Andersen meseországa

JÉGVILÁG A FÖLD ALATT

A mérsékelt övi közép- és magashegységek karsztos területein, különösen itt Európában - a Keleti-Mészkő-Alpokban és a Kárpátokban - több tucat olyan barlangot ismerünk, amelyekben egész évben megmarad a jég, ugyanolyan változatos méretben és formákat öltve, mint a cseppkövek. Sok üregben ez is, az is látható.

A jeges barlangokat - népies nevükön a jéglyukakat - ősidők óta ismerik. Régen a Kárpátokban élő elődeink a nyári hónapokban jeget termeltek ki belőlük a romlandó élelmiszerek tárolására. (Hazánk egyetlen jéggel kitöltött barlangját - aknáját - a Zempléni-hegységben, a Telkibányához közel eső Mátyás-király-kúti-jégbarlangot talán még ma is, de néhány évvel ezelőtt biztosan használták "hűtőpince"-ként.)A jégkereskedők az üregrendszerek síkos, lejtős jégplatóin nem merészkedtek be a belső részekbe. Ezeket csak a XVIII-XIX. században kezdték feltárni, s rövid idő alatt a nagyközönség is tudomást szerzett róluk. Például a mai Szlovák Paradicsomban található Dobsinai-jégbarlangot 1870-ben tárták fel, és még abban az évben pezsgős korcsolyaünnepet tartottak benne. Jókai az elsők között látogatta meg, s azt A lőcsei fehérasszony című történelmi regényében mindjárt meg is örökítette.

Egyensúlyban

A múlt század végén az erdélyi Bihar-hegységben Adolf Schmidl, a Felvidéken Kubinyi Ferenc vizsgálta a jég tartós megmaradásának rejtélyét. A történet a Kárpátokban az esetek többségében egészen a jégkorszakig vezethető vissza. A Kárpátokban csak a legmagasabb hegységek jegesedtek el (a Magas-Tátra, a Fogarasi-havasok, a Retyezát stb.), de az alacsonyabb középhegységek jókora részében is periglaciális (jégtakaró körüli) éghajlat alakult ki, egész évben nagyon alacsony hőmérséklettel. Ennek következményeként az idősebb karsztos kőzetek járatrendszereiben levő olvadékvizek megfagytak, s jéggel töltötték ki a folyosókat meg a termeket.

Fölmelegedéskor (interglaciális idején) a hegységeket borító jégtakaró visszaszorult, s a barlangot kitöltő jég java része is megolvadt. Ám a nagyobb magasságokban a hatalmas termeket kitöltő jég néhány helyen - például az erdélyi Zapogye-jégbarlangban - máig megmaradt. Hogyan? A mintegy 1000 méter fölötti magasságban a jég nyári megfogyatkozása és téli hízása nagyjából kiegyenlíti egymást. Éves, évtizedes időszakaszok viszonylatában, persze, vannak eltérések: hol az olvadás, hol a jégképződés mértéke a nagyobb. Ám évszázados, évezredes távlatokban a két folyamat többé-kevésbé egyensúlyban van.

"Víztiszta" jég

Az olvadás-fagyás a jégtömbök belsejét nem, csak a felületét érinti, évről évre változtatva az alakjukat és a méreteiket. A barlangokat a jég nem tölti ki teljesen, nyáron ugyanolyan gyorsan olvad el, mint ahogyan télen, kora tavasszal képződött. A barlangok mélyebb járatainak további eljegesedését pedig a befoglaló kőzet hőmérséklete akadályozza meg. Ez nagyjában azonos a terület évi átlagos középhőmérsékletével, amely a Kárpátok középhegységeiben egy kicsivel az olvadáspont felett van.

Olvadáskor "hízik"

Jéggel kitöltött barlangok általában ott keletkeztek (ott maradt meg a jég), ahol a bejárati rész jóval magasabban van a barlang talppontjánál, s ahonnan azért a télen beáramló nehezebb, hidegebb levegő nyáron sem távozhat. Ezeket az állandó hideg levegőjű üregrendszereket a statikus barlangok csoportjába soroljuk, ellentétben az Alpok dinamikus jeges barlangjaival (ezekről a későbbiekben ugyancsak ír majd az Élet és Tudomány - A szerk.). A statikus barlangok képződményeit elsősorban a késő őszi hideg esők és a kora tavaszi olvadó vizek "hízlalják": az alig fagypont fölötti hőmérsékletű víz beszivárog a talajon át a 0 Celsius-fok alatti hőmérsékletű üregekbe, és ott újra megfagy.

A jégképződmények belseje átlátszatlan fehér vagy - a benne lévő szennyeződés szerint - színes csontjég (firnjég). Ez hosszú időn át változatlanul megmarad. A víztiszta, átlátszó burok, a vízjég elolvad, majd újra képződik. A nagyobb jégtömbökből vett minták - a bennük felhalmozódott természetes szennyeződések miatt - sok-sok információt adnak az egykori éghajlatról, illetőleg növény- és állatvilágról.

Ma is él

A jéggel ékesített barlangokat mind fölsorolni kevés itt a hely. Az európaiak közül is csupán azokat ragadtam ki, amelyek a hazánkkal szomszédos Kárpátokban találhatók. Szlovákiában az Alacsony-Tátra északi oldalán (a Deményfalvi-völgy jobb oldalán) 870 méter magasságban nyílik a Deményfalvi-jégbarlang szádája, barlangnyílása. Első írásos említése az Esztergomi Káptalan 1229-ből származó okiratából való. A Szlovák Paradicsom déli részén, a Gölnic-folyó völgyét délről kísérő hegyvonulathoz tartozó Ducsa-hegy északi lejtőjén 971 méteren van a Dobsinai-jégbarlang. Abban az eljegesedett összes terület nagysága 9772 négyzetméter, térfogata 110 132 köbméter, a legnagyobb vastagsága 26,5 méter. Eljegesedését tekintve Földünk legfontosabb barlangjai közé tartozik. Ma is "él", azaz napjainkban is állandóan képződik benne jég. Szlovákiában még a Szilicei-jégbarlang tartozik az ismertebbek közé. Ezt a barlangot már Bél Mátyás bemutatta az 1723-ban Norinbergában nyomtatott, német nyelvű Prodromus című munkájában, Bucholtz György rajzai alapján pedig Mikoviny Sámuel metszeteket készített róla.

Az Erdélyi-szigethegységen belül a Bihari-havasok középső részében találunk sok jéggel kitöltött barlangot. A legismertebb köztük az Aranyosi-karsztfennsíkon 1165 méteres tengerszint fölötti magasságban kialakult Szkerisórai-jégbarlang. Jégtömbjének vastagsága 15-20 méter, térfogata - a számítások szerint - 73 000 köbméter. A jég - a benne foglalt polleneket megvizsgálva - 3500 évesnek bizonyult. Sokan ismerik a Bihar-hegység Kis-Bársza-katlanában található Eszkimó-jégbarlangot is (román nevén Fokul Viu, azaz Élő Tűz): ez a havasoknak talán legszebb, legváltozatosabb túraútvonala (a Galbina-körút mellett van), s a beépített falépcsőn a kirándulók is könnyen lejuthatnak a föld alatti jég birodalmába.
Sok olyan barlang is akad, amelyeket kisebb-nagyobb mértékben nyáron is jég vagy hó tölt ki. Közülük a legnagyobb a Zapogye-jégbarlang (hossza 10 879, mélysége 198 méter), de tekintélyes a Bársza-jégbarlang is (2750 méter hosszú és 112 méter mély). Az utóbbi két barlang csak megfelelő felszerelésű profi barlangászok számára járható.

Mesterségesen kivájt jégalagút a Dobsinai-jégbarlangban

A jeges barlangokra általában igaz - még a kiépített, idegenforgalmi célra hasznosított üregekre is -, hogy csak felkészülten szabad látogatnunk (megfelelő öltözékben, esetenként saját világítóeszközzel). Barlangtúrára főleg nyáron kerül sor, amikor a kinti meleghez képest nagy a hőmérsékleti különbség, s ez megviselheti a szervezetünket.

"JÉGBARLANG" VAGY "JEGES BARLANG"?

A történelmi Magyarország jeges barlangjait jégbarlang névvel illetjük (Dobsinai-jégbarlang, Szkerisórai-jégbarlang, Bársza-jégbarlang, Eszkimó-jégbarlang stb.). Ám ez az elnevezés félreértésekre adhat okot. A Kárpátokban és az Alpokban található eljegesedett barlangok ugyanis nem jégben alakultak ki, hanem a földtörténeti időszakokban létrejött kőzetekben, s a jég csak utólag, kitöltőanyagként került beléjük a sajátos klimatológiai viszonyaik következményeként. Tehát helyesebb volna jeges barlangnak nevezni őket, annál is inkább, mivel a sarki jégtakaróknak, a róluk leszakadt jéghegyeknek és a magashegyek gleccsereinek jegében keletkezett és keletkező hosszanti irányú jégalagutak az igazi jégbarlangok. Nem ártana, ha az elnevezés tükrözné a kettő közötti különbséget.

Az igazi jégbarlangokat a jégtakarók, gleccserek belsejében összegyűlő olvadékvizek oldó, illetve az általuk szállított törmelék koptató (korráziós) hatása alakítja ki. A koptató hatás akkor válik uralkodóan meghatározóvá, amikor a jég belsejében lefelé mozgó olvadékvizek elérik a jég alját, s az alatta lévő kőzetek apró törmelékszemcséit is magukkal sodorják, folyamatosan csiszolva a jeget. Európa területének nagy részét a jégkorszak idején több száz méteres - helyenként kilométeres - vastagságú belföldi jégtakaró borította. E jégpáncél tömegének alján óriási méretű összefüggő eróziós jégbarlangrendszerek léteztek. Nagyságukat jól szemléltetik a ma is látható és tanulmányozható egykori jég alatti barlanghálózatok ősfolyamainak mederüledékei, az úgynevezett ózok, melyek 30-150 méter széles keskeny, de néha több száz kilométer hosszú sávban főleg kavics- és homokdombgátakat hagytak vissza maguk után (a közép-svédországi Upsala-óz 450 kilométer hosszú!).

Varga László
Élet és Tudomány 1999/2.

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu