Extremadura - A konkvisztádorok földje

EXTREMADURA - A KONKVISZTÁDOROK ÉS AZ IBÉRIAI SONKA HAZÁJA
(A cikk rövidített változata az "A Földgömb" folyóirat 2006/4-es, Ibériai-félsziget c. tematikus számában jelent meg)

1995-96-ban egy évet töltöttem Spanyolországban. Összespóroltam az egész kis keresetemet, és arra költöttem, hogy olyan alaposan járjam be az országot, ahol éltem, ahogyan turistaként, aki egy-két hétre tud oda ellátogatni, sose tehetném. Ibéria kincsei: városai, a mienktől annyira eltérő természeti környezete és földrajza, hatalmas történelme mágnesként vonzottak, és nem hagytak nyugton egy hétvégére sem. Kenyéradó gazdáimtól sokszor kértem tanácsot, merre induljak, mit kell megnéznem. A lelkemre kötötték, hogy ha olyat akarok látni, amit az európai turisták közül kevesen méltatnak figyelemre, viszont a spanyolok között általános tiszteletnek és szeretetnek örvend, akkor Extremadurába menjek el, és ott nézzek körül alaposan.

Ibériai sonka – Feketelábú hegyi malac

Extremadura autonóm tartomány Spanyolország egyik legszegényebb régiója. Valószínűleg az alacsony népsűrűségnek és a kevés ipari tevékenységnek köszönhető, hogy a régió különleges, természetközeli gazdálkodással dicsekedhet. Nagy területeken, főleg a dombosabb vidékeken maradt fenn a mediterrán fás-cserjés-füves növénytakaró (dehesa), amely a félsziget többi részén már régen a modern mezőgazdaság áldozatául esett. Maga a dehesa is csak másodlagos növénytakaró: az eredeti, bármily hihetetlen is, az erdő volt. Pár évszázaddal ezelőtt –úgy tartja a mondás- egy mókus úgy el tudott jutni, fáról-fára ugrándozva, a Pireneusoktól Gibraltárig, hogy nem kellett a lábaival a földet érintenie.

Extremadura féltve őrzi is ezeket a természetes területeket, hiszen híres-neves jószágokat nevelnek a füves-bükkös domboldalakon: az ibériai sertést, amelyet „feketelábú”-nak (patanegra) is becéznek. Az ősi, génkezeletlen fajta extenzív módon él itt. A „Denominación de Origen Dehesa de Extremadura” eredetmeghatározás védett márkát takar: Európa egyik leghíresebb és legfinomabb sonkáját adják ezek a szabad lelkű és boldog életű malacok. Szigorú szabályok kötik a gazdákat: csak az a disznó felel meg az előírásoknak, amely októbertől februárig semmilyen takarmányt nem kap, csak makkot eszik a bükkös legelőkön. Az imígyen nevelt disznó sonkája nem hasonlít ahhoz, amit mi sonkaként tisztelünk: a zsírerek finoman hálózzák be a húst, és a szakértők szerint ez a fajta sonka kifejezetten egészséges táplálék. A sonkát nem pácolják, csak sózzák, aztán a hegyvidéken felállított szellős pajtákban, amelyekben szabadon jár a szél, egymás mellé aggatják őket és hagyják érni 20-30 hónapig (!). Az eredmény, a „jamón ibérico” vagy „jamón serrano”, vagyis az ibériai sonka a mediterrán diéta, az egészséges táplálkozás fontos alkotóeleme: hajszálvékonyra vágva fogyasztják zöldségekkel, sárgadinnyével, magában... Szintén magas színvonalú a kecske- és juhtenyésztés: az innen származó gidákat és bárányokat messze földön keresik. Extremadura még más eredeti, védett termékekkel is dicsekedhet: a „Ribera del Guadiana”, a folyó völgyébe ereszkedő domboldalak elismert borvidéket alkotnak, méltán híresek a juh- és kecskesajtok és az olajbogyó.

Extremadura földje

Extremadura a közgazdászok szemével nézve szegény régió. Történelme azonban hihetetlenül gazdag. Valahány nép és kultúra megfordult Hispániában, Extremadura földjén mind hagyott maga után valamilyen emléket. A világháborúk a spanyol történelmi városokban nem tettek kárt, így a mai napig számos helyen megcsodálhatjuk különböző korok építészeti remekeit. Extremadura bővelkedik ezekben.

A történelem előtti időkből származó dolmenek, a római birodalom katonái által emelt színházak, cirkuszok, vízvezetékek, hidak, templomok, amfiteátrumok békésen megférnek a román kori, gótikus, reneszánsz és barokk épületek mellett. Szívet-lelket melengető érzés belegondolni, hogy minden kor és minden nép hozzátett valamit saját kultúrájából az előzőéhez, és a végén mindannyian jelen vannak, a szemünk előtt pedig gyönyörű sokszínűség bontakozik ki. Keresztény, muzulmán, zsidó: akár egy negyeden belül is képes volt torzsalkodás nélkül élni, dolgozni, kereskedni.

Extremadura földrajzi elhelyezkedése folytán kívül esik az átlagos turisták látókörén. Az Ibériai-félsziget szívében fekszik, a Mezeta nyugati felén, nyugaton Portugáliával, keleten Kasztília-La Mancha, északon Kasztília-León, délen Andalúzia autonóm tartományokkal határos. Tengerpartja tehát nincs. Domborzata változatos: a Sierra de Gata, Sierra Morena, a Sistema Central hegyvidékeitől a szelíd lankákon át a termékeny síkságokig és völgyekig minden megtalálható itt. Legnagyobb folyói, a Tajo és a Guadiana, keletről nyugat felé folynak.

Az éghajlat mediterrán, a forró nyarakat az Atlanti-óceán közelsége csak nyugaton enyhíti, a régió nagyobbik részén az Azori anticiklon hatása miatt a nyár forróbb, mint amilyen kellene, hogy legyen. A tél szintén az óceán közelsége miatt hosszabb és szintén enyhébb, mint például a kontinens közepén. Az évi középhőmérséklet 16-17 °C, a júliusi 26 °C, a januári 7.5 °C.

A népsűrűség alacsony: 27 fő/km2. Az 1960-as évekig a népesség stabil volt, de onnantól folyamatos és erős elvándorlás indult meg Spanyolország és Európa gazdaságilag fejlettebb régiói felé.

A vándorló határvonal

Extremadura nevének eredetéről többféle elképzelés is létezik. Az egyik szerint a latin Extrema Dorii (a Duero folyó partja) kifejezésből származik, arra utalva, hogy a Duero folyó és mellékfolyói medencéjének déli részén helyezkedik el a tartomány. Más gondolatmenet szerint az Extremadura kifejezést a rekonkviszta idején kezdték el használni, és azokat a területeket jelölték vele, amelyek a Leóni, a Portugál és a Kasztíliai királyságokat választotta el a Badajoz-i, Lisszaboni és Toledói királyságoktól. Mindig a móroktól éppen visszahódított területeket nevezték Extremadurának. Eredetileg a jelenlegi Salamanca, Soria és Ávila provinciák területére esett „Extremadura” és ahogy a rekonkviszta haladt dél felé, úgy került „Extremadura” is délebbre: a mai napig Badajoz, Cáceres, Mérida vidéke viseli ezt a nevet.

A római birodalom gyöngyszeme – Emérita Augusta

Hispánia a történelem különböző időszakaiban mindig is stratégiailag nagy jelentőségű terület volt. Földrajzi elhelyezkedése folytán kaput képez az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger medencéje között. Természetesen a világ egykori urai, a rómaiak is igényt tartottak a félszigetre. Három részre osztották Hispániát: Bética, Tarragona és Lusitánia provinciára. Lusitánia provincia fővárosát Kr. e. 25-ben alapította meg Augustus Octavius császár, és az Emérita Augusta névre keresztelte. Jelenleg a város neve Mérida, Extremadura egyik büszkesége: 1993 óta a világörökség részét képezi páratlan római kori épületegyüttesének köszönhetően. A római birodalom bukásáig Mérida fontos gazdasági, jogi, katonai és kulturális központ volt. (Az 5. században a szvévek, később pedig a vizigótok is fővárosként használták Méridát, csak az iszlám uralom idején került át a pozíció Badajozba.) Az itt letelepített római veterán katonák és családjaik egy igazi római város minden kényelmét élvezhették. A látogató lépten-nyomon valamilyen kétezer éves, fenséges építménybe botlik. A rómaiak 6 000 főt befogadó színházat emeltek a város szívében. Pár méterre a színháztól, szemben vele áll a hatalmas amfiteátrum, amelyet gladiátorok és vadállatok küzdelmének bemutatására használtak, és amelynek a nézőterén több mint kétszer annyi látogató fért el, mint a színházban (14 000 fő). Aki csak pár percre is leül itt, nem kerülhet el egy képzeletbeli időutazást. Római nagyváros nem maradhatott cirkusz nélkül: a birodalom egyik legnagyobb cirkusza épült fel Méridában. Hossza 440 méter, szélessége 115 méter, egyszerre 30 000 néző fért el benne. A Guadiana-folyó fölött Kr. e. 25-ben hidat építettek, amelyet azóta restauráltak ugyan néhányszor, de a mai napig is kiváló állapotban van. A 792 méter hosszú, átlagosan 12 méter magas híd 60 boltívből áll, 1993 óta már csak a gyalogosok használják. A város vízellátásának biztosítására több vízvezetéket (acueducto) is építettek gránitból és téglából, mind kitűnő mérnöki munka eredménye. Ezek a környező hegyekből és egy víztárolóból szállították a vizet Méridába. Számos lakóház és kúria maradványi is megmaradtak, a falak általában már nem állnak, viszont számos gyönyörű mozaikpadló látható ma is. Az egyik háznak a padlófűtés-rendszere is épen maradt. Aki itt született, annak természetes, hogy ilyen remekművek veszik körül. Nekünk azonban nagy élményt jelenthet látni őket.

A rekonkviszta emlékei és a négycsillagos fogadók

Mérida a viszonylag rövid iszlám, majd az azt követő vizigót uralom alatt veszített jelentőségéből, amit később, a rekonkviszta idején és napjainkban visszaszerzett. Extremadura délebbi részén azonban a mór uralom idején is virágzottak a városok, köztük az egyik legszebb: Zafra. Már 1030-ban építettek itt egy palotát, amelyet az arab történetíró, Sajra Abi Hassán is megemlít. 1241-től Zafra a Leóni Királyság része lett. Később grófság, majd bárói uradalom. 1437-ben készült el a város legjellegzetesebb épülete: a várost birtokló Feria bárók várkastélya (Alcazar de los Duques de Feria). A meghitt szépségű belső udvar, kápolna, folyosók és várfalak igazán különlegessé teszik a kastélyt. Mint annyi más történelmi jelentőségű épület Extremadurában, ez sem múzeumként működik, hanem a mai napig „él”: annak a szállodaláncnak a tagja, amely egész Spanyolországot behálózza. Ez a lánc a „Paradores del Turismo de España” (szó szerint „fogadók turisták számára Spanyolországban”). 1910-ben született meg az elképzelés és végül a döntés arról, hogy különleges történelmi és kulturális értékkel bíró, veszélyben lévő épületeket alakítsanak át szálláshellyé olyan módon, hogy az épület a kor szellemét, amelyben született, a lehető legjobban visszatükrözze, megőrizze. Ezzel kívántak a születőben lévő turizmus számára úgy úticélokat, mint szállást teremteni, mivel addig ilyesmivel az ország egyáltalán nem rendelkezett. Az első Paradort 1928-ban adták át a Gredos-hegységben. Ma a hálózat több mint 50 „fogadóval” rendelkezik, egykori monostorok, kolostorok, kastélyok, kúriák kínálnak történelmi óvárosokban, a legszebb helyeken szállást. Mindegyik parador megtekinthető bárki számára, így a zafrai Alcazar is.

Az Alcazarral egy időben épült a Hospital de Santiago (Szent Jakab kórház). Szent Jakab Spanyolországban nagy tiszteletnek örvend, hiszen az ország északnyugati részén, Galíciában, a mai Santiago de Compostela területén találták meg a 9. században Jakab apostol földi maradványit Ezután Santiago de Compostela a keresztény világ harmadik legfontosabb zarándokhelyévé vált (Jeruzsálem és Róma után). Szintén a Feria család építtette a várost körülvevő falat, és ekkor alakult ki a város mindennapi életének központja, a piactér (Plaza Grande – Nagy tér). A klasszikus spanyol főterektől abban különbözik, hogy egyik sarka nyitott, egy átjárón keresztül egy kisebb, szintén árkádos, nagyon hangulatos terecskére lehet jutni (Plaza Chica – Kicsi tér). A két tér együtt a régió talán leghangulatosabb főterét alkotja.

A konkvisztádorok földje

Az előző korok hagyatékát a rekonkviszta idején alkotó mesterek gazdagították A rekonkviszta idején Extremadura különleges történelmi helyzetbe került. Ez a vidék nem sok lehetőséget kínált az alacsonyabb rendű embereknek a felemelkedésre. Kitörni a szegénységből szinte lehetetlen volt. Amikor a 15. század végén felcsillant a lehetősége a gyors és hihetetlen mértékű meggazdagodásnak, Extremadura fiataljai nem sokáig tétováztak. A nagy lehetőség az Óceán túlpartján várta a bátrakat és vakmerőket, akik úgy gondolták, hogy vesztenivalójuk nincsen. Ezért aztán minden kínálkozó lehetőséget megragadtak, hogy Eldorádó még ismeretlen, tejjel-mézzel folyó földjeiből és kincseiből minél többre tehessenek szert maguk is. Extremadurából indult hódító útjára Hernán Cortés, Mexikó ura, Vasco Núñez de Balboa, a Csendes-óceán felfedezője, Hernando Méndez de Soto, Kuba kormányzója és Florida meghódítója, Francisco Pizarro, Peru és az inka birodalom leigázója, Francisco de Orellana, az Amazonas felfedezője, Pedro de Valdivia, Chile felfedezője, Santiago de Chile alapítója… Az Újvilág évszázados indián kultúrái pár év leforgása alatt mind hanyatlásnak indultak, a konkvisztádorok nem az ott talált népeket tartották nagyra, hanem földjeiket és aranyukat. A hódítók tevékenységének értékelése attól függ, milyen szemszögből szemléljük a 16. század eseményeit és eredményeit. Az indián kultúrákat leigázó, Dél- és Közép-Amerikát kirabló konkvisztádorok bátor földrajzi felfedezők is voltak egy személyben. A konkvisztádorok hazatérvén szülőföldjükön, Extremadura városaiban csodálatos házakat és palotákat építtettek. A csillogás, a gazdagság, a hatalom a mai napig sugárzik ezekben a városokban. Közülük Cáceres 1986 óta a világörökség része, Trujillo, Jerez de los Caballeros, Barcarrota, Medellín és a többi extramadura-beli város mind magán hordozza a hódítók által megteremtett jólét jegyeit.

Trujillo hősei: Francisco Pizarro és Francisco de Orellana

Pizarro 1478-ban született nagyon szegény családban. Ifjú éveit disznópásztorkodással töltötte. Már fiatalon csatlakozott az Amerikába induló expedíciókhoz: Alonso de Ojeda tisztje volt a Karibi-térség felfedezésekor, 1513-ban Núñez de Balboát kísérte el a Csendes-óceánt felfedező expedíciójára. Érdemeiért megkapta a Panamaváros polgármestere címet. 1524-ben Diego de Armando és Hernando de Luque társaságában az Inka birodalom meghódítására indult. Sikertelen kísérlete miatt elveszítette a kormányzó támogatását, ezért 1528-ban Spanyolországba utazott, hogy az uralkodótól, V. Károly császártól kérjen segítséget. A császár kinevezte őt Peru főkapitányává és kormányzójává. Visszatérve Peruba egy polgárháború kellős közepén találta magát, amelyet az elhunyt inka uralkodó, Huayna Capac fiai vívtak egymás ellen, Atahualpa és Huascar. Végül -Pizarro közreműködésével- mindketten a háború áldozatául estek. Pizarro 1533-ban 180 katonával elfoglalta Cuzcót és Peru teljhatalmú ura lett, bár egy főrangú inkát, Manco Capac-ot elismerte legitim inka uralkodóként. 1535-ben megalapította az új fővárost, Ciudad de los Reyest (a mai Limát). Diego de Almagro lett a déli területek (Nueva Toledo) kormányzója, expedíciót indított Chile elfoglalására. Nem járt sikerrel, és amikor visszatért, háború tört ki közte és Pizarro között, miközben az inka uralkodó is gerillaháborút vívott a hódítók ellen. A konfliktus eredményeképpen Almagrót kivégezték, a fia pedig 1541-ben bosszúból megölte Pizarrót.

Francisco de Orellana Pizarro unokatestvére volt, és az ő oldalán indult először az Újvilágba. Először Pizarro akcióit támogatta, kiváló nyelv- és helyismeretre tett szert. Részt vett abban az expedícióban, amelyet Pizarro kelet felé, a fahéj országának és El Dorádónak keresésére indított. Egy évnyi sikertelen kutatás után Pizarro testvére, Gonzalo és Orellana vitorlást építettek és azzal indultak el a Coca és a Napo folyókon lefelé, amíg el nem érték az Aguarico és a Curaray folyókat. Innen Orellana egyedül ment tovább élelmet keresve, de nem tért vissza unokatestvérérét, hanem meg sem állt az Amazonas torkolatáig. Innen Venezuelán keresztül hazautazott Spanyolországba, ahol az újonnan felfedezett és Új-Andalúziának keresztelt földek kormányzójává nevezték ki. 1545-ben új expedíciót szervezett: most ellenkező irányban akarta megtenni az utat az Amazonas torkolatától Quitóig. Nem járt sikerrel, az út során 1546-ban életét vesztette.

Pizarro és Orellana expedícióiban még más trujillóiak is részt vettek. Hazatérve sokan kezdtek építkezésekbe: ebben az időszakban Trujillo sok, komoly művészeti, építészeti és történelmi értékkel bíró épülettel lett gazdagabb. A főtéren áll a legjelentősebb 16. századbeli épület (Palacio de los Marqueses de la Conquista – a Hódítók Palotája. Sarkán, egy díszes erkély fölött látható az a címer és a fegyverek, amelyeket V. Károly, az uralkodó adományozott Pizarrónak, Peru felfedezőjének. Trujillo szimbóluma Pizarro bronz lovasszobra, amely gránit talapzaton áll.

Cáceres: keltibér-római-mór-reneszánsz kincsesládika; világörökség

Francisco de Godoy Aldana, Pizarro felfedezőtársának városa igazi műremek. A római alapokat a mórok gyönyörűen kiegészítették a maguk igényei szerint: zömök városfalakat emeltek az óváros köré. Az elhúzódó rekonkviszta után északról nemesi családok költöztek a városba. A történelmi városmag épületegyüttesének fontos részét alkotják az ő palotáik, házaik. A Földrajzi felfedezések idején Cáceres további reneszánsz palotákkal gazdagodott. 1986-tól a világörökség része. Óvárosa gyakorlatilag érintetlen, teljes épségben van. Hangulata – mint az extramadura-beli városoknak általában – merőben különbözik attól, amit a fényképekről ismert hófehér andalúz falvaknál és városoknál megszokhattunk. Ott fehérre meszelt téglaépületekkel találkozunk, hiszen délen a nyári forróság még kíméletlenebb, mint Extramadurában, ahogy lehet, védekeznek ellene. Cáceres első pillantásra még akár komornak is tűnhet: az épületek gránitból és mást terméskövekből épültek, az utcák szürkébb, sötétebb tónusúak, mint a tengerparti üdülővárosokban. Hamar észrevesszük azonban, hogy a napsugár itt is bekukucskál mindenhová és kiszínezi a komor falakat: a város egészében véve rendkívül méltóságteljes, történelmi levegője évszázadokkal varázsolja vissza a kószáló látogatót az időben. Főként, ha kora délutáni sziesztaidőben barangol itt valaki, amikor szinte senkivel sem találkozni az utcákon.

A környéken több helyen a felszínre bukkan a mezeta gránitja, a városok alapvető építőanyaga: a legérdekesebb lelőhely a Los Barruecos néven ismert kőtenger, amely a természetvédelmi besorolásban a „természeti emlék” (Monumento Natural) kategóriát képviseli.

Honnan indult útjára a Csendes-óceán felfedezője és Florida elöljárója? Jerez de los Caballeros

Jerez de los Caballeros városát a XI. században a templomos lovagok vették birtokba. A római, vizigót és arab alapokra jelentős várost emeltek, amelyet erődítményként falakkal vettek körbe. 1397-ben II. Henrik elűzte, illetve megölette a templomos lovagokat, a várost pedig a Jakab rend kapta meg (Orden de Santiago, fegyveres rend, amely eredetileg Caballeros de Cáceres nevet viselte, minthogy a rend alapjait Cáceresben rakta le 1170-ben don Pedro Fernández). A XV. századra komoly urbanisztikai, demográfiai és gazdasági fejlődésen ment keresztül a város. Innen indult felfedező útjaira Vasco Núñez de Balboa, és Hernando Méndez de Soto. Napjainkban a város a természetközeli gazdálkodásban és az ibériai sonka előállításában jeleskedik.

Vasco Núñez de Balboa 1475-ben született. 1501-ben indul első amerikai útjára, a mai Kolumbia területén található Santa Marta szigetre, Cartagenába és a Darién-öbölbe. Később Fernando Alonso de Ojeda és Diego de Nicuesa új tartományokat alapítanak a mai Venezuela területén: a keletit Új-Andalúziának (Nueva Andalucía) nevezik, a nyugatit Arany Kasztíliának (Castilla de Oro). 1510-ben Balboa megalapítja az első állandó kolóniát Santa María de la Antigua del Darién néven. Nicuesától kéri, hogy nevezze ki őt Antigua kormányzójának. Nézeteltérésük fegyveres konfliktusba torkollik, Nicuesa veszít, Balboa kormányzó lesz. Az indiánok egy olyan tengerről mesélnek neki, amelyet a spanyolok még nem ismernek. Ennek felfedezésére indul, és 1513. szeptember 25-én elsőként pillantja meg az új „Déli-óceánt”, azaz a Csendes-óceánt. Ettől kezdve viseli a „Déli-óceán elöljárója” és a „Panama és Coiba kormányzója” címeket, az új óceán partjainak felfedezését tervezi. 1519-ben a korona elleni összeesküvéssel vádolják meg és kivégzik.

Hernando Méndez de Soto 1500-ban született. Már 16 évesen részt vett egy Amerikába induló expedícióban. 23 éves korában Francisco Fernández Córdoba hajóján Panama, Nicaragua és Honduras felfedezésére indult. 1532-ben Pizarro kísérőjeként részt vett Peru leigázásában. Ő fedezte fel az inka fővárosba, Cuzcóba vezető ösvényt. Visszatért Spanyolországba, de a történetek, amelyeket Foridáról hallott, egy ugyanolyan gazdag földről, mint Peru, nem hagyták nyugodni, és egy hatalmas és költséges expedíció élén visszatért Amerikába, a Kuba kormányzója, Florida elöljárója és a még felfedezetlen területek márkija címek birtokában. Őt megelőzően Narváez expedíciója járt már ezen a helyen, és erőszakos viselkedésük következtében de Soto ellenséges indiánokkal találkozott. Felfedező útja legvégéig kénytelen volt háborút vívni az őslakosokkal. Legsúlyosabb csatáját akkor vívta, amikor Észak-Georgia és Alabama földjén járt. Ekkor ő maga is megsérült. Nem találtak kincseket, sem aranyat, elkeseredett emberei lázadással fenyegették. Tovább folytatta útját nyugat felé. Átkelt a Mississippin, áttelelt Arkansas északi részén és onnan indult visszafelé. Útközben súlyosan megbetegedett és meghalt. Emberei közül csak néhánynak sikerült eljutni Mexikóba. Nagyon komoly veszteségekkel járt az expedíció, a felfedezések jelentősége viszont óriási: 6 jelenlegi észak-amerikai államot szeltek át és számos, addig még ismeretlen indián törzzsel találkoztak (cherokee, seminole, creek, apalache, choktaw).

Hernán Cortés: az azték birodalom urának tündöklése és bukása

Hernán Cortés Medellínben született. Félbehagyott egyetemi tanulmányit követően már 20 évesen Hispaniola szigetére utazott és ott hivatalnokként tevékenykedett. Diego Velázquez de Cuellar kormányzó titkáraként érkezett Kubába, ahol a frissen alapított Santiago de Baracoa polgármestere lett. Pár évet börtönben töltött összeesküvés gyanúja miatt. Rehabilitálták, és a kormányzó a Yucatán-félszigetre küldte, hogy térképezze fel a területet, de megtiltotta neki, hogy állandó településeket létesítsen. A tiltás ellenére megalapította Villarrica de la Vera Cruz városát. Itt hallott először a kincsekben bővelkedő azték birodalom létezéséről. Kihasználta, hogy a toltec és tlaxcaltec indiánok háborúban álltak az aztékokkal, velük szövetkezve indult a főváros, Tenochtitlan leigázására. Ide érkezett 1440 fős sereg élén Pánfilo de Narváez is, Velázquez kormányzó parancsára, hogy végezzen Cortés-zel és katonáival. Végül elmaradt az összecsapás, viszont Tenochtitlan lakói elűzték Cortést („La Noche Triste”, a „szomorú éjszaka”: 1520 május 30 éjszakáján 800 spanyol és 5000 indián lelte halálát). Egy év múlva visszatért, és mégis leigázta a fővárost. Nueva España kormányzója és főkapitánya lett, de a címektől és a hatalomtól hamarosan megfosztotta őt V. Károly. A király kegyét örökre elveszítette, egy spanyolországi faluban halt meg, ahonnan hamvait Mexikóba szállították.

Évszázados múlt a jelenben: monostorok és kolostorok

Spanyolországban, a töretlen vallási hagyományoknak megfelelően, rengeteg katolikus kolostor, monostor, szerzetesrend (Augusztinusz rendiek, Benedek rendiek, Kartauziak, Ciszterciek, Ferencesek, Jeromos rendiek, Karmeliták, Mercedarios, Prédikátor rendiek-Dominikánusok, Szent Család rendiek) és apácarend létezik (Augusztinusz rendiek, Benedek-rendiek, Szent sír apácái, Karmeliták, Klarisszák, Ciszterciek, Dominikánusok, Szeplőtelen Fogantatás rendje-Ferences koncepcionisták, Trinitáriusok). Szinte minden városban van legalább egy monostor vagy kolostor. Ezek az intézmények a mai napig fontos szerepet töltenek be az emberek életében. Számos rend végez szolgálatot a rászorulók felé. Több kolostor visz konyhát, ahol szerény összegért bárkinek adnak ebédet. Vállalják esküvők, keresztelők megrendezését, és több kolostor és monostor szállást is tud adni. A Camino de Santiago útvonalán is számos helyen foglalkoznak a zarándokok istápolásával. Turistaként is érdemes egy-egy ebédet ilyen helyen elkölteni, vagy néhány éjszakát egy évszázadok óta megszentelt épület falai között eltölteni. Más, mint amit megszoktunk. A nem hívőt is gazdagabbá teszi.

Extremadurában Badajozban van Karmelita kolostor: a „mezítlábas karmeliták” (Carmelitas Descalzas) lakják. A Szemlélődő Dominikánusok Trujillóban és Plasenciában tartanak fent kolostort. A trujillói kolostorban sütnek: nagyon finom, tradicionális süteményeket (ánizsos korongok, „roscas” és más különlegességek). Az apácák a látogatókkal és süteményvásárlókkal nem beszélnek, így hát érdekesen zajlik a sütemények árusítása. Egy fából készült, üvegtelen, zárt forgóablak mögött állnak a nővérek. A vásárló bekiabálja, melyik süteményből szeretne, a forgóablakra helyezi a pénzt. A pénz befordul, a sütemény és a visszajáró a következő fordulóval érkezik. A nővéreket nem láttuk, nem is hallottuk egy pillanatra sem…

Az úgynevezett királyi monostorok (Real Monasterios) alapítói királyok és királynék voltak. Extremadurában található közülük az egyik legszebb és legnevezetesebb. Guadalupe Ferences kolostora (Real Monasterio de Santa María de Guadalupe), amely a világörökség része 1993 óta. A 13. században egy pásztor talált ezen a helyen egy Mária-képet, amelyet a rekonkviszta idején menekülők rejtettek itt el. A pásztor kis kápolnát épített a kép helyén. 1337-ben XI. Alfonz rendelte el a már híres zarándokhellyé vált kápolna helyén egy kolostor építését. 1835-ig a Jeromos rend birtokában volt. 1879-ben nemzeti emlékké (Monumento Nacional) deklarálták, 1907-től pedig a Guadalupei Miasszonyunk (Nuestra Señora de Guadalupe) Extremadura védőszentje. 1908-tól a Ferences rend kezelésében van, akik romos állapotából gyönyörűen felújították, helyreállították. Ma fontos vallási, kulturális és turisztikai központ. Yuste falucska ad otthont a Jeromos rend szintén nevezetes monostorának. A Gredos-hegység lábánál, csodálatos természeti környezetben található. A monostor 1407-től étezik. 1556-ban V. Károly, aki szinte az egész világ ura volt, akinek a birodalmát gyarapították felfedezéseikkel és hódításaikkal Extremadura egyszerű de bátor hősei is, úgy döntött, szerzetesként kíván élni élete hátralévő részében, és a Yuste-i monostort választotta ennek színhelyéül. 1558-ban halt meg, hamvait az El Escorialba (Real Monasterio de San Lorenzo del Escorial) szállították.

Nemes Dóra

 
 

© 1999-2006 BEBTE www.bebte.hu