Kegy(etlen)hely - Borzongás és emlékezés

KEGY(ETLEN)HELY
Borzongás és emlékezés
Az írás rövidített változata a Turista Magazin 2009. januári számában jelent meg

Románia természeti és kulturális látnivalók garmadáját kínálja a turistáknak. Ez utóbbiak akár kellemetlen emlékeket is felidézhetnek, mint például a máramarosszigeti börtönmúzeum. A hírhedt épület azonban egyéb meglepetéseket is tartogat.

A romániai Máramarosszigeten (Sighetu Marmatiei) tett látogatásunk számomra legmaradandóbb élménye a helyi „Terror Házának” megtekintése volt. Először kissé ódzkodva léptem be az egykori börtönépületbe, ám kíváncsiságom hajtótüze hamar eloszlatta az ilyenkor bizonyára szokásos borzongást. Ebben nyilván szerepe volt a fogadószemélyzet kedvességének, valamint annak a ténynek, hogy ez a nem is oly régen még a kommunista rendszer kegyetlenkedéseiről hírhedt építmény, ma már sokkal inkább kegyhelyként funkcionál.

Míg Magyarországon az átlagemberek szemszögéből a kommunista rendszer terrorja az 1950-es éveket leszámítva szinte alig észrevehetően zajlott, addig keleti szomszédunknál még az 1980-as években is (gondtalan gyermekkorom ideje) erőteljesen érezhető volt. Ezért is tűnt izgalmasnak számomra e különös múzeum megtekintése, melyet Bukovinába utazván (lásd a HTM 2008. októberi számában), a napjainkban már magyar lakosságot csak elenyésző számban magáénak tudható, Tisza és Iza folyók között fekvő Máramarosszigeten kerestünk fel.

„Duna munkatelep”

A máramarosszigeti börtön 1897-ben köztörvényes jelleggel épült, de 1948 augusztusától a román hatóság politikai börtönként használta. Az első politikai elítéltek a máramarosi diákok, egyetemi hallgatók és földművesek voltak. 1950 májusától, Románia két világháború közötti politikai elitjét hurcolták ide. Volt közöttük miniszter, akadémikus, közgazdász, egykori katonatiszt, történész, újságíró, görög és római katolikus szerzetes, több püspök és sok diák. A börtönt különleges munkaegységként tartották nyilván „Duna munkatelep” fedőnév alatt. Valójában a „munkatelep” nem volt egyéb, mint az ország politikai és egyházi elitjének megsemmisítője. Az egyszemélyes cellákba 10-12 fogolyt zsúfoltak be, aki pedig magánzárkába került, 3-4 évig nem beszélhetett társaival.

Ahogy azt a korszakot ábrázoló dokumentum- és játékfilmekből is tudhatjuk, a mindennapi élet nagyon kemény volt a börtönben: a hideg, az éhség és az elszigeteltség voltak az elítéltek legnagyobb ellenségei. A cellák ablakán nem lehetett kinézni, napközben nem lehetett az ágyra feküdni. Aki nem tartotta be a szabályokat, büntetésül bekerült a „feketébe”, egy ablak és világítás nélküli cellába, ahol az amúgy is sekély napi élelmiszeradagot a felére csökkentették. Ehhez hozzáadódtak a kihallgatások, a megaláztatások és a különböző kényszermunkák. Mindezeknek köszönhetően, a közel 200 fogoly közül öt év alatt 52 ember lelete itt halálát.

1955-ben, miután megkezdődtek Románia ENSZ-hez való csatlakozásának tárgyalásai, a genfi egyezmény alapján az akkori kormány politikai amnesztiát hirdetett. A máramarosszigeti politikai foglyok egy részét kiengedték, a többieket pedig más börtönökbe illetve kényszerlakhelyekre helyezték, a máramarosszigeti börtönt pedig átnevezték köztörvényesnek.

A börtön épületét 1977-ben kiürítették, de majd két évtizedig használaton kívül volt, állapota leromlott. A változás 1995-ben következett be, amikor is a bukaresti Társadalmi Akadémia Alapítvány átvette és megkezdte az egykori intézmény emlékmúzeummá történő átalakítását. Magát a bukaresti szervezetet 1994 április 21-én, Ana Blandiana költő, 175 neves személyiség közreműködésével alapította, s fő célkitűzésük az oktatáson túl az emlékmúzeum létrehozása volt. Az előzményekhez még hozzá tartozik, hogy Bukarestben a Romulus Rusan vezette kommunizmust tanulmányozó központ már 1993-tól elkezdte a múzeumhoz szükséges adatok és tárgyak begyűjtését: fényképeket, levéltári dokumentumokat, albumokat és hangfelvételeket. A tanulmányi központ máig több mint 3000 órás hanganyaggal rendelkezik és több ezer dokumentumot gyűjtött össze.

A múzeum átépítése 2000-ig tartott, mivel a több mint százéves épület sokáig romokban állt, szükséges volt az alap, a tetőszerkezet és közműrendszer felújítása, cseréje. A belső falakat többször is átfestették, így már nyoma sincs az ötvenes évek fekete színének. A cellákból a múzeum egy-egy terme lett, ahol először ideiglenes, majd állandó kiállítástermeket alakítottak ki. Szerencsére az igazi börtönhangulat az ápolt épületbelső, valamint a gondosan rendszerezett kiállítás láttán kevésbé érvényesül, ám a rácsos kapuk csattanása, a nehezen mozgatható, súlyos, tömör vasból készült cellaajtók nyikorgása hallatán óhatatlanul is összerezzen az ember.

A kiállítótermek maguk a cellák, melyekből jócskán akad a három szintes folyosón. Némelyikben az eredeti berendezést látjuk, másutt fotó- és plakátgyűjteményeket böngészhetünk. A diktátor Ceasusescu házaspár külön helyiséget kapott. A pártvezér életével és”áldásos” tevékenységével újságcikkek, sajtófotók, festmények, szobrok segítségével ismerkedhetünk meg. De megtekinthetjük a kínzótermet és az őrszobát is. Az udvaron az áldozatok márványba vésett nevét olvashatjuk, miközben csigavonalban a haladva az egykori börtönkápolnába jutunk.

A régi épülethez 2000-ben egy új konferenciatermet csatoltak, mely különböző kiállításoknak, szemináriumoknak, valamint a Nyári Iskola kurzusainak biztosít helyet.

A múzeum megtekintését – a kisgyerekeket leszámítva – mindenkinek ajánlom, így ha valakinek arra visz az útja, ne szalassza el. Vallom hogy az ilyesfajta látványosságok nemcsak a múlt történéseinek jobb megértését segíthetik elő, legfőképp a fiatalok körében, hanem a jelen értékelését is.

Lieber Tamás

 
 

© 1999-2009 BEBTE www.bebte.hu