Túra a Vértes László-barlangban

Viszonylag sok barlangban jártam már, többek között Tatabánya-Felsőgalla környékén a Kálvária-hegyen és a Keselő-hegyen, mivel ott lakom, na meg Budán a Szemlő-hegyiben, a Pál-völgyiben, Tapolcán a Tavas-barlangban, Tatán a „Megában” (Megalodus), a Dorog melletti Sátorkőpusztaiban, és a Kő-hegy tucatnyi kuszodájában. Sokak szerint rátermettségemnek köszönhetően az egyik barlangász tábor során a Kő-hegy egyik üregét a Szédítő oldalában rólam nevezték el Miha-liknak. Bontottam a Szelimben, a Kálvárián, a Névtelen-nyelőben, a Keselő-hegyi 21-esben, rendszeresen járok denevért számolni a hó végi bejárásokon a Kálváriára és a keselő-hegyi Agyagosba. Mindegyik bejárás kellemes élmény számomra, de a „nyakkendős túrák” és a kuszodák közül mégis kiemelkedik a Vértes László-barlangban tett kirándulás.

December 10-én, reggel 8 órakor találkoztunk a tatabányai buszvégállomáson, a kocsma mellett, az óra alatt, a szokott helyen. A borús idő és a nagy hideg miatt csak 12 voltunk, tizenkét átfázott ember. Dani Imre, alias Charlie ellenőrizte a felszerelést: kobak, fejlámpa, tartaléklámpa, tartalékelem van-e. (Persze a biztonság kedvéért ő mindig hozott magával legalább egyet-egyet pluszban mindegyikből). Miután összegyűltünk, erőltetett menetben elindultunk fel a Halyagosra. 45 perc múlva már ott álltunk a „földalatti paradicsom” bejáratánál, a barlang hűvös szájánál indulásra készen.

Charlie engem indított elsőként lefelé a rozsdás, vizes létrán. Az első veszélyes helyen, a Hernyószűkület utáni kisebb szakadéknál megálltam és lesegítettem mindenkit, akit kellett. Ekkor cseréltem helyet Charlie-val, aki végül egészen a Nagyteremig vezette a csapatot.

Lefelé menet mikor odaértünk a „Fefe-fingatóhoz”, másik nevén a Sátorhoz, máris problémák jelentkeztek. Ez egy kb. 2 m mély keskeny szűkület, amin kissé körülményes az átjutás. (A nevét onnan kapta, hogy annak idején, még a „hőskorban” – a már azóta sajnos elhunyt – Kenessey Feri, azaz Fefe az átpréselődésnél nagyon megszenvedett, és ez az alatta lévő Puskás Sanyát érintette kellemetlenül). Különben felfelé még rosszabb a helyzet, ugyanis ilyenkor nem segít a gravitáció és kevés támasztékot talál a rövidebb emberek lába, a testesebbek pedig igen körülményesen találják meg azt a pózt, amivel képesek magukat kinyomni. Ezen a helyen általában már felnőttek kellenek biztosító embernek. A nagytestű, magukat elhagyó emberek itt nagyon meg tudják keseríteni saját maguk életét és persze másokét is. Egyszer Torda Tamás nevű társunkkal küzdöttünk itt kb. egy órát, mire kiszabadítottuk. Na ő azóta ide nem jött le, bár zsákokat, vödröket, talicskákat mozgatni azóta is eljár.

A szűkület leküzdése után egy érdekes és traverzálást igénylő szakasz következik, ahol lábbal egyenesen előre kell haladni. Itt balra menni nem ajánlatos, mert ott egy szakadék található. Itt is kell a biztosítás alulról és felülről is. Egy korábbi túra alkalmával itt csúszott le Lakatos Kriszti, a kobak lepottyant a fejéről, de az alsó biztosító ember időben elkapta. Mi simán átjutottunk, majd a természet alkotta hatalmas lépcsőfokokon lemásztunk a Nagyteremig. Ennek a kupola formájú csarnoknak a magassága kb. 20-30 méter lehet, átmérője pedig 12-15 méteres. A radondetektor cseréjét követően a hőmérsékletmérő adatait lejegyeztük. Ekkor túravezetőnk kérdését követően, miszerint ki bírja tovább az utat, vele együtt öten folytattuk a további küzdelmet: a Nagyterem alján a „golyófogó” szikla alatti résbe szépen egyesével ereszkedtünk le. Itt lábunkkal tapogattuk ki a nem rögzített aljú létra fokait és leereszkedtünk a kb. 10 méteres mélységbe és a Travi-teremben találtuk magunkat. Egy csodálatos cseppkőlefolyásban gyönyörködhetünk. Ez a barlang legszebb része.

Körbepillantva észrevettük, hogy a talaj zsákokkal van tele, hiszen ide depózták a végponti bontásból az agyagot. Tovább kúsztunk lefelé az egyre mélyülő folyosón. A legkülönbözőbb formájú cseppkövek tarkítják ezt a részt is. Végül elértünk a barlang jelenlegi végpontjához, amely a bejárat alatt kb. 80 méteres mélységben lehet.

Aztán elindultunk visszafelé és kb. egy óra múlva ismét a napvilágon voltunk.

Fél egy körül megérkeztek a héregiek. Nagyon csodálkoztam, mert az összes gyerek utcai ruhában jött. Ezzel még nem is lett volna semmi baj, de egyikük sem hozott váltóruhát és cipőt (az édes anyukák gondolom sírva fakadtak, mikor meglátták a őket a túra után). Charlie elmondta a barlang általános tudnivalóit, aztán a kb. 20 főt 4-5 fős csoportokra osztottuk. Nekem három lány és egy fiú jutott. Annyit megtudtam róluk, hogy eddig csak kiépített barlangban jártak. Ennek ellenére ügyesen mozogtak, amit mondtam nekik, azt megfogadták, és csak néhány helyen igényelték segítségemet. Az én kis csapatom nagyon élvezte a túrát, igaz engem ért egy kis meglepetés: egyik gyakorlottabb társam „kezdőrúgása” az arcomat találta el. Következménye az volt, hogy a szám telement sárral, de némi köpködés után megszabadultam ettől. Miután a Nagyteremben találtuk magunkat, már csak három lány merészkedett mélyebbre. Ők nagyon megszerették a földalatti világot. A többiek éhesek voltak és fáztak, nagyon megörültek, amikor kijuthattak ebből –ahogy mondták – „a féreglyukból”. A legtöbb gond a nagydarab héregi tanárral akadt. Ő a Sátornál természetesen elakadt. Hiába próbáltunk segíteni rajta, mert ő nem segített saját magán! Ez a heroikus küzdelem majd egy óráig tartott, aztán a többi rész is nyilvánvalóan nehezebben ment neki. Későn, kb., 5 óra körül, már sötétben jutottunk ki.

A szüleink már igen aggódtak értünk, többen próbálták hívni Charlit mobilon, de hát a Halyagoson nincs térerő! Igaz ő is próbált telefonálni, de mint mondtam, az „erő nem volt vele”… Hát aztán még mit kaptunk, amikor hazaértünk! Mentők, kórház, rendőrség emlegetése után szüleim lehiggadtak, be a kádba, kaja, pia aztán élménybeszámoló. Azóta is szívesen emlékszem erre a túrára, egy örök élmény marad.

Mihalik Zoltán

A barlang felfedezése és története:

1970-ben a Halyagoson a már korábban bontott víznyelőben május 31-én egy rövidebb szakasz válik ismertté. A június 27-i sikeres bontás után Sashegyi László, Mayer Vendel, Szőke Gábor és társaik a végponti szifonig, kb. 60 m mélységig jutnak el a terület eddig legjelentősebb víznyelőjében, amit Vértes Lászlóról neveznek el. Ez a Déli-Gerecse eddig legmélyebb víznyelője, amely a Kovács-hegyet és a Rongyos-Halyagos hegyrögét délnyugati irányban elválasztó törésvonal, illetve eróziós árok középső szakaszán, kb. 300 méter magasságban található a dachsteini mészkőben. (Hétvégeken most küzdünk a “Névtelen-nyelővel”, amely Juhász Márton – a Gerecse Barlangkutató és Természetvédő Egyesület /GBTE/ vezetője szerint – vetélytársa lehet)

Innen indul a Vértes László-barlang története, becézett formájában a „Vérteslacié”. A GBTE (az 1976-ban megalakult Vértes László Karszt- és Barlangkutató Csoport utódja) többször próbálta a végpontot bontani – kevés eredménnyel, azóta denevérszámlálást, radon- és hőmérsékletmérést végez a barlangban. A megfigyelési adatok alapján a barlang állandó téli illetve alkalmi nyári szállása a denevéreknek, általában kis patkósorrú és közönséges denevér fordult itt elő, de ritkábban betévedt ide a nagy patkósorrú, csonkafülű és hegyesorrú denevér is. A barlang bontása közben előkerült innen Equus caballus, azaz ló csont is, de ezt a valószínűleg víz sodorhatta ide.

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu