romos épülete felé induljunk, ami innen ÉK-re volt. Lefelé pedig a Kis-Triglav csúcs (2725 méter) érintésével a 2401 méter magasságban levő Planika menedékházhoz megyünk le, s onnan mindenki arra, amerre akar.

Kisebb csoportokra bomlottunk, és úgy indultunk az útnak, hogy a nehezen járható kőomlásos szakaszokon ne akadályozzuk és főként ne veszélyeztessük egymást. Én két jóbarátommal és egyikük kislányával - Eszterrel - indultam el, hogy segíthessek a nehéz szakaszokon. Sokáig nem volt különösebb nehézség, de közvetlen a csúcs alatt előbb egy meredek törmeléklejtőn kellett följutni, utána pedig egy keskeny sziklapárkányon át, ahol bevert kapaszkodók segítették a mászást, és volt egy drótsodronykötél is a falba erősítve, hogy biztosítani lehessen. Esztert bekötöttük a falba, közrefogtuk, mi magunk azonban biztosítás nélkül mentünk föl. Szerencsére csodaszép időnk volt, fantasztikus kilátással, így nagyon élvezetes, hangulatos túra volt a feljutás a főcsúcsra, ahol utolértük társainkat. Rajtunk kívül sok más látogató is volt ott. Beszélgettünk a csúcson egy 72 éves helybeli túrázóval, aki elmondta, hogy minden évben egyszer fölmászik ide.

Körülbelül két órát töltöttünk a Triglav 2864 méteres csúcsán. Ettünk, rengeteg fotót készítettünk, kihasználva a szép tiszta időt. Egy havasi csóka is modellt állt nekünk, amely valószínűleg a sok étel miatt szokott ide, amit a turistáktól kap. Érdekes volt, hogy a virágos növények egészen a csúcs közeléig megjelentek, s ott csak azért nem, mert a sok látogató letapossa őket.

Lefelé előbb egy meredek, keskeny gerincen haladtunk, amelynek mindkét oldalán több száz méteres mélység volt, s a gerinc szélessége sok helyen nem érte el az egy métert sem. Esztert itt is bekötöttük. Körülbelül egy jó órás ereszkedés után értünk le a Planika turistaházhoz, ahonnan társaink nagy része már elment. Ketten azonban vártak ránk. Mint kiderült, magyar fiatalokkal ismerkedtek össze, akik megmutatták a Vodnikov turistaház felé vezető utat, ahonnan sokkal gyorsabban vissza lehetett érni a Bohinji-tóhoz, illetve a táborhelyünkhöz, mint azon az úton, ahol mi jöttünk idáig. Két barátomnak azonban vissza kellett térniük a Dolič-nyeregbe, mert ott hagyták a hátizsákjukat, s onnan nem volt értelme erre jönniük. Én azonban a másik két társunkhoz csatlakoztam, annál is inkább, mert azon az úton még nem jártam, s így esélyem lett arra, hogy azt is megismerjem ("Járatlan utat járt útért el ne hagyj!"). Mint kiderült, így mi jártunk a legszerencsésebben, mert bár utolsónak indultunk el a Triglavról, majdnem egy óra késéssel a többiek után, mégis, elsőnek értünk haza, másfél órával megelőzve azokat, akik legkorábban indultak vissza. Késő délután ráadásul volt egy hatalmas felhőszakadás a hegyen, amit ugyan mi sem kerülhettünk el. Valamennyien bőrig áztunk, de mi tudtunk így leghamarább száraz ruhába bújni.

Estére majdnem mindenki befutott, aki részt vett a Triglav túrán. Csak a két barátom és kislányuk hiányzott. A kislány édesanyja, Éva persze aggódott, de sikerült megnyugtatni egészen addig, amíg be nem érkezett az a csoport, akiket egyik barátunk hozott magával. Ők ugyanis olyan rémmeséket adtak elő arról, hogy milyen életveszélyes állapotok vannak a vihar miatt a hegyen, és hogy lehetetlen a sötétben lejönni a meredek sziklás úton, hogy Évát a halálfélelemtől az ájulás kerülgette. Bár magamban kicsit én is aggódtam elsősorban a kislányért, de tudtam, hogy mindkét barátom nagyon tapasztalt és nagyon óvatos, megfontolt ember, akik tudnak vigyázni magukra és a kislányra is, mégis felajánlottam, hogy eléjük megyek. Biztos voltam benne, hogy ha a helyzet valóban annyira rossz, ahogyan azt a leérkezők ecsetelték, akkor ők megálltak az utolsó turistaháznál a második tó fölött, és reggel jönnek le. Ha pedig mégis elindulnak, akkor azt csak abban az esetben tették, ha alkalmasnak találták a feltételeket erre, és ebben az esetben nélkülem is ideérnek. De úgy láttam, hogy Éva megnyugtatása miatt feltétlenül el kell indulni, s velem tartott az a fiú (Tibi) is, akivel a hegyről délután együtt tértünk vissza. (Érdekes, hogy pont a pánikhangulatot keltők közül nem jutott senkinek az eszébe, hogy segítsen.)

Autóval elmentünk a Savica vízesés melletti turistaházhoz, majd onnan fel a Komarca-sziklafalon. Ennek körülbelül a kétharmadáig jutottunk, amikor összetalálkoztunk a lefelé sétáló, nyugodtan beszélgető barátainkkal, akik elmondták, hogy azért maradtak el ilyen sokáig, mert egyrészt a vihar elől betértek az egyik turistaházba, majd meleg vacsorát főztek maguknak, miközben pihentek is. Mivel közben besötétedett, így természetesen csak nagyon lassan, óvatosan jöttek, de még Eszter is jókedvű, és csöppet sem fáradt, s eszükbe sem jutott, hogy lent a táborban pánikhangulat alakult ki miattuk, hiszen semmi olyan körülmény nem volt, ami ezt indokolttá tenné.

Természetesen nagy volt az öröm, amikor valamennyien épen és sértetlenül visszaértünk a sátrakhoz. Másnap aztán összepakoltuk a cuccainkat, és utaztunk Horvátországba, de az már egy másik történet.

Varga László

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu