Dél-tiroli csavargások

A Keleti-Alpok területén fekvő Tirol, annak is az észak-olaszországi fennhatóság alá eső, és a turisták számára kevésbé felkapott déli része, nemcsak természeti szépségében vetekszik a jóval ismertebb Svájci- és Osztrák-Alpokkal, de kulturális látnivalók tekintetében is.

2004. augusztusában egy baráti társasággal egy hetet tölthettünk Észak-Olaszországban, a dél-tiroli Tanas faluba származott honfitársunk, Lusztig Julianna és férje Steck Franz vendégeként. A tervezett magashegyi túráinkat az első napon egy könnyed turistáskodással kívántuk felvezetni. A még bakancs viselésére sem késztető terep, mindamellett, hogy a táj fantasztikus panorámáját vetítette elénk, az itt élők mindennapjait is láttatni engedte.

Tanas
Tanas

A 900 méteres magasságban fekvő Venosta-völgyet (a dél-tiroli Adige folyó völgye), északon és délen egyaránt a Keleti-Alpok merészen 3000 méter fölé magasodó hegyormai szegélyezik. A helyi, többnyire német ajkú népesség élettere azonban korántsem korlátozódott a völgyre, a viszonylagos szegénység a magasabban elhelyezkedő területek meghódítására is rákényszerítette őket. Mindezek következtében csodálatos fekvésű és nem csekély történelmi múlttal rendelkező hegyi falvak és ún. külbirtokok (almok) jöttek létre. A szorgos, kétkezi munkával felépített mezőgazdaságot a szívós emberi munka tartja életben. Mindez annak ellenére is sikeresnek mondható, hogy például a növénytermesztéshez, állattenyésztéshez nélkülözhetetlen eső nem valami bőséges, sőt olykor nem is elegendő. A térség az Alpok esőárnyékos zónájában található, ezért az évi csapadékmennyiség – melynek nagy része télen hó formájában hullik – a 400 mm-t is alig éri el.

A megoldást és egyúttal a fennmaradást a magas fokon megvalósított öntözéses kultúrák jelentik. Az éjjel-nappal zakatoló locsolófejek működését a völgyben többnyire a folyóból kiszivattyúzott vízzel, míg a hegyen a magasból alácsurgó gleccservízzel biztosítják. Mivel itt minden talpalatnyi földet igyekeznek hasznosítani, nincs parlagon álló terület. A völgyben és az alacsony, hegylábi térszíneken zöldség- és gyümölcstermesztés (évente 90 ezer vagon alma!), a hegyvidéken a szarvasmarha-tartás dominál.

E rövid, de a teljesség igénye nélkül készült áttekintés után nézzük, hogy mi várt ránk bázisunk, a völgytől északra lévő hegycsoporton, 1400 méteres magasságban fekvő Tanas falu környékének megismerésekor.

A közel 200 lelket számláló települést nyugati irányban, jól jelzett turistaösvényen hagytuk el. Az út kezdetben még aszfaltozott, jó minőségű, később murvával szórt vagy csak döngölt gazdasági út. A széles, mezőgazdasági gépek által használt nyomtávról letérve gyalogos ösvényre tértünk. A turistacsapás, mely egyben zarándokút is, jól karbantartott és jelzésekkel is gazdagon ellátott. A lankás hegyoldalakat olykor meredek letörések szakítják meg, nem mindennapi panorámát kínálva a kirándulóknak. A veszélyes helyeken fenyőhánccsal összekötözött kerítések nyújtanak védelmet.

Forrásokból sincs hiány. A csurgókat és patakokat a csúcsrégióban, 3000 méter fölött terpeszkedő gleccserek táplálják.

Gleccserpatak
Gleccserpatak

Csapásunk meredeken ereszkedett, majd lábunk alól az egyik szélesebb patakon átívelő fahíd nyikorgása hallatszott. Kisebb szurdokot kereszteztünk, ezután pedig ismét felkapaszkodtunk, az út kanyargózva haladt egyre feljebb.

Túránk közben nemcsak szomjunkat olthattuk a számos ér valamelyikéből, de a természet táplálékról is gondoskodott. Augusztus közepe a málna, a vadcseresznye és a szamóca szezonja, termett is bőven ezekből az út mentén.

Felszentelt panoráma

Az imént említett turistaösvény egyben zarándokút is. Ez nem véletlen, hiszen itt található Dél-Tirol egyik ékessége, az 1364 méteres magasságban fekvő Szent Péter templom. Az építmény, messzi korokba visszanyúló történelmi jelentőségét tekintve, egyike a Vinschgau térség legrégibb kulturális emlékeinek.

A templomocska központi fekvésű, helyén valaha feltételezhetően az ún. Festen vár állt. Az épület helyének prehisztorikus jelentőséget tulajdonítanak. Régészek ugyanis itt, és a mélyebben fekvő XVI. századi Péter templom romjainál nagy mennyiségű, több ezer éves agyagcserép-töredéket találtak. Ugyanakkor feltételezik, hogy az Eyrsben fellelt és ma Meranban (Merano) őrzött, fekete szerpentinből készült kőbalta is innen származik.

A templom helyéül szolgáló kiszögellés kultikus jelentőségét azok az írásos emlékek is megerősítik, amelyek arról számolnak be, hogy ezen a magaslaton már a XIV. század végén is templom állt. E tragikus sorsú építmény a Lebewohl-patak (a Tanas-patak legnagyobb mellékága) áradásának vált áldozatául.

Az újabb kegyhely létesítését 1500 körül VI. Alexander pápa engedélyezte. Ennek romjai még ma is fellelhetők a jelenlegi Szent Péter templom alatt.

Szt. Péter templom
Szt. Péter templom

A hófehér barokk templomocska Tanastól félórai járásra található, és mivel kizárólag turistaösvényen közelíthető meg, napjainkban csak kevesen ismerik. A Szent Péter templom 1769-ben épült, főoltára is ebből az időből származik, míg a mellékoltár egy évszázaddal korábbról. A fennmaradt írások szerint 1666-ban Obertels adományozta a Mária-oltárt, a Rochus- és Sebastian-oltár pedig 1645-ből való. Jóval korábbi, a XVI. században készült szenteltvíztartó. Ez utóbbit az 1667-es felirat szerint, Sylvester Telser és Agatha Trögger készíttette. A korábban itt lévő, és az id. Christian Greiner által készített szobrokat ma már biztonságosabb helyen, múzeumban őrzik. A tanasi Szent Péter templomot 1782-ben szentelték fel.

A kegyhelyet elhagyva a tanasi külbirtokok, almok területére értünk. A modern stílusú víkendházak mellett a hagyományos építészet jeleit mutató lakó- és gazdasági épületekkel találkoztunk.

Nyolcvankét éves házigazdánknak – aki egyben túra- és idegenvezetőnk is volt – több régi ismerősével is találkoztunk a kirándulás során. (Franz bácsi egyébként nemcsak ezen a túrán vett részt, ő kísért, pontosabban vezetett fel bennünket a 3080 méteres Madatch-csúcsra is, nem mindennapi fizikumról téve tanúbizonyságot!)

A beszélgetések közben hol egy-egy üveg helyi bor, hol pedig egy-egy falat helyi készítésű sajt került elő, és tette oldottabbá az „eszmecserét”. Mindeközben bepillantást nyerhettünk a déli-tiroli parasztok életébe is. Az állattartás szinte egyedüli képviselője a szarvasmarha. Az állatokat tulajdonképpen minden magasságban megleljük, ahol a fű megnő. A teheneket tejükért, a bikákat többnyire húsukért tartják. A szinte jelképes számú lovat munkavégzésre, például a kivágott fák levonszolására használják. A helyi gazdálkodók nélkülözhetetlen eszköze a traktor, amelyet majdnem minden birtokokon megtalálunk, és amivel a takarmányok begyűjtését, illetve a trágyázást végzik, és nyilván ez az eszköz biztosítja és tartja fenn a téli utak járhatóságát is.

Elsőre meglepőnek tűnhet, hogy a tankönyvekből ismert méregzöld alpesi legelők frissességét folyamatos locsolással biztosítják, ám a fentebb már említett esőhiány erre is magyarázatot ad.

Tanasi körtúránkat erdei ösvényen, számtalan csobogó, forrás, és számos vízesés mellett elhaladva folytattuk, míg a keleti oldalról ismét kiindulópontunkra, a dél-tiroli magyar rezidenciára nem értünk.

Kirándulás lavinafalvában

A dél-tiroli szálláshelyünktől Tanastól, húszpercnyi autózással a svájci határra értünk. Rövidebbnek találtuk ugyanis a Livigno felé vezető utat e kis alpesi ország nyúlványán keresztül, mint ha a Stelvio felé indultunk volna. Persze a híres hágót sem akartuk nélkülözni, ezért a visszaúton ez utóbbit vettük célba. Az útvonal megtervezésének nyilvánvalóan egyéb praktikus okai is voltak. A livignoi vámmentes területen történő vásárlás előnyeit mi is szerettük volna kihasználni, de úgy hogy megpakolt buszunkat és magunkat is megóvjuk a svájci határőrök bürokratizmusától.

A Svájci Nemzeti Parkban
A Svájci Nemzeti Parkban

Svájc egyetlen nemzeti parkját átszelve értünk vissza a Spöl völgyén át, Ponte di Gallonál Olaszországba, ahol a határt az itt megépített völgyzárógát jelzi.

Az utóbbi harminc évben a tájképet jelentősen átalakította a Spöl-völgyben kialakított mesterséges tó. Ponte di Gallo településnél már régóta tervezték a gát megépítését, amit az a tény nehezített meg, hogy a Spöl folyó több országon is keresztülhalad. A Spöl 23 km-es szakaszán folyik a róla elnevezett völgyben, majd keresztülvág a Svájci Nemzeti Parkon és végül az Innbe ömlik. Svájc már régóta hasznosítani akarta az Inn vizét, de ehhez egy mesterséges tavat kellett létrehozniuk, hogy munkába foghassák a folyót. Csak amikor egy olasz cég is hasonló tervekkel állt elő a vízi energia hasznosítását illetően, akkor kezdődhettek el az érdemi tárgyalások és, ezt követően épülhetett meg a gát 1968-ban.

Völgyzárógát a határon
Völgyzárógát a határon

A völgyzáró gát önmagában is monumentális, kb. 200 méter magas, az országút rajta vezet keresztül. Autóval a gát túloldalán lévő felduzzasztott tó mellett haladtunk, míg annak elvégződésénél Livignoba nem értünk.

Már első hallásra érdekesnek tűnhet a városka neve (a település – szerkezetét tekintve – valahol átmenetet képez a falu és a kisváros között), amely valószínűleg a lavina – bormioi nyelvjárásban leina – szóból ered. Mindez cseppet sem meglepő, ha belegondolunk abba, hogy a Livignoi-völgyet és az azt övező alpesi lejtőket minden évben több hónapon (tréfásan: „hó napon”) át, tetemes vastagságú fehér lepel borítja.

Az 1950-es évekig Livigno csak nyáron fogadott turistákat, mivel télen az összes ide vezető utat elzárta a hó. Ez idő tájt csak néhány elszánt, főként német turista érkezett a vidékre, hogy a havas lejtőkön szánkózzanak. 1952-ben a Bormio felé vezető utat télen is járhatóvá tették és pár évvel később megépült az első sílift is. A település életében jelentős változást hozott az 1965-ben megépült alagút, amely Svájccal és így Európa autópálya-hálózatával is összeköttetést teremtett Livigno számára (A mélyút 4 km hosszú, és mivel csak egy sávnyi szélességű aszfaltcsík vezet át rajta, jelzőlámpa szabályozza hol az egyik, hol a másik oldalról történő átkelést). Az alagút használatával rohamos fejlődésnek indult a város; míg a hatvanas években csak hat szállodát és két sífelvonót mondhatott magáénak, jelenleg több mint száz hotelt, harminckét felvonót és 110 km lesiklópályát találunk itt.

Livigno felülről
Livigno felülről

A téli hónapokban valóságos síparadicsom ez a vidék. Az Alpoknak a Livignoi-völgybe ereszkedő szelíd lankái számtalan, különböző nehézségi fokú pályát biztosítanak a téli sportok szerelmeseinek. Azonban ne higgyük azt, hogy nyáron nem lehet itt semmiféle keresnivalónk. A síliftek tucatjai a hómentes napokon is a rendelkezésünkre állnak, hogy segítségükkel a magasabb térszínekre is felkapaszkodhassunk. Livigno festői fekvése odafentről bontakozik csak ki igazán. Jól láthatjuk azt, amit lentről nem, hogy a lankás hegyoldalak mögött az Alpok 3500 métert is megközelítő csúcsai tornyosulnak, tetejükön hófoltokkal, gleccserekkel.

Vámellenőrzés a város szélén

Livignoba nemcsak sportolni, kirándulni érkeznek az emberek, de a bevásárló turizmusnak is nagy hagyománya van. A település már az 1600-as években kiharcolta gazdasági és jogi függetlenségét. Történeti földrajzi érdekesség, hogy kedvező fekvése miatt a várost Napóleon 1805-től vámmentes övezetté nyilvánította, amelyet később az Osztrák-Magyar Monarchia, majd Olaszország és az Európai Unió is elismert. Ennek köszönhetően az idelátogatók sokféle termékhez, legyen az élelmiszeripari, turisztikai vagy műszaki cikk, meglepően olcsón juthatnak hozzá. A benzin például Olaszország többi részéhez, csakúgy, mint a magyarországi árakhoz viszonyítva is fele annyiba kerül, de olcsón vásárolhatunk fotófelszerelést, édességet és alkoholt is. A mennyiségi korlátozásokat azonban nem árt betartani, mert a városból kivezető utak mentén a fináncok szúrópróba-szerű ellenőrzéseket tartanak, és a megállított autókat bizony tüzetesen átnézik. Ugyanez érvényes a sok tekintetben különc ország, Svájc határain is.

A vámosok szúró tekintetétől szerencsére mentesültünk, mivel azok éppen egy jól megpakolt autó „szétszedésén” fáradoztak. A gyönyörű fekvésű völgyet magunk mögött hagyva a Stelvio-hágó (Stilfserjoch) felé vettük utunkat.

Európa legmagasabban fekvő országútján

A Keleti-Alpok láncai között nyújtózó, nyugat-kelet csapásirányú völgyek – mint iparilag és mezőgazdaságilag is hasznosított életterek – és az ezeket összekötő hágók, ősidők óta használt polgári és hadászati útvonalak. A magaslatokon átvezető országutak nemcsak a múlt kezdetleges, de napjaink modern közlekedési eszközei számára is komoly erőpróbát jelentenek.

A festői szépségű Livigno városából a Venosta-völgy oldalában fekvő bázisfalunkat Tanast, mint ahogy fentebb már említettük, Európa legmagasabb országútján, a 2759 méter magasra futó Stelvio-hágón (eredeti német nevén Stilfserjoch-hágó) keresztül közelítettük meg. A Stelvio-t nem csupán a „leg”-ért érdemes felkeresni, hanem mindazokért a nagyszerű dolgokért is, amelyeket például a félelmetesen kacskaringózó országút látványa és az azon való vezetés élménye, vagy mondjuk az azonos nevű nemzeti park megannyi nevezetessége jelent.

Bormio városkát elhagyva az út már érezhetően emelkedik. Erre nemcsak az egyre sűrűsödő hajtűkanyarok figyelmeztetnek, de fülünk pattogása is ezt érezteti velünk. Azok számára, akik tériszonnyal küszködnek, vagy akik nem bírják a hirtelen kanyarokat, valóságos istencsapása lehet az ilyen úton való közlekedés, ellenben, akik szeretik a megpróbáltatásokat, minden bizonnyal a látvány rabjává válnak.

Szerpentin
Szerpentin

Közel két órás emelkedés várt hát ránk a hágóút tetejéig, miközben pusztán a kocsiablakon való nézelődés is rendkívüli élményeket kínált; szépen fejlett gleccservölgyek, morénahalmok, nagyszerű folyóbevágodások kísérték utunkat, de az alpi hegységképződésben elsődlegesen részt vevő gyűrődések, vetődések is szemmel látható nyomokat hagytak. Nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy ez az autóút is felért egy bőséges tapasztalatokat nyújtó tanulmányi kirándulással.

A hágó tetejéről a jócskán 3000 méter fölé nyúló magaslatokra, felvonó szállítja az utasokat; köztük télen a rengeteg síelőt. A téli sportok szerelmesei azonban nemcsak havon, hanem egy hatalmas kiterjedésű gleccseren is próbára tehetik ügyességüket. Maga a gleccser nekünk is megmutatta magát. Igaz ugyan, hogy késő délután lévén lekéstük az utolsó felvonót, ezért gyalogszerrel kellett nekivágnunk a közel 1 órás távnak. Ezt azonban cseppet sem bántuk, ugyanis az órák hosszat tartó autókázás bőven elégséges pihenőt szolgáltatott arra a napra, másrészt így alaposabban szemügyre vehettük a bennünket körbevevő tájat.

Körülbelül 3000 méteren elértük a gleccser peremét. A jégmező, jóllehet nyár lévén jelentősen visszahúzódott, így is óriási területen fennmaradt a legmelegebb hónapra. Mindezek ellenére a felülete a legkevésbé sem tűnt barátságosnak; jókora repedések, hasadékok járták át. A jég alatt olvadékvizek miriádja csobogott, azonban vízfolyás csak kevés helyen engedte láttatni magát. A visszhanghatás révén a jég alatti erek csobogása folyók zúgásává erősödött, s tette még félelmetesebbé az egyébként is kietlen jégfolyamot.

Gleccserperemen
Gleccserperemen

A terület mikroklímáját nemcsak a magasság, de a jég kiterjedése is jelentékenyen befolyásolja. A hatalmas felületről párolgó jégfelszín a környezetét, azaz a jégperemi részeket, és a jéggel érintkező alsóbb légrétegeket is nagymértékben hűti. Mindezekből az következik, hogy egy enyhe szellő is igencsak hűvös lehelettel képes meglepni az embert.

