Costa Rica, Közép-Amerika Svájca

COSTA RICA, KÖZÉP-AMERIKA SVÁJCA
(A cikk rövidített változata az "A Földgömb" folyóirat 2006/3. számában jelent meg)

Az atlaszban szinte alig látszik a közép-amerikai, Nicaragua és Panama, valamint a két tenger közé szorított kis ország, Costa Rica. Az amerikai kontinens sávvá keskenyedik, szűk átjárót kínálva Észak- és Dél-Amerika között. Costa Rica területe körülbelül fél-magyarországnyi: 51 ezer négyzetkilométer; lakossága 4 267 ezer fő. A világháló mesés tájakat mutat. Magyarországi utazási irodáknak, turistáknak nem célpontja.

Budapestről természetesen nincs közvetlen repülőjárat. A repülők többsége Miamin át megy. De az egyórás miami várakozás miatt amerikai átutazó vízumot kell kérelmezni. Tudjuk: emeltdíjas telefon, igazolások, vagyoni helyzet, ujjlenyomat, sor. Akkor erre nem megyünk. Egyetlen gépet találunk, amely Bécsből indul, és egyéjszakás madridi pihenővel San Joséba tart. A gépen kiderül, hogy a spanyol birodalom egykori központja összegyűjti az európai városok utasait, s közvetlenül viszi a latin-amerikai országokba. S még meg is ajándékozza őket egy csodás madridi éjszakával.

Costa Ricában az augusztus nem szezon. A csapadék nagyobb része júniustól decemberig, de leginkább szeptember közepétől decemberig esik le. A Costa Rica-iak (oly kedvesen ropogtatják: „costarrricense”) januártól márciusig nyaralnak. Egy európainak persze éppen elég csodálatos még augusztusban is a közel harmincfokos tenger, valamint az átlagosan napi négyórás napsütés. Kimondottan előnyös, a bőrgyógyászok is ezt ajánlják. Ennek megfelelően San José is esősen fogad. Később megszokjuk, hogy délelőtt napsütés, délután kicsi vagy nagy eső. Persze trópusi, meleg eső, ha elázunk is, alig érdekes. S ha nem volna esernyőnk, sebaj. Az első esőcseppekkel együtt előbújnak az esernyőárusok. San José ezer méter magasan van, s bár a trópusi övezetben, időjárása kellemes. Bőrünk egész nap fénylik, az gondoljuk, hogy folyamatosan izzadunk, de csak bepárásodunk.

Vulkánország

Costa Ricának kilenc működő vulkánja van. San José mellett 1964-ben az Irazu (3452 m) köveket és port öntött a fővárosra. Állítólag bármikor el is tüntetheti, de 500 éve, mióta főváros, nem történt meg. Mindenki bízik, illetve talán mégsem, mert a négyzethálós szerkezetű városban alig van a jövőnek épített ház: többnyire egyszerű anyagokból, fából, bádogból építkeznek, csak az újabb épületek vannak téglából vagy betonból. Kalyiba- vagy bodega-városnak is nevezhetnénk, állítólag a többi latin-amerikai város is ilyen, de én még csak ezt láttam.

Vendéglátóm legelőször a Nemzeti Színház épületét mutatja meg. Több órát töltünk benne, szép, sőt csodálatos, elmondja, hogy 1897-ben darabokban szállították át Európából. A Nemzeti Színház itt is a 19. századi nemzeti ébredés jelképe. Csak később értem meg, azért töltöttünk itt három órát, mert ilyen szép „európai” épület nincs több. Az utazási irodák itt is elsősorban a vulkánokat ajánlják. Az Irazu San Josétól egyórányi autózás. Szombaton autózunk föl, meglepve tapasztaljuk, hogy mennyi kerékpáros tart fölfelé, majd pedig észveszejtő sebességgel lefelé. Az Irazura való kerékpározás – kiváló sportteljesítmény. Costa Rica a nemzeti parkok országa, az Irazu területe is nemzeti park. Fönn már nulla fok körül van a hőmérséklet, egy felhő eltakar mindent. Nem látunk semmit, szomorúan bandukolunk vissza, de azért még megiszunk a turistaházban egy kávét. Egyszer csak elfújja a szél a felhőket, szaladunk át a lávatengeren, s ott fénylik az Irazu zöld vulkántava előttünk. Costa Rica-i barátaink azt mondják: ők már nyolcszor voltak fenn, sohasem látták a tavat.

A Poás vulkánhoz (2704 m) autóbusszal megyünk. És ezt a vulkánt is látjuk: ennek tava acélszürke, fentről az óriási távolságot nem is tudjuk felmérni. A nemzeti parkban megmutatnak egy kék színű, már megnyugodott vulkántavat is. A busztúra jellegzetes Costa Rica-i látnivalókat kínál meg: kávéültetvényt (a „világhíres” ingyenkávé olyan, mint a Keletiben), pillangóházat (egy óriási üvegházban millió pillangó), kolibritelepet (cikáznak körülöttünk a kolibrik), valamint hajókázást a Sarapiqui folyón Nicaragua felé: kajmánok, majmok és vérszívó pókok társaságában. Valószínűleg nem lehet sok félnivalónk, mert a kajmánoktól 100 méterre gyerekek fürdenek. Persze lehet, hogy ők tudnak még valamit, amit mi nem. Én mindenesetre tartózkodom: „ha a cápa a tenyeredből eszik, a lábadból is fog”.

Átmenetiség – rácsok között

Costa Rica a be nem fejezettség, az átmenetiség állapotában van. A 19. században elindult itt minden: vasutat építettek át a hegyeken a Karibi-tengertől a Csendes-óceánig – de az 1980-as években leállították a forgalmat. A sínek, a hidak ma is megvannak, ám az óriási teherforgalom ma a keskeny országutakon bonyolódik. Bonyolódik a szó szoros értelmében, mert a füstokádó kamionok az ezerméteres magasságban lévő esőerdőkben törnek utat maguknak, a buszok és személykocsik közöttük cikáznak. Mi is átvágtunk néhányszor az esőerdőkön. Félelmetes. Egyik percről a másikra éjszakai sötétség és esőfüggöny állja utunkat. De átérünk egy hegygerincen, és ismét süt a nap.

San Joséban a közlekedés kaotikus. Utcanevet nem szokás adni, az autóbuszok a „szokott”, de idegen számára ismeretlen helyekről indulnak, gyalogoslámpa sehol, autók mindenütt (ez a japán népautók és terepjárók országa), ha autózni támadna kedvünk (eszünkbe ne jusson), az útállapotokra is figyelni kell: néha érthetetlenül elfogy az út, az út szélét nem jelöli semmi, és nagyon könnyű belecsúszni az esők miatt kialakított óriási és mély árkokba. Az igazság az, hogy három hét alatt egyetlen balesetet láttam: egy hölgy autóstul belepottyant az út menti vizesárokba.

Nincsenek európai értelemben vett autópályák, alig akadnak kihívó, pöffeszkedő szállodák. A Csendes-óceán melletti Samarában, a festői tengeröbölben például akartak egyet építeni, de a lakosok összefogtak, és a földmunka elvégzése után leállíttatták az építkezést. Samarában is megállt az idő, s ennek én, a magyar turista módfelett örültem. A házak egy része is félbehagyva, minden nemzedék majd told rajta valamit, de ami van, azt ötméteres rácsok veszik körül (állítólag a tolvajoktól való félelem miatt). Ami van, azt jórészt kapták. Már a vasutat is a banánültetvényekért építették, Nicaraguától esőerdő-fölötti libegőt, Tajvantól a Nicoyai-öböl fölött átívelő hidat kapták (bele is bukott egy államelnök, állítólag nem csupán ajándék volt).

Közép-Amerika Svájca

Itt az ideje, hogy felsoroljam Costa Rica közhelyeit. Az ország neve magyarra fordítva: „gazdag part”, állítólag Kolumbusz a névadója, aki 1502. szeptember 18-án kötött ki Puerto Limón közelében. Kolumbuszra emlékeztet ma a pénznem, a „colón”. Szívesen terjesztik magukról, hogy ők „Közép-Amerika Svájca”, bár a pénzvilágnak aligha központja, gazdaságból adódó gazdagsága nincs (a nemzeti össztermék mutatója szerint), a politikai semlegesség viszont kétségtelen. 1947-ben fölszámolták a hadsereget. A többi latin-amerikai országgal együtt nevezik „banánköztársaságnak” is, de hozzáteszik, a „legjobb értelemben”, hiszen Costa Rica jeles gyümölcs- és persze kávétermelő ország. Mondják azt is, hogy Costa Rica a közép-amerikai országok között a legnagyobb, mert a történelem szeszélye folytán Coco szigete is hozzá tartozik, messze a Csendes-óceánban (lakatlan, érintetlen sziget, csak különleges engedéllyel látogatható); egyébként persze a legkisebb. Békeszerető nép. Elnökük a nicaraguai konfliktus megoldásáért Béke Nobel-díjat kapott. Ez az Oscar Arias most ismét kampányol; állítólag esélyes. Megkérdeztem ismerőseimet, ha nincs hadseregük, ha nincs vasútjuk, ha nincs állami buszvállalatuk, hová megy el az a rengeteg pénz, amelyet más országok erre költenek. A válasz ez volt: egészségügyre és oktatásra. Két állami és hatvan magánegyetemük van. De a nagyobb idegenforgalmi helyeket leszámítva csak mosolyogtak rajtam, ha angolul kérdeztem valamit. Hja, a spanyol világnyelv, nincsenek rászorulva közvetítő nyelvre.

A „gazdag” Costa Rica

De nézzük a dolgok másik oldalát. Costa Ricának „gazdagsága” mégis van, sőt egyre nagyobb. Az érintetlen természet. Valamint az emberi kapcsolatok. Földrajzosok, biológusok írták le, hogy a világon ma Costa Ricában a legnagyobb az egyetlen négyzetméterre jutó biológiai sokféleség: egységnyi területen itt mérték a legnagyobb biodiverzitást. Ennek jeleivel találkoztam vendéglátóim házában is. A sok apró mütyür között először játéknak véltem a falon az óriási tarantella pókot. Majdnem meg is simogattam. Másnap azonban már nem volt ott a „dísz”. A másik eset: a tengerparton egy pálmafás dzsungelben volt a szállásunk. Először megijedtünk, hogy „mozog a föld”: megannyi rák, gyík, iguána (leguán) iramodott mindenfelé. A teraszra kolibri, mókus köszönt be, reggel majmok dörömböltek a háztetőn.

A szemetet a majmok elől zárt ketrecekben gyűjtik. A kis ház körül a buja, áthatolhatatlan dzsungel. Olyan növényekből látok fányi nagyságúakat és dzsungelnyi sűrűségűeket, amelyek nálunk legföljebb cserépben kókadoznak. Este hat óra tájban mély sötét ereszkedik a házra a tenger és a dzsungel zajainak fölerősödésével. A teraszt elhagyni nem merjük, nyolckor alszunk. Életemben nem jártam még ilyen elhagyott tájon. Naphosszat csatangoltunk a karibi parton, sehol egyetlen turista. Ilyennek képzeltem a lakatlan szigetet. Mintha megállt volna az idő Kolumbusznál…

Néhány adat a biodiverzitásról. 1995-ben egész bolygónkon Costa Ricában mutatták ki a legváltozatosabb faunát és flórát: 10 ezer négyzetkilométerre madarakból és emlősökből 615 faj jut. Az iguánákat ötszáznál több faj képviseli. A trópusi őserdőkben több mint 2000 fás növényt, csak orchideából 1300 fajt tartanak nyilván. Costa Ricában mindig lehet új növényt vagy állatfajt találni. Nem csodálkoznék, ha egy új emberi népcsoport (indián, mulatt, mesztic?) és nyelv is felbukkanna. Ezek szerint Földünk legnagyobb kincsét, a természet és az ember sokféleségét őrzik.

Ez a legnagyobb kincsük, s erre igen büszkék. Ajánlják nemzeti parkjaikat, a vulkántúrákat (az Arenal működő vulkán, tövében termálszálló), a Csendes-óceáni tengerpartot, a teknősrezervátumot, a csónakázást, újabban a raftingot és canopy tourt, a vadvízi evezést és a esőerdő lombkoronája fölötti drótköteles száguldást. Rengeteg gyümölcsöt esznek. A hosszú buszutazások során gyakran szállnak föl gyümölcsárusok. Büszkék a virágaikra, házi kertjeikre.

Szóbeliségre épülő világ

Ez a természetközeliség emberközeliséggel is együtt jár. „Amigos”, „caballeros” kiabálnak egymás után utánozhatatlan szeretettel. Mindenki mindig segít. Ha valamit meg kell szervezni, rögtön összeül a kupaktanács. A Costa Rica-i világ jórészt a szóbeliségre épül. A „folyamatos jelenben” mindenki nézi a spanyol szappanoperákat (telenovela). Nem jegyzetelnek, nem böngésznek térképet, mindent megkérdeznek. Folyamatosan telefonálnak. (Mi persze ezt nem tehetjük, mert a magyar mobiltelefonok nem működnek, így szerencsére valóban kikapcsolódhatunk a magyarországi valóságból.) Mindenütt szól a zene, olykor egy-egy angol szám is, de főként közép-amerikai spanyol zene. A fiatalok között menő zene most a reggaeton, amely a karibi térség híres zenéjének a modernizált változata. És még valami. Gyakran utaztunk hajnali és délutáni munkásbuszokon. A trópusi hőségben is változatos, kellemes illatot árasztottak az emberek. És utolérhetetlen kedvességgel, már a második viszontlátáskor a buszon is így köszönnek a Costa Ricai-ak: Pura vida! (Valami olyasmit jelent: „Csak élet!”) Persze, kicsi ország, kis városokkal, sok barátsággal. Nem csak zenéjüket, hanem nyelvüket is ápolják. A Costa Ricai-ak a spanyolnak latin-amerikai, s azon belül természetesen Costa Rica-i változatát beszélik. És ápolják, őrzik. Nálunk is van nyelvművelés (consulta lingüistica), éppen ott jártamkor halt meg Alfonso Lopez (65 évesen), a 13-as közszolgálati tévécsatorna napi ötperces nyelvápoló műsorának a nyelvésze. A La Nación című napilapjuknak is van nyelvművelő rovata.

Húngaro?

Mit tudnak rólunk, magyarokról? „Húngaro?” Többnyire tudják, hogy Közép-Európában vagyunk. Az igen kevés utcanév között van egy: Hungría Libre (Szabad Magyarország). Más népnek nincs utcája. Costa Ricában minden iskolás gyermek ismer egy dalt egy (valószínűleg) emigráns magyarról, aki visszavágyik (Hungría mi amor – Magyarország a szerelmem). És senki nem tudja megmondani, hogy honnan is származik a dal.

Gépünk ötórás késéssel indul vissza. A repülőtér félig sötét. Így is kifizettetik a latin-amerikai reptereken szokásos, itt különösen jelentős „departure tax”-ot, indulási illetéket. A rendszer láthatóan a külföldiek átvágására és talán távoltartására szolgál. Bár a természet gyönyörű, a Costa Rica-i emberek igen kedvesek, a Karibi-tenger pedig nekem valóban a szerelmem, ám csak ezért Európából aligha utaznánk ennyit. Én is csak azért vállalkoztam a 14 órás repülésre, mert egy húszéves meghívásnak tettem eleget. És ha már átrepültem az óceánt, rögtön hozzácsaptam Guatemalát is. Egy bölcsésznek a maja kultúra emlékeinek a megérintése föltehetőleg a legnagyobb mámor. Így is volt. De erről majd máskor!

Balázs Géza

 
 

© 1999-2006 BEBTE www.bebte.hu