Vasszegeken a Dolomitokban - A fagyos Sella

VASSZEGEKEN A DOLOMITOKBAN
A FAGYOS SELLA

Már hagyománynak tekinthető, hogy társaságunk (Benedek Endre Barlangkutató és Természetvédelmi Egyesület) nyaranta viszonylag extrémebb felszíni túrákat is szervez a megszokott barlangászkodás mellett. Így voltunk ezzel tavaly augusztusban is, amikor is az esztergomi szakosztály öt napos csavargásra indult Észak-Itáliába, pontosabban a Dolomitokba. A túra célja a Sella-csoport „becserkészése” volt, egyfajta első érintkezés.

Marmolada

Kisbuszunkkal összeszedve a majd teljes csapatot, szombaton délben indultunk Olaszország felé, egy fő híjával, aki végül odakint csatlakozott hozzánk.

Az utazás egy ideig szerencsésen alakult, ám Ausztriában, Lienz környékén hajnali egykor olyan özönvízszerű esőzés ért bennünket, hogy lehetetlen volt biztonságosan autózni, ezért az éjszakát az autópálya pihenőjében voltunk kénytelenek eltölteni.

Első nap:

Hajnalodik a völgybenGyönyörű hegyek közt haladtunk (legalábbis Balázs, aki már többször megfordult errefelé, ezt többször és határozottan állította), de gyakorlatilag benne a felhőben, így ebből mi semmit sem érzékeltünk. „Good morning starshine! (SUNSHINE pliíz!)” énekeltük egyfolytában, de csak nem akart jobbra fordulni az időjárás. Úgy számoltuk, hogy még kb. 3-4 óra kell ahhoz, hogy megérkezzünk.

Végre elértük Colfosco-t, az eső zuhogott, hideg volt. Amikor nagyon szakadt, illetve amikor jégre váltott, bemenekültünk a mikrobuszba, és amikor csak kevésbé esett, akkor építettük rohamtempóban a sátrakat. Közben SMS-t küldtünk Fagyinak, aki Genova felől közeledett. Náluk +28 fok volt.

Elindultunk érte, hogy neki sem legyen jobb, de közben az idő is rohamos javulásnak indult. A Gardena-hágóban szerpentineztünk, amikor kitisztult az idő, és mintha felhúzták volna a függönyt, minden kitárult: tényleg itt vannak körülöttünk a hegyek, tényleg hatalmasak. Visszanéztünk a völgybe, és nem akartunk hinni a szemünknek: „Úristen, micsoda helyre jöttünk!”.

Második nap:

Jobbra nézett, ezt látta...Másnap reggel arra ébredtünk, hogy törni lehetett a sátorról a jeget. Brutálisan hideg reggel után elindultunk első hegyi túránkra, amely útikönyvünk szerint „völgyi túra”. Sípályákon és mindenféle erdei utakon felsétáltunk 2152 méterre.

Megnéztük a közeli tengerszemet, megcsodáltuk, milyen „forsiftosan” újítják fel a továbbmenő felvonót, majd a csapat egyik része hihetetlen szép lanovka-úton jött le, a többiek szintén gyönyöru úton „sétáltak” vissza a táborba. A fényképezőgépek kezdtek hozzászokni a permanens full-üzemmódhoz.

A kempingben a forró zuhany, de az egyéb szolgáltatások is kiválóak voltak. A zuhanyt persze csúcsra járattuk és azt hittük, túl vagyunk a nehezén. Ám estére egyre hidegebb lett! Néhányan rosszat sejtve azt terveztük, hogy a konyha fűtött előterében töltjük az éjszakát.

Harmadik nap:

Iszonyú brutális hideg volt! Fagyi benzinfőzője szolgáltatta a megváltást, amin folyamatosan, ipari mennyiségben, literszám készült a forró tea. Zéé jóvoltából megtudtuk, hogy a helyi nevezetességnek számító grappa (szőlő pálinka), az Unió által bejegyzett nemzeti örökség. Innentől kezdve csak annyit kell mondani: „gerappaaa”, és mindenki tudta, miről van szó. Bepakoltunk a buszba, és irányba vettük a hágót, ahonnan a Sella-csoport legnagyobb felvonójával indultunk a Piz Boe alatti fennsíkra. Indulás előtt a parkolóban thermo sapkákat és kesztyuket vettünk, mert a hideg egyre metszőbb lett.

Onnan jöttünk, az 'Ikarusszal' A felvonó 65 személyes, a kötélpálya pedig egyetlen köztes tartó nélküli átfeszítés, ami mellesleg kb. 850 méteres szintet hidal át. „Ikaruszt vonszolnak a kötélen.” Többen szinte vizet facsartunk az alumíniumból, mire felértünk. Az út nagyobb részén inkább 500 méter volt alattunk, mint kevesebb, de a sziklák között átnézve „leláttunk” a másik völgybe is, ami még plusz majdnem ezer méternek tűnt. Elértük a felső állomást, majd elindultunk át a fennsíkon. Leírhatatlan volt a táj, a fénykép sem tudja igazán visszaadni, de azért készült néhány. Itt már néha bizony bele kellett kapaszkodni a sziklába, de hát ezt a barlangban is megszoktuk már. Alig másfél óra alatt jutottunk fel a Piz Boe (3152 m) csúcsára. Ez a Dolomitok második legmagasabb pontja. Tényleg, bármerre néztünk, minden alattunk volt. Koccintottunk a grappával, csoportkép készült, stb.

Külön érdekesség, hogy van a hegyen egy furcsa fém építmény. A könyv szerint antenna-prizma, mivel 220V~ itt egyáltalán nincs, a menedékház is napelemmel, plusz aggregátorral üzemel. Az átjátszót úgy alakították ki, hogy feltettek egy hatalmas tükröt a hegyre, azt az egyik völgyből meglövik mikrohullámmal, a tükör pedig átjátssza azt a másik völgybe.

Visszaindultunk a lanovkával, közben láttunk néhány „őrültet” lógni a falon, úgy kb. 700 méteres magasságban.

Visszatértünk a kempingbe, és mivel az időjárás-jelentés nem igazán volt bíztató, felvásároltuk Corvara sportboltjainak extrém mínusz 10-es hálózsák-készletét. Jellemző, de a túrára készülve naivan azt gondoltuk, hogy a +5-ös zsákjaink is elegendőek lesznek.

A kemping felett átívelő drótkötélen megjelentek az ülőszékek, elkezdték a sífelvonó szezon előtti próbaüzemét. Ha a majdnem egy hét alatt 50 db különféle felvonót nem láttunk, egy kb. akkora területen, mint a valamikori Esztergom vármegye, akkor egy darabot sem. Mifelénk meg mekkora durranásnak számít az az egy szem Libegő.

Bevásároltunk a faluban, és „Igen!”, vettünk mákos bejglit is.

Negyedik nap:

„ISZONYÚDURVABRUTÁLISHIDEGVAN!” Az ásványvíz belefagyott a flakonba, a sátor bejárója fölött összegyűlt pára pedig tömbjéggé fagyott. Felvetődik egy kínzó kérdés is, miszerint „Lehet-e az EU-ban szögelni a mákos beiglivel?” A válasz: „Igen, lehet!”

Az első két napra tervezett „lazítós” túrák célja az volt, hogy akklimatizálódjunk a magassághoz, és felkészülhessünk a harmadik napra tervezett komolyabb mászásra. Előpakoltuk via ferrata-készletünket. (Via ferrata = vasalt út. Gyakorlatilag a teljes mászóút mellett fixen beépített biztosítás van, drótkötél köztesekkel, valamint különféle fémlépésekkel és kapaszkodókkal.) Célunk az Axner-toronyra vezető út volt, melynek a neve is gyönyörű: Brigata Tridentina (BT). Akkor még nem tudtuk, hogy nincs minden via ferrátának neve, de ha valamelyiknek van, annak okkal. A BT különben igen kellemes út, a könyv szerint inkább hosszú, mint nehéz. Hát nekivágtunk!

Vízesés A szakasz egy kb. 50 méteres könnyű felmászással kezdődött. Röviddel ez után körülbelül fél órát kellett várnunk a beülőben állva, míg kidiktáltak felettünk egy tinilányt, aki bepánikolt a falon. Miután tovább engedtek, a via ferrata középső, leghosszabb része következett. Fél óra mászás után elértük a lentről is látott kis „vízesés-szerűséget”. Hát közelről persze mindjárt mások az arányok. Ez egyszerűen hihetetlen volt! Nem tudom, mihez hasonlítsam, hiszen otthon még nem láttam ehhez foghatót.

Másztunk-másztunk, egyre feljebb. Néha még hátranéztünk a völgybe, aztán később már inkább nem. A hatalmas, 500 méteres függőleges sziklafal közepén az ember kapaszkodik két sárgabarackba, és közben úgy 300 m magasról néz le a völgybe. Hátborzongató!

Végre elértük az utolsó előtti kiszállási pontot, ahol tanakodni kezdtünk: kiszállni, vagy tovább menni? Igazából az a kérdés, hogy melyik út tart rövidebb ideig, mert sofőrünk reggel óta a parkolóban várt. 18 óra volt ekkor, és mi azt mondtuk neki, hogy kb. 16-ra visszaérünk. Végül úgy döntöttünk, hogy a vason maradunk, mert az alternatíva egy gusztustalan törmeléklejtő volt, ami egyrészt meredek, másrészt meg alatta több száz méter semmi. Tovább másztunk, közben elhagytunk két emléktáblát és egy koszorút.

Átmásztunk egy gerinc fölött, és: „amindenit, itt a híd!” Ezt már a kalauzban is láttuk, de nem gondoltuk volna, hogy idáig eljutunk. Négy szál deszka, némi drótkötél, plusz amibe a klettersteiget kell akasztani, leng az egész, alatta 400 m, tessék átmenni rajta...

Innen már rövid a történet, eljutottunk a házig, kifújtuk magunkat, készültünk a visszaútra. Két lehetőségünk volt ekkor: egy via ferrata lefelé a kempingbe, vagy a gyalogút a parkolóba. A sofőr miatt az utóbbit kellene választani, de abban is van egy „vasalt út”. Megkérdeztük gyorsan a helybelieket, vajon az mennyire bonyolult? Visszakérdeznek, hogy merre jöttünk fel, a hídon? Jó, akkor nekünk nem lesz vele gondunk. Belegondolok, hogy mi lesz, ha nekem valaki ezután azt találja mondani, hogy a Rám-szakadék veszélyes. Valószínűleg azt felelem neki, hogy nem a Rám a veszélyes, hanem az elbizakodottság.

Elindultunk visszafelé, az iszonyú meredek omladéklejtőn a térdünk minden lépésnél tiltakozott. Hetvenöt perc alatt jutottunk le, és a parkolóban szíven ütött az érzés: megcsináltuk! Visszanéztem a falra, oda föl, és arra gondoltam: „Én ott voltam fönt? Ez valami tévedés kell, hogy legyen, ott valaki más volt, én biztos, hogy nem!” Hihetetlennek tűnik az egész, de ugyanakkor mámorító is.

Az időjárás nem fogadott kegyeibe bennünket, így a tervezettnél valamivel kevesebb, de annál nagyszerűbb és emlékezetesebb programot tudhatunk a hátunk mögött.

És már tervezzük a következőt…

A résztvevők voltak: Fadgyas F. Gábor (Fagyi), Hartyán Csaba, ifj. Mézes Nándor, Nagy Ági, Simon Balázs, Szabó Zoltán (Zééé), ifj. Szabó Zoltán (KisZé), Varga Arnold

ifj. Mézes Nándor

Fotók: Fadgyas F. Gábor és Hartyán Csaba

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu