Hótalpakkal a gerincen - Az Alacsony-Tátra

HÓTALPAKKAL A GERINCEN
Az Alacsony-Tátra
A cikk rövidített változata megjelent a HTM 2008. márciusi számában

HTM 2008. március

Csak esik, csak esik, és nagyon úgy néz ki, hogy soha nem is fogja abbahagyni. Így autózunk bő 200 km-t Szlovákiába, miközben azon tanakodunk, hogy vajon akarjuk-e ezt? Igazán telefonálhatott volna valaki hajnalban, hogy elmarad a túra. Elvégre kinek van kedve egész nap szakadó esőben gyalogolni?

Január közepén a Chopok déli oldalát vettük célba, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a Deres csúcsa alatt fogunk sátorozni, majd innen a Chopok (2024 m) és a Gyömbér csúcs (2043 m) érintésével jutunk vissza az autókhoz. A sípálya parkolójához vezető szerpentinen még mindig esett az eső, ennek ellenére az út annyira jeges volt, hogy amikor megálltunk, hogy elengedjük a síbuszt (a sofőr bátrabb volt, mint mi) csak úgy tudtunk tovább menni, ha kiszálltunk és megtoltuk az autót, majd menet közben beugráltunk. Most akkor tél van, vagy nem?

A parkolóhoz érve aztán csoda történt. Mintha csak egy jó tündér figyelte volna, hogy mire is készülünk, az eső egyik pillanatról a másikra átcsapott havazásba. Hatalmas pelyhekben hullott a hó. Na, így már mindjárt más! Jókedvűen pakoltuk össze zsákjainkat. Hogy ne legyenek kétségeink a gyalogút nehézségét illetően, túránkat azonnal egy meredek kaptatóval kezdtünk.

Az első felvonó tetején volt egy szusszanásnyi időnk, úgyhogy amíg a többiek felértek, ittunk egy teát (3 x 2dl = 700 Ft). Még jó hogy lehet kapni. Mivel itt letértünk a sípályáról, előkerültek a hótalpak. Szükség is volt rájuk. Törpefenyők közt kanyarogtunk felfelé, és több patak fölött is átkeltünk, mire sikerült rátalálnunk a turistaútra. Innen egy ideig szintben haladtunk a hegyoldalban, majd az út hirtelen emelkedni kezdett. Az éhség jó indoknak tűnt, hogy egy kis pihenőt tartsunk. Igen ám, de hol? Az időközben egyre erősödő szél megnehezítette a döntést. Próbáltunk szélvédett helyet keresni, nem sok sikerrel. Egyszer azonban mégis úgy tűnt, hogy sikerült. Később kiderült, hogy ilyen hely nincs, csak a szél hagyott alább egy kicsit. Rövid falatozás után már indultunk is tovább. Hamar elértük azt a sziklacsoportot, melynek árnyékában legutóbb táboroztunk. Elég korán volt még, úgyhogy továbbmentünk abban a reményben, hogy feljebb is találunk sátorozásra alkalmas, szélvédett helyet.

Valahogy az égiek mintha összeesküdtek volna ellenünk. Nemhogy megfelelő helyet nem találtunk, de az időjárás is rohamosan romlott. Igaz ugyan, hogy nem esett, de az egyre erősödő szél hihetetlen erővel vágta arcunkba a havat. Nincs mit tenni, minél hamarabb sátrat kell verni. A gerincre semmi értelme nem lett volna felmenni, mert igaz ugyan hogy ott hamarabb találunk vízszintes területet, de a szél is sokkal erősebb. Marad tehát a hegyoldal. Na meg a hólapátolás.

Ahhoz, hogy a talaj vízszintes legyen, a tábor hegy felöli oldalán legalább másfél métert kellett leásni. Az innen kilapátolt havat a völgy felöli oldalon halmoztuk fel, hogy a széltől minden irányból védve legyünk. Kb. egy órát lapátoltunk felváltva, mire sikerült kialakítani a sátrak helyét. Közben persze tombolt a szél és megállás nélkül hordta a havat. A sátrak felállítása után mindenki visszavonult a saját kis kuckójába és nekilátott a vacsora elkészítésének. Még indulás előtt olvastam egy könyvben, hogy ha az előtérben ásunk egy gödröt, akkor sokkal kényelmesebben lehet ott tevékenykedni. Ha az ember a sátorban ül és kilógatja a lábát az előtérbe, akkor az egész olyan mintha egy széken ülne. Így egyszerűbb le- és felvenni a bakancsot és a főzőcskézést is nagyban megkönnyíti. Amíg mi a cuccokat pakoltuk el, hogy elférjünk, addig Roci az előtérben „megfőzte” a vacsit. Instant kaja: tészta, tejszínes gombás szószban. Nem kellett sok, hogy befaljuk az egészet. Nem sokkal hét óra előtt már a hálózsákjainkban feküdtünk, gondoltuk beszélgetünk egy kicsit. Azt hiszem, talán a második mondatig bírtam és már aludtam is. Kétlem, hogy a többiek nálam fittebbek lettek volna. Fél tizenegy felé, nagyjából egyszerre ébredtünk fel. A szél még mindig elemi erővel tombolt, és megállás nélkül hordta a havat a sátorra, miközben egyfolytában rángatta azt. Az új hószögek azonban ellenálltak a természet erőinek és stabilan tartották a hajlékot.

Éjjel többször is hallottam ahogy tombol a szél, a hó pedig sercegő hangot hallatva landol a sátor tetején. Hajnalban arra ébredtem, hogy se szél, se hó, csak a nagy csönd. Gondoltam itt az idő, most kell gyorsan és rövid idő alatt sokat aludni. Valamivel hét óra után persze ismét a szél fújt ébresztőt. A goffri és a szendvicsek mellé jól esett a meleg tea. Reggeli közben hangokat hallottunk kintről, ami azt jelentette, hogy a többiek is ébredeznek. Még bent a sátorban mindent összepakoltunk, hogy odakint minél kevesebb dolgunk legyen. A hálózsákokat, csakúgy, mint minden mást, csurom vizesen pakoltuk el. Természetesen az előző este vizesen levetett kabátok sem száradtak meg. Ilyenkor jól jön a műanyag aláöltözet és a polár második réteg, mely a szélálló kabát alatt az emberi test melegétől gyorsan szárad. Az idő annyit változott az előző estihez képest, hogy most már köd is volt. Remek. Lassacskán a szomszédok is előmerészkedtek és csak ekkor tudtuk meg, hogy nekünk fantasztikus éjszakánk volt. A sátorhelyet nem sikerült elég nagyra ásni, így a szomszéd sátor kifeszítése hagyott némi kívánnivalót maga után. A sátor két rétege összeért, s a víz megállás nélkül csöpögött a belső sátorban. Jó dolog a vízágy, csak nem akkor, ha röpködnek a mínuszok. Mivel a szél még mindig fújt, időnként foltokban kitisztult az idő. Készítettünk pár fotót és elpakoltuk sátrainkat. Irány a hegygerinc.

HTM 2008. március

Mivel a látási viszonyok nem voltak túl jók, a közeli sífelvonó drótjait követve haladtunk felfelé, ügyelve arra, hogy két méternél messzebb ne távolodjunk el egymástól. Az elején még cikkcakkban haladtunk, aztán ez valahogy mindig átcsapott direktbe. Útközben találkoztunk két merész helybeli karbantartóval, akik a felvonó oszlopaira felmászva próbálták megszabadítani azokat a rájuk fagyott jégtől. „Hálás meló!” Szinte észre sem vettük és egyszer csak a gerincen találtuk magunkat. Itt aztán még hevesebb szél fogadott minket és sajnos a várva várt látvány is elmaradt. Legutóbb pazar képeket lehetett készíteni innen, a Magas-Tátra hófödte csúcsairól.

Legnagyobb szerencsénkre a Chopok turistaház felé vezető utat karók jelzik. A tejfölszerű ködben szinte karótól karóig mentünk. A szél csak egyszer fújta szét a tejfölt, de mire elővettem a kabátom alól a gépet, ismét összezárult. Ennyit a panorámáról. A turistaház szinte a semmiből bukkant elénk. Ahogy megláttuk az épület sziluettjét, valahogy mindenki gyorsabban szedte a lábát. Szinte a szánkban éreztük a messze földön híres káposztaleves ízét. Az előtérbe lépve találtunk egy mérleget, melyen mindenki lemérhette, hogy hány kilót is cipelt fel idáig. Az én zsákom „csupán” 22 kg-os volt ám ezzel is csak a negyedik helyre voltam jó, a pálmát Pihe vitte el a maga 34 kg-jával. Gyors lepakolás és vetkőzés után kértünk egy-egy teát, valamint káposztalevest, amit egy kővé fagyott kókusztekerccsel csapattunk szét. Mondanom sem kell, hogy ez utóbbi Pihe barátunk zsákjából került elő. Így már kezdtem érteni a 34 kg-ot.

A nagy dőzsölés közben arra a következtetésre jutottunk, hogy semmi értelme tovább menni a Gyömbér-csúcs felé. Egyrészt, mert sötétedés után is még bőven a hegyen lennénk, másrészt azért sem, mert ha az úton csak egy karó is hiányzik, tuti elvétjük az irányt. Miután jól belaktunk, és a kabátjaink is többé-kevésbé megszáradtak, zsákjainkat a házban hagyva léptünk ki ismét a hóba. Ha már itt vagyunk, nem lehet annyira pocsék az idő, hogy ne készítsünk legalább egy csúcsfotót a Chopokon. Itt valószínűleg sebességi rekordot döntöttünk, mivel direktben mentünk fel és le. Az egész móka, fotózással együtt nem egészen tíz percig tartott. A csúcson olyan elemi erővel tombolt a szél, hogy még a talpon maradás is komoly kihívásnak tűnt.

A házhoz visszaérve, magunkhoz vettük zsákjainkat és elindultunk lefelé, ismét csak a felvonó oszlopait követve. Közben persze felváltva szakadtunk be a hóba, ki csak térdig, ki jobban. Volt, aki csak a többiek segítségével tudott ismét talpra állni. Miután meguntuk az állandó beszakadásokat (a hótalp lefelé roppan kényelmetlen), az előttünk álló út nagy részét gatyaféken tettük meg. Természetesen ez sem ment mindenkinek, hisz a túl mélyre nyúló zsák nagyban meggátolja a hátsón történő szánkózást. Mégis meglepően hamar leértünk a sípálya aljára, ahol végleg megszabadulhattunk zsákjainktól. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vártam ezt a pillanatot.

A túra fantasztikusan sikerült. Ha az ember szereti a hegyeket, na és persze némi kihívástól sem riad vissza, akkor az időjárás okozta kellemetlenségeken, túl lehet lépni. Persze csak egy bizonyos határig.

Dobos Péter

 
 

© 1999-2008 BEBTE www.bebte.hu