Jótékony hótakaró - Az érintetlen természet víziója

JÓTÉKONY HÓTAKARÓ
Az érintetlen természet víziója
Az írás rövidített változata a Hegyisport és Turista Magazin (HTM) 2008. februári számában jelent meg

HTM 2008/február

„Emlékszem az idei télre, szép szombati napra esett” – tréfálkoztunk 2007 februárjában, szomorúan konstatálva, hogy nemcsak a téli sportok szerelemesei maradtak hoppon, hanem téli tájak látványára, a téli túrák hangulatára éhező turisták is. Aztán eltelt egy év, és amikor már ismét legyintésre emeltük kezünket, az időjárás bekeményített.

Szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis lakóhelyem, Dorog 20 km-es körzetében négy középhegységből is választhatok magamnak különböző nehézségű túracélpontokat. Hálószobám ablakából a Pilist, míg nappalimból a Gerecsét vehetem szemügyre, de rövid autózással a Visegrádi-hegység és a Börzsöny is egyszerűen elérhető közelségben van. Cikkem megírásakor január közepén járunk, s nem tudván betelve a havas erdők látványával, immáron a harmadik hétvégémet töltöm a számomra legkedvesebb Pilisben.

De miért is ragaszkodunk olyannyira a téli tájak látványához? Azon túl, hogy valóban szép a zúzmarával, hóval bevont fák, a havas erdei utak, kifehéredett hegyormok képe, mást is köszönhetünk a fehér lepelnek. Az ember által háborgatott természetben ma már egyre ritkábban élhetjük meg az érintetlenséget. Nos ezt az érzést a tél valamelyest visszaadja nekünk. Ha csak rövid ideig is de újfent átélhetjük azt, amiért őseinknek még nem kellett órákat gyalogolni, ha csendre, nyugalomra, békességre vágytak. Ha a tavasz az újjáéledés szimbóluma, a havas tél kétségtelenül a változatlanság, természetesség illúzióját kelti.

Miért szeretjük a telet? A hó jótékonyan elfedi előlünk mindazt, amivel egyébként nem büszkélkednénk, amin jó érzésű ember csak bosszankodhat. Betakaróznak a hegyek, elfedvén az emberi kapzsiságról árulkodó, kőbányák ütötte sebeket, a favágás nyomaként kiálló csonkokat. Az erdei utakról, ösvényekről eltűnnek a terepjárók, motorok szaggatta keréknyomok és láthatatlanná válik az erdei pihenőket környékező szemét is. Végre csönd van, a „hétvégi kirándulók” inkább a meleg szobát választják. Lépteink közben csak a hó ropogása hallatszik, s lábnyomaink őzek, szarvasok, vaddisznók nyomaival keverednek.

Az erdei turistaház kályhájában pattog a tűz, a belső teret a falra akasztott petróleumlámpa fénye deríti, a kályha platniján serpenyőben szalonna és kolbász sül, a mellette lévő lábosban forralt bor készül. Az asztalnál jókedvű baráti társaság beszélget a hétköznapokról, igyekezvén elkerülni a politikai szócsatákat, miközben a hátuk mögötti ágyon egyik társuk békésen szunyókál.

Néhány kilométerrel odébb és pár órával később a Visegrádi-hegység tetején, Dobogó-kő kilátóján emberek gyülekeznek, hogy gyönyörködjenek a Duna-kanyar és a Börzsöny panorámájában. A szomszédos menedékházban ropogós almás pite és forró tea feledtetik az odakint borotválóan hideg szelet. Míg a völgyben „csak” mínusz három Celsius-fok a hőmérséklet, idefent hat fokkal alacsonyabb, amit az élesen metsző szél tetéz. Az ide érkezőket azonban ez cseppet sem zavarja, az autók csomagtartójából előkerülnek a sílécek és szánkók. Ez utóbbiakra apró "csomagokként" kisgyermekek kerülnek, hogy azután a forgalom elől lezárt úton életük első téli élményével gazdagodjanak. Számukra még hihető mindaz, amit látnak, az illúziót valóságként élik meg. Irigylem is őket ezért!

Lieber Tamás

 
 

© 1999-2008 BEBTE www.bebte.hu