A Stelvio Nemzeti Park

A hágóval megegyező nevű nemzeti park, melyben rövidke gleccsernéző túránkat tettük, valójában óriási, 134 620 hektáros területen terpeszkedik. A védett területet északról a Svájci Nemzeti Park, délről az Adamello Park, keletről a Tessai Nemzeti Park, nyugatról pedig a Livignoi Park határolja.

A Stelvio Nemzeti Park (SNP) megalapításának ötlete a XIX-XX. század fordulójára nyúlik vissza, de a végleges, nemzeti parkká nyilvánító döntést csak 1935-ben hozták meg.

Az SNP-t nemcsak az alpesi élővilág megóvására hozták létre, megalkotásával ugyanis egy hatalmas geológiai szabadtéri múzeum is született. Megtalálhatjuk itt az Alpokra jellemző összes felszínformát: a magas hegyeket, gleccsereket, alpesi legelőket, teraszokat és völgyeket. A parkban egymás mellett figyelhetjük meg az érintetlen területeket (kopár sziklafelszíneket, fenyőerdőket), valamint az évszázadok óta művelésbe vont, s emígy kultúrtájjá változott tájrészeket.

A völgyekben megtalálhatók a történelem előtti ember által használt utak, amelyek jelentősége a vadászatok, ásványkeresések, vagy kereskedések alkalmával egyaránt megnyilvánult. Ezeket az ősi utakat a XIII században azok a pásztorok is használatba vették, akik a lejjebb fekvő települések állatait a magasabb területekre hajtották legeltetni. Az ő kunyhóik közül számos még ma is áll, és felújítva szállást nyújt az idelátogató turistáknak.

A vidék geológiai értelemben a közelmúltban, a pleisztocén időszakot követő öt nagy jégkorszakban alakult ki. A parkban elnyúló számos völgyön jól látható a gleccserek és a gyors hegyi patakok eróziós ereje. A hatalmas jégárak “U” alakú völgyeket hoztak létre és hatalmas morénasáncokat emeltek. Az SNP-ben találjuk az Alpok legnagyobb glaciális területét. A jég és a víz felszínformáló tevékenységének köszönhetően számos gyönyörű alpesi tó jött létre.

Gleccsernyelv
Gleccsernyelv

A gleccserek és hófödte tájak azonban jóval többet jelentenek, mint pusztán látványosságot, vagy például sí- és túraterepet. Értékes víztároló területek is ezek, amelyek forrásokat és tavakat táplálnak. A Venosta-völgyben, ahol az éves csapadék nagyon kevés (a 400 mm-t sem mindig éri el) ezeket a vizeket használják fel a mezőgazdaságban. Évszázadok óta öntözőcsatornák, azaz „Waal”-ok szállítják a vizet a csúcsoktól a mezőkre. A természet tehát, ha nem is közvetlenül a csapadékból, ezekből a gigantikus víztározókból bőséggel juttat a völgyek mezőgazdászainak. A Stelvio Nemzeti Park folyóinak vízhozama az olvadás révén, éppen a legmelegebb nyári hónapokban a legnagyobb, akkor, amikor a vízre a legnagyobb szükség van.

Az SNP-ben, mint fentebb megemlítettük jelentősek a szintkülönbségek; a 650 m-es síkságtól az Ortles (Ortler) 3899 méteres csúcsáig a területet a legkülönbözőbb ökoszisztémák birtokolják. A nedves, égerfa borította területektől a nyírerdőkig, majd a 2000 méter feletti lejtőkön található fenyvesekig jól tagolt növényzeti övezetességet figyelhetünk meg. Az erdősült területek megfelelő lakhelyet nyújtanak az állatvilágnak is, másrészt pedig fontos, eróziócsökkentő feladatot is ellátnak; megfékezik a völgyek felé tartó vizeket, megkötik az egyébként könnyen lemosódó talajt, és ezzel védelmet nyújtanak a hegyi településeknek.

A terület változatossága, a gazdag vegetáció és a bőséges vizek kedveznek az alpesi állatvilágnak. Sokféle emlőst: őzet, szarvast, zergét találhatunk, gyakori a nyúl és rengeteg a mormota. Több királysas pár is lakhelyéül választotta a parkot, sőt néhány éve barátkeselyűt is megfigyeltek.

Érdi-Krausz Erika – Lieber Tamás – Ruff Terézia

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu